Rákos Vidéke, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-14 / 41. szám
■y\. ■ ■ RÁKOS VIDÉKE 41. szám. köze, hanem bizonyítéka az, hogy vértanúi vannak, mert ilyenekkel csak az örök, a szent eszme dicsekedhetik. A vértanú halál dicsősége az eszmének és megdicsőülése a vértanúnak. A földi lét legnemesebb eszméje, a kereszténység, a leggazdagabb vértanukban. A vértanuk emlékét megünnepli az egyház, hogy őket e földi értelemben is jutalmazza és követendő példájuk emlékét megőrizze. Bölcs rendelés, hogy a vértanuk dicsőséges halálának napját ünnepelteti meg a hálás kegyelet. Az a mártírok születése napja: amikor az örökéletre megszülettek. A nemzet, a függetlenség, szabadság szent eszméinek letéteményese, a maga vértanúinak emlékezetét, a példát követve, szintén a mártírhaláluk dicsőséges napján ünnepeli meg. Október hatodika, amikor a bakó a legnemesebb lelkek földi életének lángját tömegesen oltotta ki, ünnepnapja ennek a nemzetnek. A legderekabb fiainak jutott ezen a napon a földöntúli boldogság, hogy hazaszeretetüknek földi mindenségük összeségét: életüket áldozhassák fel s halálukkal a szent eszmének, melyet egész lényükkel szolgáltak, a legvégső, legnagyobb áldozatot hozzák meg. Magyarország most Istennek hála, nem a tespedés korszakában sínylődik. Az eszme megtölti a lelkeket, s a lelkek ma tisztábbak és nemesebbek mint valaha. Az 1848. kultusza a maga fenkölt tisztaságában ujult erőre kapott s meghódította az országot. A szabadságharcz emlékei fényesebbek ma, mint közben sok éven át s a szabadságharcz megértése a hatodik évtizedben általánosabb, mint volt az elnyomatás súlya után nehézkesen lábbadozó nemzet kebelében a nagy napokhoz sokkal közelebb. Nincs ma egyesület, kör vagy csak társaság Magyarországon, mely ne ünnepelné a rettenetes emlékű szombatot, 1849. okt. 6-ikát. Szándékosan mondtam azt, hogy ünnepeli, mert a vértanuk dicső emlékezetét ünnepelni, nem gyászolni kell. A fájdalom, mely bennünk az aradi gyásznap emlékezetére kél, jóformán csak fizikológiai. Az a természetes ösztön, amelyet az ártatlan, a derék, a nemes áldozatok nyomorult meggyilkolása vált ki lelkűnkből. Az aradi hősök a magyar nemzet T Á R CZ A. A nagyság átka. Irta: Égly Mihály. (Folytatás és vége.) Zászlóaljamat számosán kísérték, hangosan énekelve a banda ütemei szerint, az ablakok pedig megnyíltak s a szépnem fehér és piros kendők Io- bogtatásával adott kifejezést örömének. A piaczon Jeromos bátyámat pillantottam meg egy nagyobb tömeg élén, ki láthatólag büszkén legelteté rajtam szemeit, A katonai regula azonban nem engedte, hogy a nyakába borulhassak, katonához illő komolysággal vezettem tehát tovább zászlóaljamat. — Hé, te! megállj! Gyuri öcsém ! a városi küldöttség van itt . . . Hollá hó, hallod ? Oda vezényeltem tehát a zászlóaljat s táborszer- nagyi poseba vágva magam, vártam a történendőket. Egy vékony, magas, meglehetős rózsás orrú ember lépett elő s mint Szecskafalva polgármestere a város nevében hosszabb beszéddel üdvözölt. Meghatóban hallgattam a hazafias beszédet; Jeiomos bátyám pedig annyira úszott a boldogságban, hogy az ünnepélyes perczek daczára sem átallott egy pár sájdiridiridárum-ot kibökkenteni, pedig, amint észrevettem, a szomszédja egy párszor komoly. java fiai voltak, mindnyájunké tehát, elvesztésükön mély fájdalmat érezünk. melyet alig enyhíthet meg az idő mindent begyógyító balzsama. Az aradi hóhéroltatás minden időknek egyik legborzalmasabb tette, melyet a körülmények nem menteni, de magyarázni is alig képesek. A győzedelmes hatalom elvakult gőgjében közönséges gyilkossá szegődött s dühét az aradi tizenhárom és az újépületben elvérzett nagy szív feláldozásában tombolta ki. A gyászoló könnycseppek az ő elmúlásukat siratják, de ünnepünk, emlékeik kegyeletes ápolásán kivül az ő lelki diadaluk dicső ünnepe. Mert győztek ők, fényes diadalt arattak. A győzedelmes hatalom azért vetemedett az éltük kioltására, hogy elrettentő például szolgáljanak, hogy örök időkre rettenetes győzedelmüket tanúsítsák. Igazuk van. Az aradi sirok mécse ki nem alszik soha. Bucsujáró helyünk marad mig a magyar, magyar lesz. Szentelt oltára a tiszta hazaszeretetnek, örök forrása annak az eszmének, a melyet a hóhér az áldozatokba akart fojtani. Hát nem volt érdemes ezért meghalni, nem ünnepe a magyarnak október hatodika ? Aldassék érte az Úr szent neve Az a nemzet, amelynek ilyen mártírjai vannak, amelynek október hatodikája van, nagy nemzet és örök életre hivatott nemzet. Önmagát becsüli meg, ha oltárának ttizét ápolja s kötelességét teljesiti, szive szerinti édes kötelességét, ha ájtatos imát küld az ég Urához az ártatlanul elhullott hősökért és vértanukért, A kibékült nemzet sok minden megpróbáltatást méltósággal eltűrt és eltűr a változó idők sodrában ; nyugodt és békés, élesztgeti tüzét emlékei szentelt oltárának, de ha még egyszer megszólalna a harsona, zengene a Klapka induló : az aradi bitófák nem rogyasztanák meg térdét egy fiának se — menne előre, mindig csak előre s dicső útmutatója volna az aradi Golgotha! Nem könnyezünk ma : halljuk még szavát a hős Damjanichnak, ki a bitófa tövében, a könnyre fakadt, reszkető lelkészre rámordult : Mit sir, tisztelendő atyám, az, akit a kezében tart, szinte az igazságért halt meg! Az .igazságért, tisztelt gyülekezet! És a kinél az igazság, annál az Isten, s aki mellett az Isten, azon nem vesznek erőt a pokol kapui sem! feddő arczczal megczibálta a kabátja szélét. Én a polgármester üdvözlő beszédére röviden, katonásan válaszoltam. Biztosítottam a várost jóakaratomról s Ígértem mindenre, ami szent, hogy Szecskafalva s imádott hazám szolgálatára kardom és karom mindig kész leend. Háromszoros éljen hangzott fel szavaimra és a zenekar egyik tagja a generalmarsot recsegtető trombitáján. Ekkor a polgármester ur egy hatalmas csikóbőrös kulacsot vett át az esküdttől s azt a markomba nyomva biztatott, hogy csak igyam, egy kis karezos jót fog tenni azután a sok por után, mely masirozás közben a torkomra szállt. Mig én ittam, azalatt a zászlóalj feloszlott, a harezosok a kézről-kézre járó kulacs köré tömörültek s én hogy legalább szint adjak a dolognak, elkiáltám magam : — Zászlóalj oszolj! s kardomat hüvelyébe eresztém. A zászlóalj nem is sorakozott többé, hanem apró szakaszokban részint a »Medvébe«, részint pedig a »Két pintyhez« vonultak kipihenni a nap fáradalmait. Tekintettel arra, hogy az utazás engem is megviselhetett, kíméletből engem szabadjára bocsátottak s én nem is késtem Jeromos bátyámmal megindulni hazafelé. Mire megérkeztünk, a leves már ott párolgott az asztalon s a Zsuzsa szakácsnő nem respektálva
