Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 5. szám - Egri Viktor: Jókai Mór a legnagyobb magyar mesemondó (1825-1904)
rajza. A kőszívű ember fiai-ban Jókai magával ragadó művészete, eszményítő emberábrázolása lángoló hazaszeretet tel párosul. Ez a lelkesítő hazaszeretet azt hirdeti, hogy a hazának hűséges fia csak az lehet, aki kész fegyvert ra gadni az elnyomók, a nép szabadságá nak ellenségei ellen. „Minden kar úgy feszíti meg erejét — olvassuk az isaszegi csatát megörö kítő fejezetben — minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy korszak, egy eszme győzelme.” Ebben a csatában és a szabadságharc minden mozzanatában a kőszívű ember fiai mel lett ott küzd a nemzeti egységben, nemzeti összefogásban a közös ellenség ellen a parasztság, az értelmiség és a városi dolgozó is. Jókai emberábrázo lása minden túlzása ellenére művészi, a Baradlay-fiúk jellemének kialakulá sát, a hazafias mozgalomba való bekap csolódásukat fejlődésükben mutatja be és hitelesen, nagy művészi erővel ábrá zolja, mint válnak, szakítva céltalan, üres főúri életükkel és vállalva a leg nagyobb áldozatokat, magát a halált is, tündöklő jellemű hősökké. De Jókainak ebben a legművészibb alkotásában is találunk fogyatékossá got, elsősorban azt, hogy a nép szere pe a magyar szabadságharcban elszür kül; ugyanígy színtelen és erőtlen a bécsi proletártömegek megmozdulásának rajza is. De az egész műből áradó ha zafias szellem, a jellemekből ösztönö sen fakadó forradalmi erő elfeledteti az olvasóval ezeket a hibákat. És nagy ér deme a regénynek, hogy hősei tudatá ban vannak annak, hogy az osztrák császári udvar ellen folyó harc nemzet közi. Jókai ezt azzal is aláhúzza, hogy a hőseiben felébresztett nemzeti érzést nem párosítja a szomszéd népek gyűlö letével, ahogy ezt kortársai nem egy szer minden oldalon megtették. A kritika sokszor vetette Jókai sze mére, hogy emberábrázolásában eszmé nyi. Ő maga erről így írt önéletrajzá ban: „Azt mondják rólam, hogy mint író idealista vagyok. Vádnak nem megszé gyenítő, de nem fogadhatom el. Hogy rendkívüli alakokat, szokatlan helyze teket rajzolok, az nem teszi sem a tár gyat, sem az egyént lehetetlenné. Én azokkal együtt éltem, s ami túlzó fan táziának látszik, az visszaemlékező ta pasztalat többnyire”. Ember és jellem formáló módja is világot vet arra, hogy miért olyan szárnyalóak az alakjai. Jó kai valóban beleélte, belehelyezte ma gát hőseinek kedélyállapotába, gondo latvilágába. Ha hibásak alakjai — mondja ő maga — akkor az a hibájuk, hogy ő maga nem látta őket kívülről, mert bennük élt. Talán ha kívülről is mintázta volna őket, reálisabbak, hite lesebbek lettek volna, de minden bi zonnyal szürkébbek, kevésbbé lebilin- cselőek. Akármiképpen is bíráljuk Jókai túl zásait, azt az egyet el kell ismerni, hogy szárnyaló képzelőereje olyan ha talmas embergalériát teremtett, ami lyenre kevés példa van nemcsak a ma gyar, hanem az egész világirodalomban és hőseinek jellemrajza ma is gazdagít ja olvasóink szellemi világát. Munkássága a magyar történeti és társadalmi életnek csaknem minden ko rára kiterjed. Műveiben megelevened nek a pogány magyarok, az első keresz tények, Kálmán király, a tatárdúlás, Dózsa forrongó kisnemesei és paraszt jai, a török hódoltság, az erdélyi feje delmi udvar, a Thököly és Rákóczi-fé- le szabadságharcok, a törökök kiűzése, Rákóczi fiai, Mária Terézia, II. József, a magyar nemesi felkelés, a Napóleoni hadjárat, az 1848—-49-es szabadságharc, a Bach-korszak és a kiegyezési évek története. Képzelete bejárja a régi Ma gyarország egész földjét — a Kárpá toktól kezdve, a Balatonon, a Hanság mocsarain, erdőkön, pusztákon, tanyá kon, városokon és várakon át a Rózsák szigetéig a Dunán, — hogy innen még távolabbra lendüljön és bejárja az egész földkerekséget. Regényei bekalandoz zák a tengereket, a távoli szigeteket és történetei lejátszódnak, ahogy ő maga írja: „Észak- és Délamerikában, a régi és új Egyiptomban, a Caesarok Rómájá ban s a forradalmi Rómában, Párizs ban, Londonban, Szentpétervárott és Lengyelországban; azután az orosz si vatagokon, Szibériában, Kamcsatkában, Törökország története, Kelet meséi, Sztambul, nagy tért foglalnak el regé-1 nyeimben, hozzájárul a Krím, a Kau kázus, továbbá Perzsia, Palmyra, Afga nisztán, China, az Amur vidék, Ázsia pompás városai, majd Syria, a régi Pa lesztina; visszatérett Szicília, az egész olasz paradicsom, Raguza, Bosznia; az tán Poroszország, megállapodva a régi Bécsben. Azonkívül eljut még szárnyára eresztve uratlan, léttelen régiókba; az elsüllyedt világrészbe, Óceániába, az el temetett Leaotungba, a hozzájárulha- tatlan északi pólus alá, s a jövő szá zad álomországába, sőt a pliocene özön vízelőtti világába.” A költő képzeletének ez a csapongá- sa természetesen egyfelől azzal a ve-
