Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
2 EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT Negyvenöt éve nem hallott magyar szót. Az idő lassan elmosta a honvágy sajgását, mint ahogyan. elmosta a szavakat az emlékezetéből. De akkor, abban a pillanatban összeomlott nála minden theória, ami a teljes beolvadás lehetőségét hirdeti. Csak sírni tudott. És néhány nap múlva elosztogatta “kincseit” a gyermekek között. Jelentkezett a melbournei presbiteriánus egyháznál, hogy küldjék el oda papnak, ahol még nincs magyar lelkész. Másfél esztendeje érkezett meg Perthbe egy hideg, esős téli napon. “Hol vannak a magyarjaim?” — kérdezte az ausztrál lelkészt, aki fogadta az állomáson. A magyarok nem voltak sehol. De lassan, fáradságos utánjárásainak és lankadatlan szorgalmának eredményeként együtt volt az az alig száz lélek, akik miatt érdemesnek látta vállalni életének ezt az utolsó próbálkozását. Megalakult az egyház. És amint izmosodott, úgy nőtt az öröme ennek a fénylőszemű, pirosarcú, őszhajú, csodálatos kis öregúrnak, aki mint a bibliai halászok annak idején a hálót, úgy dobta el magától biztos állását, jó jövedelmét és gondtalan életét, hogy annak utolsó lobbanásában szolgálja Krisztusát és fajtáját, melynek bujdosó rajai a világ minden zugában próbálnak új életformát étpíteni az emlékek romjain. Nem csak kis egyházának papja, de az egész nyugatausztráliai magyarságnak apja szeretett volna lenni. Nem látott különbséget magyar és magyar között. Nem értette a politikai ellentéteket. Mikor az országot elhagyta, még monárkia volt és császár, ami azóta történt, bár tudta, de nem érzékelte, — hiányzott a személyes élmény reálitása. És ez a hiányosság volt sikerének egyik titka. Nem volt olyan magyar megmozdulás, hova ne hívták volna és ne ment volna szívesen. Elnöke lett a magyar labdarugó csapatnak, támogatója és egyik szervezője a nemrég megindult gyermekdélutánoknak. Egészsége hétről hétre romlott, de kitartott őrhelyén. S mikor beteg szíve hirtelen megállott, sírjánál ott gyászolta az egész kis kolónia, református és katolikus, evangélikus és zsidó; ausztrál és magyar. A fajták és felekezetek közötti békességet ő nem csak a szószékről hirdette, hanem élte is. És ez az élet, ez az áldozat és ez az áradó, gazdag krisztusi szeretet elsősoban azoknak kell, hogy példát adjon, kikre mindezeket oly jó szívvel pazarolta élete utolsó esztendejében: a nyugatausztráliai magyarságnak. Nyugodjék békében! Isten áldása legyen az olvasón! A Perthi Magyar Ev.-Ref. Egyház Presbitériruma nevében: Dr. Domahidy András, gondnok GYALOGLÓ PRESBITEREK A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház körleveleiből időnként értesülünk ottani atyánkfiái gyülekezeti életéről. A jugoszláviai magyar reformátusság egyik legnagyobb problémája a szórványgondozás: nagyon sok református család él távol gyülekezeti közösségtől, lelkész pedig kevés van. Amilyen nagy a probléma azonban, olyan komolyan veszik és a gyülekezeti lelkipásztorok mindenike vállalt szórványmunkát is. Narancsik Pál kopácsi lelkipásztor például a murántúli református szórványokat látogatja meg évenként négyszer. Az utazás odáig vonaton 24 órát tart, vissza ugyanannyi. Narancsik Pál múlt év december 22-26-i útjáról beszámoló levelének befejező részét olvastuk és változtatás nélkül közöljük, mint a lelkipásztori felelősség és a magyar református presbiter szeretete megható példáját: “Tóth Pali bácsiéknál megebédelve búcsút vettem a vendégszerető háznéptől és szeges botokkal felszerelkezve, Tóth Sándor és Balaicz Kálmán presbiterek társaságában elindultam Lendvavásárhely felé 1 órakor. A körülbelül 6 kilométeres utat 2 óra alatt tettük meg. Ott mégegyszer telefonáltunk. A válasz ugyanaz: talán este 7 órakor indul az autóbusz, de azzal én már nem érhetem el a Lendváról 8-kor induló vonatot. Nincs más hátra, mint gyalog folytatni tovább az utat. A lendvai állomás még 16 km. és 5 óránk van. Elindultunk. Egymásután jöttek a kis faluk: Zsidkóc, Hidvég, Göntérháza, Hosszufalu, mig végre 7 óra után, jó fáradtan megérkeztünk az alsólendvai állomásra. Itt elbúcsúztam a hűséges utitársaktól, akik félórai pihenés után indultak vissza, neki az éjszakának. Pali bácsi azóta irta, hogy éjfélre eljutottak Göntérházára. Ott felkeltették egy katonopajtásukat, megvacsoráztak, elbeszélgettek 3 óráig, úgy folytatták útjukat lefekvés nélkül s reggel 8 órakor jelentették Pali bácsinak: ‘amit reájuk bíztunk, Istenünknek hálát adva, szerencsésen elvégeztük, mert most már a Tiszteletes ur Eszéken van!’’ Ausztráliából Ausztriába. Az ausztráliai Brisbaneben levő magyar református kis gyülekezet tagjai az ausztriai magyar református lelkigondozói szolgálatnak múlt év karácsonyára pénzadományt küldtek. Bármilyen furcsának tűnhetik is fel az, hogy ilyen dolgot így lapban megemlítünk, tesszük ezt azért, hogy ezzel is rámutassunk arra, mennyire szükséges az, hogy a világon szétszórtan élő magyar reformátusok egymás felé segítő kezet nyújtsanak. Sem ilyen tettekben, sem a lelki és szellemi összefogásban nem gazdag emigrációnk. De meggazdagodhat olyan mértékben, amilyenben a szétszórtságba került atyafiak magukra nézve érvényesnek és kötelezőnek fogadják el Krisztus mondását: “Jobb adni, mint venni”. Az adás terén az ujemigrációnak rengeteget kell tanulnia. Minden megragadható példát ezért ismertetünk, még akkor is, ha ez a jót cselekvőknek nem volt, szándékában. —A brisbanei gyülekezet havonta egyszer tart istentiszteletet, melyeken Kobza Dániel végzi a szolgálatot. A gyülekezet hosszú időn át társadalmi és kulturális munkát is végzett, melyet most a Magyar Ház kulturális bizottsága visz tovább. ELŐFIZETÉSÉT Rév. Alexander Babos, 901 King’s Highway, Bridgeport 5, Conn., U. S. A. címre szíveskedjék küldeni.
