Evangéliumi Világszolgálat, 1951 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1951-06-01 / 6. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT Kiadja a Magyar Evangéliumi Világszolgálat az Evangéliumi és Református Egyház, az Amerikai Független Magyar Református Egyház, az Amerikai Keresztyén Református Egyház és a Magyar Evangéliumi Világszolgálat Barátai támogatásával 6. SZÁM 1951 JUNIUS. II. ÉVFOLYAM. ERDÉLYI EGYHÁZAK ÉLETE Az első trianoni nemzedék, mikor Erdély sorsáról és jövőjéről faggattuk, a csalhatatlan számok statisztikájával vigasztalta magát. Ez az alibi-statisztika ugyanis számokkal megfogható valóságot tudott elénk vetíteni, mikor azt bizonygatta, hogy Erdély medencéje már annyira ki van népileg töltve, hogy ott komoly népi eltolódástól nem kell már tartani. Vagyis egyik nép sem tud már komoly hódításba kezdeni a másik rovására, kivéve azt az esetet, ha valamelyik közülük váratlan feladná magát és kiürítené szállásterületeit. Valóban: az első trianoni korszakban alig történt legcsekélyebb népességi eltolódás is. Népességünk jól tartotta magát. A statisztika, a számok realitása felett van azonban egy irracionális erő, a kiszámíthatatlan történeti fordulat. S amit a számok logikája előre nem sejtett: a váratlan népi változás bekövetkezett. Az erdélyi szász és sváb telepeseket Hitler félmarokkal kiemelte s ezzel egy mozdulattal hatalmas területet adott oda a beözönlő románságnak. Ezzel a cselekedetével is az erdélyi magyarságra s azon tulmenőleg a nyugati keresztyénségre is helyrehozhatatlan csapást hozott. Az eddigi három náció egyensúlya megbomolva ugyanis, ezzel egy magyar-román frontális szembekerülés vált végzetünkké olyan időben, amikor egy szabadon reánk rontó román faji-nacionalizmus erősen gyarapithatta birtokállományát. Ilyen hátrányos történeti helyzetben kellett a magyarságnak újra rendezni egyházi és társadalmi kereteit. Ezt az uj helytállást csak súlyosbította az a végzetes történeti-népi helyzet, hogy közel félmillió erdélyi magyar ismét Erdélyen kívül maradt és nem tért vissza uj kisebbségi sorsba. Ez a népi apadás pedig éppen akkor következett be. amikor ez az országrész, Erdély, kettős elnyomás alá került egyszerre: egy türelmetlen román faji nacionalizmus és egy könyörtelen szovjet társadalmi vágy elnyomása alá Ma még nem lehet eldönteni, melyik hozott nagyobb pusztítást Királyhágón túli népünkre. Ez a megapasztott magyarság, mikor újra rendeznie kellett sorsát, nem tehetett mást. mint felidézte előbbi kisebbségi sorsának tanulságait. Azt a tanulságot. melv arra intette, hogy egyházi keretei közé építse be népének szolgálatát, mert aki hü hitéhez, hü marad népiségéhez is. Ezt a belső magyar hagyományt azonban a visszatérő román politikai vezetők is ismerték. Ezért az első perctől kezdve minden törekvésük egyházaik életének megbénítására irányult. Minden egyházi intézményt igyekeztek tervszerűen megszüntetni. Azután emlékeztek a keresztyén tanításból arra az igazságra is: “Verd meg a pásztort és elszéled a nyája.” így midőn az előrenyomuló szovjet-csapatok után ők is Erdélybe tehették lábukat, a román csendőrök és nemzeti vezérüknek, Maniunak gárdája, melyet egy beteglelkii főhadnagy, Olteanu vezetett, versenyt kezdték irtani a magyarságot. E gárdisták sorrajárták a magyar községeket és a módosabb gazdákat nyilvánosan lefejezték. Közönséges fejszékkel, fejüket tuskókra szorítva. Mire ezeket a keresztyénségből kivetkőzött vadakat sikerült megfékezni, akkorára több mint 400 ártatlan magyar gazda feje hullott le Erdély elátkozott földjére. Más formában ugyanez játszódott le a városokban is. Ezek a gárdisták például sorra járván a házakat Kolozsvárott, kihajtották a magyarokat az utcára, onnan az országúira s onnan Szibériába. 4000 értelmiségi magyar közt volt az egész unitárius teológia, a református kollégium 16 tanára, az evangélikus esperes, számos tudós és más egyházi vezetőnk. Ez az ártatlanul elhurcolt 4000 magyar az első télen mind ott fogyott meg az Uraiban, erdőirtás közben. De erről az égrekiáltó eseményről mind a mai napig ki szólt erőteljesen Nyugat közvéleménye előtt? Hogy milyen méretű volt az erdélyi magyar egyházak üldözése a megszálló román közigazgatás részére, arra szolgáljon például egyetlen vármegye történéseinek felsorolása. Kolozs vármegyének lelkészi kara közel 100 főt tett ki; ebből a lelkészi karból alig maradhatott meg helyén 8 pásztor. A többit a bevonuló románok mindenükből kifosztva, helyükről elüldözték. Ki ne emlékezne Erdélyben arra a döbbenetre, amely arra a hirre szállta meg a lelkeket, hogy a kendilonai lelkészt a román csendőrvandálok egyszerűen a templom ajtajára szegezték fel? Azt a 70 éves K. Tompa Artúrt, akit a környék román és magyar népe élő szentként tisztelt. Azután sorra futottak be az ördögkereszturi, bonchidai, bikali, kalotaszentkirálvi. egeresi rémséges hírek. Majd a távoli megyék hasonló híradásai az érmihályfalvi, szatmári, székelyföldi borzalmakról. Ezek a lelkész-üldözések később sem szűntek meg. A lelkészekkel sorra teltek meg a hadbíróságok börtönei. Szamosujvár és Nagyenved várainak cellái olvkor félszáz lelkészt zártak hideg falaik közé. Elitélni nem tudták ezeket a lelkészeket, hiszen azonkívül, hogy hü pásztorai voltak nyájuknak, más em-
