Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Turczel Lajos: Egy költő útja
A szíve fáradt és keserű, nem vigasztalja tánc, se ének. A legszebb dal, a legszebb zene csak sírás már az ő fülének. Békeharc kényelmes, vagy cinikus lebe csülök olvassátok el, dideregjetek, remeg jétek végig ezt a verset! Hitetlen Tamás ként rakjátok be finnyás ujjaitokat azokba a be nem hegedő sebekbe, amelyeket a költő árháborútól meggyalázott emberi lel kekben feltárt. Hangjukkal, gondolati felépítésükkel a „vox humána” szlovákiai folytonosságát is dokumentálják Bábi béke-versei. Előzmé nyeikkel az első köztársaság magyar lírájá ban is sűrűn találkozunk. Én itt csak Se- besi Ernő egyik versére gondolok, amely ben szintén rokkant bakák és az ő man kóinak „koppanása” riasztja az emberi lelkiismeretet. Ugyanannak a témának a megéneklése, de milyen más kicsengéssel! Sebesi Ernő verse a benne kifejezett nagy erejű tiltakozás ellenére is kétségbeesett, lemondó akkorddal zárul: „Ha mankók erdeje e sötét emberöltő fülébe vádat zúgna, tán e pillanatban holt dög a háború, e mord és vérengző vadkan. De szóltam magamhoz: menj, s aludj naiv költő!” Egy új világnak, világrendnek és az em beriség békéje, felett őrködő világbékemoz- galomnak kellett azóta kibontakoznia, hogy a mi korszakunk költője már optimista vég- akkorddal tudja lezárni a háború „mord és vérengző vadkanával” viaskodó versét. Bábi művészi erejét dicséri, hogy a vers végén, az utolsó strófában sem jelszavasán fejezi ki ezt az optimizmust, hanem egyetlen stró fában még egyszer összemarkolja a vers egész komor mondanivalóját: a rokkant ba ka tragédiáját és aztán egy zordságban is megnyugtató képpel oldja fel bennünk a feszültséget, szorongást: „Ha oktalan harcolt, vérzett, immár szent békesség <az álma, a háború még sírjában is, tán porladt csontjának is fájna.” Igazi életet lehelő, reális képekben mu tatja be Bábi népünk dolgos hétköznapjait, a szívderítő örömökkel és fejfájdító gon dokkal együtt. A „Bogár száll a füvek fe lett” ciklusban van néhány költemény, amelyben a költő kitűnő típusteremtő és jellemfestő erőről, problémákat és gondola tokat izzóvá sűrítő tömörségről és szer keszteni tudásról ad bizonyságot. Ahogy például a „Szilke Péter” című életképben belénk döbbenti a határba szekerezö öreg paraszt reménytelen magányosságát, az tíz szövetkezetei propagáló vezércikk hatásával felér: „Szilke Péter baktat, ballag lovaival, ösztökéli a nap, megragyog, rányilall, Sietni kéne tán, kipereg a kalász: A néma nap bizony hiába magyaráz. Fölteszi magát a zötyögő iilőre, elnézi, mint ragyog a két gebe szőre. Sír is meg nevet is, száját félre húzza, — Megértünk, vén ember, akárcsak a búza.” Egyetlen szó sincs itt az új típusú gaz dálkodásról, a szövetkezetről, mégis úgy érezzük, hogy az öreg Szilke Péterrel a fejlődés által halálra itélt régi paraszt: életforma döcög a szekéren; az pislog hát ra, a körülötte már „meginduló határban” megnézni, hogy „helyén-e még a lőcs, fo rog-e a kerék?” Ez a vers a legjobbak közé tartozik, amit ebben a nemben a mai magyar lírában produkáltak és a ciklus több darabjával együtt azt az epikusi utat mutatja, amely felé, érzésünk szerint Bábi egész költészete fejlődik. Ezt az utat „Szilke Péteren” kívül olyan versek is jelzik, mint a balladai műfajt fel újító „Mónika”. A „Mónika” témája mö gött nem tornyosulnak egész társadalmi osztályok sorsát mozgató problémák. Itt csak egyszerű egyéni tragédiácskáról van szó, amit a népélet tarka hulláma vetett a költő lába elé. Konkrét költői élményről, amely meg is marad annak, amelyben egy gyönge virág, fiatal élet törik le, de nem búg az egész nép baja, mint a kagylóban a tenger. Fonó-szövő, szorgalmas parasztlány ez a Mónika. Menyegzője előtt áll és a szerető anyai szemek felügyelete mellett szorgos kodva készíti a kelengyét: „Kender, len a fonál, nem arany, nem ezüst. Járjon a nyomófa, ríjon, járjon a nyüst. A legények, lányok menyegződre várnak, lányom, lelkem, siess, hirdetnek vasárnap." A kelengye azonban hiába készül és a menyegzőből sem lehet semmi, mert Mónika halálosan beteg: „Bagoly szólt ma éjjel a jegenyén, lelkem, jó édesanyám, nem kell a legény. Hűvös az est, már fényes nappal is fázom; édesanyám, kire maradjon a vászon?”
