A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1963
Szalai György: Budapest nyomortelepei és lakóik az 1920 - 1930-as években. (A Budapest Gyűjteményképanyagának illusztrációival)
Balogh Vilma, a Népszava riportere így írt a Jeruzsálem-telepi guberálókról: „...piszkos, cafatos rongyokba burkolva, amelyből szánalmasan sápad ki a szinte csontvázként lesoványodott ember aszott bőre, merülnek el körülöttem csípőig a szemétbe, férfiak, nők és gyermekek. Előttük ütött-kopott kosarak, cekkerek, spárgával átkötött papírdobozok, melyekbe zsákmányukat rejtik. Van, aki horgas rudacskával turkálja a szemetet, de a legtöbb vállig méllyeszti karjait a rothadó domb rejtekébe. Örömrival- gásban törnek ki, ha valami, szerintük érdemes tárgyra, félig ép krumplira, sárgarépára, darab száraz kenyérre, vagy nagyobbacska szövetdarabra találnak.21-22 Nem volt ritka a koldulás sem. Kursics Béla, sashalmi telepi lakos felesége elmondotta, hogy ők is jártak koldulni. „A járda szélén álltunk táblával a hátunkon. A táblán a következő felírás volt: „Könyörüljetek rajtunk.”23 IV. Ha az 1930-as évek tanyai és falusi szociográfiáit olvassuk, mélységes megdöbbenés fog el bennünket. Különösen szívbemarkolók azok az adatok, melyek a szegényparasztság és az agrárproletariátus táplálkozási viszonyait írják le. Megdöbbentő a különbség, ami az emberi szervezet fenntartásához szükséges, és a ténylegesen elfogyasztott kalóriamennyiség között fennállt. De Budapesten a csillogó paloták mögött meghúzódó nyomortelepeken semmivel sem volt jobb a helyzet. Mivel a telepiek nagyrésze munkanélküli volt, rászorultak az inségkonyhára. S még ez sem volt minden telep közelében. Az inség- konyha azonban akkor is csak napi egyszeri étkezést jelentett. A sashalmi állami lakótelepen pl. 1933 márciusában 1960 ebédet osztottak ki naponta, a telep lakossága viszont ebben az időben már meghaladta az ötezres létszámot.24 Ezeket az inségkonyháról származó főztöket a vöröskeresztes hölgyek időnként megkóstolták és képmutatóan áradoztak róla. De ha valaki ma megkérdezi a volt nyomortelepieket, mi volt a véleményük az inségkonyháról, egész mást hall. Szerzőnek volt alkalma a sashalmi állami lakótelep jónéhány lakójával elbeszélgetni. Matyasek Jánosné elmondotta, hogy csak úgy tudta megenni az inségebédet, ha otthon kevés liszttel feljavította. Papp Jenőné szerint az inségkonyha legjobb főztje a paprikáskrumpli volt lókolbásszal. Kéri Józsefné az inségkonyha gulyásáról elmesélte, hogy olyan volt mint a víz, mert sajnálták a belévalót.25 Az állam és főváros által fenntartott ún. szükséglakások és a viskóvárosok kunyhóinak berendezése nem sokban különbözött egymástól. Az Auguszta-telep számos barakkjában nem volt ajtó, hiányzott az ablak, melyet rongydarabok pótoltak. A Nyitrai u. 1. sz. barakképületben az eső rácsorgott az ágyra. Az ajtón nem volt kilincs és a lakók szükségmegoldásként a kilincs helyére vaskampót akasztottak.26 Nagy Sándorné sashalmi lakótelepi lakos lakásában két ágy, egy szekrény, egy rozoga asztal a szobaberendezés. Az ágyneműn nincs huzat, a cihát már régen eladták a Teleki-téren. Egy másik lakásban Fehéréknél, ahol heten laknak egy konyhában, a szobába csak lajtorján lehet feljutni, s tele van szeméttel és törött bútorokkal.27 De egész sereg barakk volt a sashalmi állami lakótelepen, ahol az emberek ágy hiányában szalmán aludtak. Farkas István szociáldemokrata képviselő 1936 február I9-én elmondott parlamenti interpellációjában a Mária Valéria-telepről szólva megemlítette, hogy számos lakásban a lakók a csupasz szalmán feküsznek, a lakások egész sorának sem ablaka, sem ajtaja nincs.28 Asztal, szék a legtöbb helyen ismeretlen. A kevés fehérneműt legtöbbször faládában tartja a család, rozzant tűzhely, esetleg egy-két kopott vaságy, de a leggyakoribb a szalmazsák. Az ablakok általában papírral vannak befedve. Takaróul rendszerint rongy szolgál. 239
