Dr. Szabó György Piusz: Ferencrendiek A Magyar történelemben (Budapest 1921)

II. FEJEZET. A ferencesek a török világban

hatósági személyek is. De jól van, mind ez ellen a hatóság védte az egyházi személyeket, — csakhogy éppen az volt a baj, hogy nem lehetett tudni, melyük percben veszi le a kezét a hatóság is róluk, melyik percben fordul] a hatóság is ellenük — politikai okon? És ha még a politikai ok mindig igaz lett volna! De hát igaz volt-e mindég? Ha a katholikus pap vagy szerzetes valamely más felekezetű papnak vagy hitközségnek a szemében szálka volt, mily könnyen lehetett őt abban a gyanakvó világban hazug alapon is tönkretenni, különösen, ha a hazug alaphoz a feladó részéről borravaló is volt mellékelve. így volt ez Magyarországon. Boszniában pedig állandó, rendszeres volt a politikai harc a kormány és a katholikusok között. Vaflóban nehéz volt tehát a lelkipásztorkodás a török területen, valóban nemcsak apostoli, hanem vértanuszellem is kellett a végzéséhez. Fridrich Orbán írja: Volt eset, hogy mikor a törökök halálra keresték a katholikus bunyevácokat, a bunyevácok a Szegedről titkon, álruhában hozzájuk jött salvatorianus atyákka/I együtt a Szabadka melletti Palicsi-tóba menekültek, s mikor az üldözők közeledtek, a víz alá merültek és nádszálon keresztül vettek lélekzetet. (II. 207.) Portus Romatinus-i Bernardinus atya, a Szent Ferenc-rend généralisa. 1882. aug. 10-én ezt írta a bosnyák ferencesekről: Különösen titeket, minden dicséretre méltókat és minden hálára érdemeseket nem szűnöm meg sohasem magasztalni, titeket, kiket több, mint négy évszázadon át sem az eretnekség ragálya nem rontott mieg, sem a szakadárság nem csábított el, sem tűz, sem vas, sem fosztogatás, sem a töröknek minden nap fenyegető dühe, sem meghajlítani, sem megtörni nem tudott, hanem kik bárány- és kecskebőrbe öltözötten, nélkülözve, szorongva, gyötrődve bolyongtatok a pusztaságban, hegyekbe, barlangokba, földalatti üregekbe rejtőztetek, mind csak azért küzdve, hogy a katholikus nép, mely csak a ti gondotokra volt bízva, melynek rajtatok kivül nem volt más pásztora, gyámja, atyja, az üldözések és csábítások közepette állhatatosan megmaradjon a hitben és a jámborságban. Hogy mi a ti fáradozástok gyümölcse, maga ez a nép hirdeti, halüg&itv^. is, mert nem tudom, van-e nála hívebb és buzgóbb? (Bosn. Arg. Schern. 1895. 14.) A szenvedésnek, a hősiségnek ilyen képei rajzanak fel lelkünkben, mikor a török világ katholikus lelkipásztoraira gondolunk és fetltiinik előttünk a sok megkínzott, kegyetlenül kivégz/ett ferencrendi mártirnak véres alakja. Igen, nagy szó volt a papság a török területen, és akik vállalkoztak reá, mi birta őket szent elhatározásukra? A földön semmi, sem kincs, sem rang, sem előléptetés, sem kitüntetés, még hírnév, dicsőség sem. Ezékimek itt e földön csak szegénység, alacsony sors, szenvedés, sokszor rettenetes kín és halál és csak a névtelenség homálya jutott osztályrészül. Mi indította tehát őket vállalkozásukra, elhatározásukra? Egyedül a hit Krisztusban, az örökkévalóságban. S ki tagadhatná, hogy éppen ezért nagyobbak voltak mindeneknél, — hogy ők voltak a legnagyobbak?