Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-25 / 43. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 43. szám. Pilátus arra is emlékezett. És arra a szép zsidó leányra, a ki annyira megnyerte tetszésüket? Pilátus erre is emlékezett. És akkor barátja megkérdezte tőle, mi lett azzal a rajongó zsidóval, a ki azt állította magáról, hogy ő a zsidók királya, a népek megváltója, a ki az Isten fiának mondotta 'magát . . . ? És erre Pilátus nem emlékezett. Jules Lemaire példája ráillik Rákóczira, a ki 200 esztendővel ezelőtt felrázta a magyar népet tespedésé- ről és a kire visszaemlékezve mi most lelkesedünk, lángolunk, a kire gondolva gyorsabb dobogásba jön minden magyar ember szíve. É>icső, nagy idő volt az ő korszaka. A nehéz kórból, a mely utána következett, ugyancsak nehéz volt a kibontakozás. Letarolt, kizsarolt ország lett Magyarország, szolganép hazája. Ellenségei azt hihették, hogy immár örök meddőségre van kárhoztatva és ime, miként az aloe virág, a mely csak száz év múltán virágzik, újra kivirúlt benne a nemzeti érzés. Mert olyan volt ez az ország, — hogy hétköznapi hasonlattal éljen — mint az ecsedi láp. Élposványosodott, egészségtelen, ingoványos. De azután kiszáradt és a kiszáradt rengeteg területnek elég egy szikra, hogy lángra gyűljön és terjedjen rajta ez a láng feltartóztathatatlanul. Ez a szikra volt azokban az időkben Rákóczi Ferenc. És ő rá emlékezve elgondolkodott a haladás törvényén, a melyet a tudósok állítottak föl és a mely szerint nincsen megállás, nincs szünetelés, mert mindennek haladnia kell előre, mindig előre. És rájött, hogy a nagy időkben nem a tömeg emelkedik, hanem a tömeget emelik föl egyesek. Olyan ez, mint a tenger tükre. A nagy, a sötét tömeg csak nehezen melegszik föl és a mikor fenn a tükrön a ragyogó napsugár már fel melegített egy réteget, alatta van még a nagy, a hidegen maradt víztömeg. Nem véletlenség az, hogy nehéz időkben mindig akadnak egyes nagyságok, a kik szívesen föláldozzák egy nagy céléit az életüket, vagyonukat, mindenüket. Az ő munkájuk mindig Megváltó-munka. Fáradságuk díja a szenvedés, az ostorozás és az arcukba köpködő?. Es erre kiváló példa Rákóczi élete, minden dicsősége és minden fájdalma. A kiben egyesítve volt a magyar fajnak minden szép és jó tulajdonsága, minden erénye, egyetlen hibája nélkül. Megérdemli, hogy az ő példájára visszaemlékezzünk, abból okuljunk. Olyan volt ő is, mint a sas, a mely — mikor veszedelemben látja magzatát — hatalmas szárnyai alá veszi azt és úgy repül vele véghetetlen, nagy magasságba. Nagy volt Rákóczi befolyása nemzetére nemcsak az ő korában, hanem minden időkre. És ennek a nagy befolyásnak a fényes jele az, hogy ma ugyanazokért a nemzeti eszmékért lelkesedik a faji tulajdonságainak öntudatára ébredt nemzet, mint akkor az ő korában. Szomorú idő is volt az, a mely az ő föllépését megelőzte és kitünően értette meg a helyzetet Szakáll Ferenc becsületes kolozsvári polgár, a mikor így szólott: „Távol legyen tőlem, hogy Rákóczit Krisztushoz hasonlítsam, de annyi bizonyos, hogy nekünk is szükségünk volna egy szabadítom, a ki szegény hazánkat a nyomorból és az Ínségből megmentse. És lehet is rá valamelyes reménységünk, mert a Megváltó születésekor Zsidóország is ugyanama római császár rabigája alatt sanyargott, a kik most nálunk a népszámlálást megindították ” Ilyen reménysége volt kétszáz évvel ezelőtt Szakáll Ferenc kolozsvári polgárnak és ebben a naiv, gyermekes okoskodásban a történelem szellemének örök igazságai ismétlődtek. És nagy szükség volt akkor rá, hogy valaki a nemzetet fölrázza. Szomorú idők jártak akkor a magyar népre. I. Lipót 1671—82-ig alkotmány és országgyűlés nélkül kormányozott és célja volt a nagy birodalom egységesítése És a mikor céljaival szembeszálltak egyesek, mit tett? Összehívta a főrendeket és azok lelkesedéssel helyeselték a császári terveket. Azért mondom, hogy a hatalom, a császári jogar haszontalan vessző, ha nem akadnak, a kik szolgálatába állanak és erőt neki mindig csak a mások szolgálatkész vállalkozása ad Szörnyű állapotban volt akkor az ország. Mennyi nyomor és szenvedés emléke fűződik ehhez a korszakhoz, a mikor patakokban folyt a vér és száz sebből vérzett Magyarország, a mely két nagyhatalom őrlő malomköve közé került. De jól mondta Stelly Géza előadott felhívásában, hogy míg a török csak vagyont és életet rabolt, addig a német elvette az országnak ezeken kiviil a jogát, az alkotmányát, a szabadságát. Mátyás hatalmas birodalma vallon zsoldosok prédájává lett. Csak a császári önkény lábainál lehetett kiheverni az irtóháború okozta sebeket. Ekkor országos mozgalom keletkezett. Érezni TÁRCA. Megtérés. Az öröklámpa bágyadt világánál mély gyászba borúivá térdel az oltár előtt a vezekelni induló Judit. Az érzéketlen szív kopárságának, az élettelen lélek fagyosságának sötét képe ő, kit szánakozó tekintettel mér végig a templom őszbe borult sekrestyése. A zarándoklat vezetője a csengő perselyt csilingelteti s ravasz mosoly kíséretében mormolt szavaiból csak annyit ért meg a figyelmes hallgató, hogy — szegény ember szándékát boldog Isten birja! — Juditnak arcát szúrja a sekrestyés becsmérlő nézése, idegeit tépi a persely éles csilingelőse; de remegő keze néhány ezüst huszas után nyúl s azzal sekrestyést, vezetőt megnyer a maga nyomorú ügyének. Képekkel, imákkal, énekekkel s viaszbábukkal halmozzák el őt s ezt mind reszkető újakkal helyezi el fekete kosarának a fenekén. A zarándoklat részesei egymásután sompolyognak be a szentegyház ajtaján. A fehér gyolcsban gömbölyődő batyuk járma alatt görnyedező zarándokok élő távolságjelzői a nagy útnak, a melyre jámbor vándorlóbuzgalmuk vállalkozott. Az élet gondjaitól terheitől szabadúlni vágyók proceszsziója ez, mely a megnyugvás kegyelmét, a jámborság békéjét hajszolja. Az arisztokráciát kivéve, a társadalmi osztályok mindegyike képviselve van benne: intelligens, iparos, földmives és napszámos, mindegyik a maga küzdelmeivel s szenvedéseivel, vágyaival és reményeivel. Bűn és erény szövetkezete ez a megtisztulásra és a megerősödésre. A zarándoklat vezetőjének érces hangja, a fogantyúikból kiemelt lobogók lengése indulásra biztatja az I ájtatos sereget. A padjaikból kivánszorgó zarándokok közül azonban többen nem állhatják meg, hogy kiváncsi szemeik az oltáron gyászoló szomorú özvegyet sértetlen hagyják. Hevenyében lenézni, megszólni a bűnöst: pokoli szokása már a népnek. Juditnak, a ki csendesen utánuk ballag, fájni kezd a tömeg kaján nézése s szánakozó mosolya; de legjobban az fájhatna néki, hogy nem indítja meg már semmi más, mint a világ kíméletlen megvetése, mi még a jámborságot mímelő arcok némajátékában is oly megsemmisítő! Távolról követi a tiszta búzával s konkolylyal elegyes zarándok-sereget. A por, mit a zarándokok lomha járása felver, nem égetheti úgy fénytelen sze- í meit, mint bűne égethetné szívét, ha az iránt érzéke
