Fejér Megyei Történeti Évkönyv 19. (Székesfehérvár, 1989)

Tanulmányok - Szakály Ferenc: Székesfehérvár visszafoglalása 1688. május 19-én

leményünk szerint inkább alkalmi beütésekre vonatkoznak, bár a jelek szerint ezek is kétségtelenül megnehezítették a vár élelmiszerszerzését.

21

' E bízvást különlegesnek mondható elbánást valószínűleg nem annyira Székesfehérvár kedvezőbb stratégiai helyzete — vagyis: fiókvárai —, hanem a nevéhez fűződő történelmi reminiszcenciák magyarázzák, amelyek iránt nemcsak a magyar közvélemény, hanem a Haditanács is nagy fogékonyságot mutatott. Az a tény, hogy a Haditanács elnöke, Hermann őrgróf több ízben is felszólította Fehérvár védőit, hogy adják meg magukat, valamint az, hogy még a hadműveletek megindulását megelőzően is emisszáriusokat bocsátott ki, hogy a törököket erre rávegye, arra utal, hogy mindenáron sértetlenül akarta visszaszerezni a magyar királyok egykori koronázó- és temetkezőhelyét. Batthyány Ádám még az ostromműveletek megindulása után is hangsúlyozta, hogy „noha ezt a várat mind tűzzel meg emészthetnénk, mind pedig ágyuknak sokaságával földig lerombolhatnánk, mind azon által ezt a várat, melyet mi hatalmas császárunk országostul ennek előtte is bírt, sem tűzzel emészteni, sem golyókkal meg rontani nem akarja, hanem épen akarja az maga birodalma alá venni".

21 Végezetül hasonló megfontolások húzódhattak meg amögött is, hogy a császári hadvezérlet akkor is fiókvárai visszavételével kezdett hozzá a székesfehérvári „zárvány" felszámolásához, amikor végre elszánta magát a katonai megoldásra. Csólzakő, majd Várpalota — néhány napos ellenállás után, a legendás hírű barát, Tüzes Gábor bombáinak nyomására — 1687. október 17-én, illetve 22-én adta meg magát. Csíkvár védői, úgy tűnik, nem tanúsítottak ellenállást. Bár Székesfehérvár blokádjának tervszerű kiépítésére ezután sem került sor, az itteni védők harci kedvének megtörését célzó őszi „hadjárat" nem maradt hatástalan a fehérváriakra sem. Különösen nagy hatása volt annak, hogy a győztes császári hadak méltányosan bántak a váraikat feladó törökökkel, s azokat visszabocsátották övéikhez, hadvezérlet pedig megtiltotta a környékbeli erősségek katonáinak, hogy a székesfehérvári menekülteket bántalmazzák vagy fosztogassák. A várőrség megadásra hajló része 1688. március 22-én nyíltan fellázadt, s a két pasából — a szerdárból és a várparancsnokból —, valamint a janicsár agából álló helyi vezetés sem volt egységes teendők kérdésében. Mint Musztafa fehérvári kádinak a nagyvezírhez írott leveléből kiderült, a katonák azzal vádolták Ahmed várparancsnokot és Zahardzsi Oszmán janicsár agát, hogy az élelemhiányt pénzszerzésre használták fel, és egyéb visszaéléseket is elkövettek. A székesfehérvári őrség némi reményt merített abból, hogy 1687 novemberének elején katonalázadás taszította le trónjáról ÍV. Mehmed szultánt és végzett az előző évekbeli vereségekért felelőssé tett katonai vezetőkkel, köztük magával Szári Szuljemán nagyvezírrel is. A török oldalon várva várt fordulat azonban még késett — a török hadvezetés csak 1690-ben tudta összeszedni magát

22 —; a segélykérelemmel délnek indított futárok — a vár szorongatott helyzetét és a vezérek egyenetlenségét leleplezhető levelekkel együtt — sorra ellenséges kézre kerültek, utánpótlás persze nem érkezett, élelemre pedig a keresztény várőrségek közelsége miatt egyre nehezebben lehetett szert tenni. A kilátástalan