Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
erdőkben május elején Schömer SS-hadse- regének egy erős osztaga foglalt állást. Ágyúikkal tűz alá vették a falu nyugati szélén álló épületeket. Egyik házat a másik után döntötték romba és gyújtották fél, mintha az egész falut a földdel egyenlővé akarnák tenni. Borzasztó nap volt ez a május nyőlcadika. Egyszerre tizenegy ház állt lángban, az égő istállókban bőgött a jószág, az embe rek pedig tehetetlenül kuporogták a pin cékben, mert a Szeles-dombról a fasiszták minden talpalatnyi helyet gépfegyvertűzzel árasztották el. Aki csak egy percre is kibújt a pincéből, mint Vlcsek kovács, ott maradt fekve az udvaron — holtan. Az emberek azt mondogatták: végünk van. Nem egy zsírosparaszt, különösen Palivec, a legnagyobb gazda égre-földre esküdözött, 'hogy szívesen odaadná mindenét, megeléged ne egy szál inggel a testén, sőt nem bánná, ha még az se maradna, csak legalább meg menthetné a puszta életét és megélhetné a felszabadulást. Látnotok kellett volna pár héttel később ...No de, mi majd ren det teremtünk velük! Az én kunyhóm alatt nincs pince, azért a szobában ültünk az asszonnyal. Nem akartam a szomszéd gazda pincéjébe men ni, jól ismerem már azt a fajtát. Néhány hét múlva azzal jött volna a nyakamra: — Hallod, Vetrovec, küldd el a felesége det, segítsen nekünk vagy egy hétig aratni és neked sem ártana, ha két-három napig csépelnél nekünk. Tudod, adósom vagy — emlékszel, hogy én mentettem meg az éle teteket, amikor befogadtalak a pincémbe! Ezért inkább a szoba sarkában húzódtunk mea. én pedig időnként, amikor egy kissc elült a tüzelés föl futottam a padlásra és kinéztem a tetőablakon, hogy lássam, mi történik. Kétszer is visszafutottam, mert úgy találtam hogy a tüzelés fokozódik és egyre közelebb jön hozzánk. De aztán megszoktam. A Szeles-dombon a német ágyúkat szürkés kék köd burkolta, csövükből láng csapott föl. amint a nyolc löveg egymásután okádott halált felénk, kissé lejjebb pedig látszották a gépfegyverek apró torkolattüzei, mint amikor a köszörűs keze alatt szikrázik a kés a kövön. De hirtelen az üteg kellős közepén egé szen újfajta láng villant meg. sárga és kék fénnyel, közvetlenül a fold fölött és nyo mában valóságos por- és kő-szökőkút csa pott fel az ég felé. Szinte megdermedt a szívem a meglepetéstől és az örömtől: hisz ez gránátrőbbanás volt, meg hozzá a gyil kosok ágyúi között! Most aztán qyorsan ment a dolog: a Széles-domb csúcsára úgy záporoztak a tü zérségi találatok mint pörölycsapások az üllőre. Hol jutott volna az eszembe, hogy a mieink már ilyen közéi vannak! Sutba dobtam minden óvatosságot, kitártam a tetőablakot és körülnéztem. Jobboldalt, Jesztrábí felől valami gyors iramba tör élőre a fiatal fák között, meg remeg tőle a nyárfák koronája és a lucfe nyők úgy hajladoznák, mintha a zivatarnak hajbókolnának^... Aztán egymás nyomá ban, mint acélszarvasok, öt zöldesszürke tank jelenik meg a réten. Körülöttük és mögöttük katonák rohannak és oldalba tá madják a Széles-dombon álló SS-eket. Balfelé pillantok, a Fehérhalom irányá ban, ott meg a halastó táján felugatnak a géppuskák. A fiatal, világoszöld fűzfák közül, a tavalyi sárga nád közül, a sötét bokrok közül — mindenfelől dörögnek és szikráznak a fegyverek. Még a magas fekete fenyők is, amelyek mint elárvult utasok állnak a köves út mentén, halált hozó üdvözleteket küldenek a Szeles-domb felé. Úgy éreztem, elveszi az eszemet az öröm. Ott álltam a tetőablakban, kihajoltam és torkom szakadtából kiabáltam, hogy meg hallja az asszony is lent' a szobában: — Andulka! Anyicska! Itt vannak a mie ink! ... De még ki sem mondtam az utolsó szót, még szusszanni sem értem rá, a szérüskert felől az alacsony kőkerítésen át két vá- szonblúzos katona ugrott az udvarunkra. A kezükben rövid, nehéznek látszó fegyver, — akkor még nem tudtam, hogy géppisztoly nak hívják, — a sapkájukon vörös csillag De ha ott sem volna, akkor is megismerem őket. Homlokuk és arcuk sáros volt a ve rejtéktől és a portól, de mégis széles, jó ságos arc volt és szemük még ebben a vad ^arcban is őszintén mosolygott. Magam sem tudom, mi történt velem abban a percben: lepillantottam a homok rakásra, amely ott volt pontosan a tetőab lak alatt, összehúztam magam és zsupsz! — egyenesen leugrottam az udvarra. Az egyik katona szinte belémboflott. Máskor talán minden csontom eltört volna. De ab ban a percben annyi őröm és annyi bizton ság volt bennem, hogy most már nem tör ténhetik semmi baj, most már minden rendben van — és nem is történt semmi, csak egy kissé lehorzsoltam a tenyeremről a bőrt. — Az ördögbe is, -micsoda ejtőernyős vagy te. apó! — nevetett a vöröskatona és seg - tett talpraállni. Hányszor gondoltam végig azelőtt, amikor éjjel nyitott szemmel fe küdtem az ágyban, hogy milyen is lesz az, ha végre eljönnek hozzánk az oroszok, mit is mondunk nekik üdvözlésül, hogy lássák, mennyire szeretjük őket. Most aztán nem volt idő gondolkodásra. Kitártam a két ka romat és már magamhoz is öleltem az egyi ket, szorongattam és szememből akkora könnyek peregtek, mint a borsószem. Meg is csókoltam... és higgyétek el, talán az Andulkámat sem csókoltam olyan forrón 461
