Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
Tizenkét forradalmi nap
amint arról szó lesz - minden kétséget kizáróan pontos forrásaink vannak; Bodajkon illetve környékén 6-án lezajlott esetleges lövöldözésről viszont nincs tudomásunk.) A Kovács Sándor-féle csoporttal egy időben, november 4-én kora reggel egy másik, mintegy tizenhárom főből álló honvédalegység is elhagyta a székesfehérvári 17-es laktanyát. 129 A laktanyaépületet és az út túloldalán álló hadtestparancsnokságot is erős tűz alatt tartották hajnal óta a Zichy ligetből a szovjetek, akik feltehetőleg túsznak - a tankok előtt felsorakoztatták az elfogott, feltartott kezű magyar honvédeket és néhány tisztjüket. (Éppen emiatt a laktanyából nem viszonozták a lövéseket.) A kaszárnyaépületben néhány móri honvéd is tartózkodott, akik a forradalom idején a forradalmi katonatanács rendeleteinek megfelelően részt vettek a városban az Államvédelmi Hatóság tagjainak letartóztatásában, bekísérésében egy Horváth nevű hadnagy parancsnoksága alatt. A járőr egy Dodge Weaponnal járta a várost, gépkocsivezetője a szintén móri Frey Márton honvéd volt. (Korábban maga is részt vett a tiszti klubnál a községi nemzetőrségek részére történt fegyverkiosztásban.) Amikor a szovjet támadás bekövetkezett, nyilvánvalóvá vált, hogy - ha nem akarnak az oroszok kezére kerülni - el kell hagyniuk a várost, így került sor valószínűleg Kovácsékkal egyidejűleg a laktanya elhagyására. Frey összeszedte ismerőseit, köztük a móriakat (egyikük Kávási Sándor, a másik Gráber Imre volt), s arra készültek, hogy gépkocsival menekülnek. Elgondolásuk szerint a Vértesbe tartottak volna, hogy a magukkal vitt fegyverekkel amíg a muníció elegendő - harcolnak az oroszok ellen. Csakhogy a Weaponnal már nem mehettek ki az erős tűz miatt, így amikor a golyózápor némiképp alábbhagyott, gyalog jöttek ki a kiskapun. (Egyikük a kerítésen akart átugrani, azonban fejlövést kapott, szerencsére csak súrolta a fejbőrt a lövedék.) Ezt megelőzően annyi fegyvert, lőszert és kézigránátot vettek magukhoz, amennyit elbírtak. A Rác utca felé tartottak, a gépjárművezető-kiképző telepre, onnan akartak járművet szerezni, ám ez nem sikerült. Ezért ők is a Szárazréten át Moha felé tartottak; gyalogosan. Egyikük bokája megsérült, amikor egy árkot ugrott át, így őt ott hagyták a faluban a lakosság gondjaira bízva. A falu szélén lesben álló tankokat elkerülték, mivel a civilek figyelmeztették őket. Útjukat Fehérvárcsurgó felé folytatták. Hamarosan utolérte őket egy Moha felől Igarpusztának tartó 350-es Csepel teherkocsi, azt leintették. Egy katona ült rajta, elmondása szerint sikerült kijutnia a városból az oroszok elől. Felkapaszkodtak a platóra, s ismét tizenhármán folytatták az utat. Igarpusztánál megkísérelték a felhajtást a 8l-es főútra, de a hajnali eső feláztatta meredek úton, a hatalmas sárban elakadtak - mint utóbb kiderült, szerencséjükre: az úton rengeteg orosz gépjármű és tank közlekedett. Újra csak gyalogosan mentek tovább, a Vértes irányába. Sőrédre a dűlőutakon érkeztek meg. A falu előtti földeken csatárláncba fejlődtek 10 méteres térközzel, mert látták távcsövön, hogy a falu szélén két férfi figyeli őket. Mint később kide129 Frey Márton egykori honvéd kéziratos visszaemlékezése, fénymásolata a szerző birtokában. (Az eseményekről szóló beszámolóját élőszóban is kiegészítette.) A rendelkezésemre bocsátását ezúton is köszönöm!