Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Divatos hazugságok"
105 JÓKAI SZOBRA Várjuk, várjuk, hogy gyűljön a pénz. Nincs pénz. Nem gyŐl. A magyar társadalom nem siet szobros emléket állítani Dr. Jókai Mórnak. (Ő büszkén vi* selte nevében a dr.-t és büszkén nem viselte az у-t.) Miért? Valami nagyszerűbb hálára készül ez az ország a szobornál? Nincs pénz? Vagy hála sincs? Nem sírunk. Mert a célhoz ért. Nagyot nem illik siratni. És jaj volna nekünk, ha Jókainak szüksége volna arra a szoborra, melyet neki az 1905-ik esztendő Magyarországa állíthatna. De róni lehet könnyek nélkül is. írni szabad. Még ... Hol élt ő! ... És hol élünk mi! ... Félénken írjuk ide, -de ide írjuk mégis: nekünk talán nem is szabad szobrot állítani dr. Jókai Mórnak. Tessék csak tovább szorongatni a kis pénzt. (Mert sók pénz nincsen itt, s ami van, az is kevés helyen van.) Tessék belőle mandátumot vásárolni. Riviérázni. Jókai várhat. Hát a Nagynak szoktuk a szobrot állítani? Soha. A szobrot MAGUNKNAK állítjuk, hiúságunknak, szereplővágyunknak. A magunk értékének. És ha e percben Hunnia nem akar Jókai-szobrot, a magyar társadalom értéke olyan, amilyent Jókai súlyával megmérni nem lehet. És ez a mi bajunk. Nem a Jókaié. Magunk miatt sirjunk. • • • • Ma még szabad írni. Hát írjunk. Nem döbbentek meg önök már, ha feudális, büszke mágnást automobilban láttak? Nem jutott eszükbe: íme ez a lény a középkorban él vágyával, akaratával, egész kis primitiv leikével, s a modern emberi haladás legújabb mozgó gépébe bele mer ülni. Ez vagyunk: mi. Postánk, vasútunk, telefonunk, parlamenti palotánk, orfeumunk, nyomorúságunk, betegségünk, mindenünk, mindenünk, ami külsőség: veszettül kimívelt. De a lelkünk!... Az visszamaradt. Hova tört előttünk Jókai! ... A lelki míveltség, a belső kultúra kiváltság lett, mint az y. Ha valakit erre való hajlandósággal vert meg a sorsa, ki kell innen kapcsolni a lelkét. Rettenetes. No és most a politika. Már buzogányok ütnek az író kezére. Sivár, lel- ketlenség, kultúra-ölés; a magyarság nevében. Csak keressenek ki egy költőpolitikust a mai negyvennyolcból. Mérjék Jókaihoz. Belereszketünk a fájdalomba. Nem baj. Lesz Jókainak szobra. Nem zuhanhat Afganisztán-rangra ez az ország, melynek Jókaija is volt. Nincs pénz? Nem gyŐl? Talán ne is gyűljön. Most ne. Nem vagyunk méltók a Nagyhoz. Elmúlik ez az ítélet-idő. És ez a magyar társadalom megleli azt az átat, amelyen Jókai járt, szállt fényességesen. És lesz Jókainak szobra. Azaz meg fogjuk magunkat tisztelni Jókai szobrával. • • • • BN 1905. február 26. A.E. ÖPM VI. Bp. 1966. 72-74. 1. 134
