Evangéliumi Világszolgálat, 1951 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1951-05-15 / 5. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 15. oldal MR, GRAY ÉS SZÜRKE JÁNOS A helybeli club felkérésére résztvettem a “Community Chest” javára indított gyűjtőakcióban, vagyis kettesben elindultunk a kijelölt címekre s adományokat gyűjtöttünk a cserkészet, gyermeküdültetés és hasonló célok előmozdítását szolgáló egyesitett alap javára. Az ilyen közhasznú vállalkozás egyébként is nagyon tanulságos. Az ember keresztmetszetben látja a társadalmat, amelyben él. Egy kis autójavító műhely tulajdonosa simán jegyzett öt dollárt. A hidépitő-vállalat traktorvezetője — épp indulóban volt — bossszankodás nélkül, inkább sajnálkozva fejtette ki, hogy nem adhat, mert egy részletvásárlás kapcsán fizetése le van kötve és munkaadója azt közvetlenül az illető vállalatnak utalja át, ami megmarad, abból alig hogy megélnek. A műszaki tisztviselő megígérte, hogy jegyez, de előbb megkérdi a feleségét, hogyan áll a jótékonyságra fordított összegek számlája? Aztán mentünk Mr. Gray tisztitó üzemébe. A hatvan körüli kis ember kedvetlenül válaszolt: adóemelés, kórház-számla..... nehéz az élet.... Erre csendesen megjegyeztem menekült mivoltomaf's hogy tízezrek hogyan élnek ma európai táborokban, köztük honfitársaim is. “Ön magyar?” — szakított félbe. Válaszomra, kissé felderült arccal, tört, de elég folyékony magyarsággal szólalt meg. A végén megirt egy csekket is. Közben megtudtam, hogy egy délvidéki városkából származik, ahol eredetileg Szürke Jánosnak hívták s a század elején vándorolt ki. Nem jó emlékei vannak otthonról. Emlegetett egy grófot, akinek a birtoka miatt nem juthattak földhöz és a meglevő nem adott elég kenyeret. De ami még jobban bánthatta, valami keserű emléke amiatt, hogy a "többi magyarok őt nem tekintették magukkal egyenlőnek”. Homályos célzást tett anyja sváb származására s igy rájöttem, nemcsak az idő törte meg magyar kiejtését. Nem beszélt ő jól magyarul otthon sem, de ezt az angolos kiejtésén át először nehéz volt felismernem. “So’sem megyek haza, öreg is vagyok. De minek is? Itt senki sem kérdi, honnan jöttem, ki volt az anyám és ha szállodába megyek, nem kell rendőrségi bejelentőlapot írni.....” Valami régi keserűség bánthatta az öreget s erre a keserűségére Amerika hozott gyógyulást, azzal a demokráciájával, azzal a szabadságával, amely előtt én is ezennel kalapot emelek s amelynek következtében Szürke Jánosból Mr. J. Gray lett, simán, zökkenő nélkül felejtvén el magyarul és semmi sérelmet nem érezvén afelett, hogy svábul sem tud már és mindezt öntudatosan ki is fejtvén azzal az angolsággal, amelyet még itt is csak a “South-Side”-on beszélnek. ★ ★ ★ Bizonyosan mások is úgy vannak vele, mint én, ilyen esetek kapcsán először is ráakasztom a gondjaimra az elmúlt száz év minden elképzelhető felelősségét. Bennem háborognak Wesselényitől kezdve Mocsáryn keresztül Bartha Miklósig mind, akik valaha is emésztődtek e felelősség érzetében és Szabó Dezső mintha a Rákóczi-téren széttaposott sirgödréből rázná felém az öklét. Apponyi helyett is nyugtalanul fészkelődöm emlék-plakettel megjelölt parlamenti padjában a törvény miatt, amelyet anynyian szemünkre vetnek s úgy érzem, a golyó, amely Tisza Istvánt leteritette, engem is eltalált. De ez a hideglelés hamar az elkeseredés ama lázábá váltódik át, amelyben ott ég a triánoni igazságtalanságnak minden gonosz és hitvány vádja. A tehetetlenség szorítja a torkomat, az, amely tiz egynéhány magyarét szorongatta, valahányszor a Pittsburghban, Rózsahegyen vagy Gyulafehérváron ellenünk szított gyűlöletre gondolt, amelyre a magyarság nem szolgált rá s amelynek ördögien fogalmazott fél- és áligazságait legjobbjaink hiába próbálták a világ lelkiismerete előtt leleplezni. Egy újabb világháború sem volt elég, hogy a hazugságok ködét elseperje. Talán egy harmadik megteszi. Nem feleltem Mr. Graynek sem. Ám, mint oly gyakran, mikor az ember tehetetlen, az élet maga jön segítségül az ő kifogyhatatlan találékonyságával. Alig pár nappal első találkozásunk után együtt utaztunk az autóbuszon hármasban. Mr. Gray-n kívül egy nemrég érkezett magyar ült még ott, kinek kedvéért anyanyelvűnkön folyt a szó, mikor egyszer csak hátrafordul a kocsivezető és egészen szokatlanul, de igen hangsúlyozottan felénk mordul: “Amerikában vagyunk!” Kissé meglepődtem. Mr. Gray jobban. Mielőtt szóhoz juthattam volna, felcsattant s mintha Szürke János minden régi sérelme csordult volna ki belőle, amúgy jó “nyugati” zamatu szavakkal utasította vissza a vezető megjegyzését, hogy foglalkozzék a maga dolgával, szégyelje magát és hasonlók. Csillapíthatatlan volt. A régi sérelmekhez mintha egy uj csalódás járult volna hozzá.... hát még Amerikában is? Másnap elment az autóbusz vállalathoz, beszélt a főnökkel, aki megígérte, hogy a hatáskörét túllépő és udvariatlan vezetőt megdorgálja és elhelyezi. Szinte sok is. Ha minden bennünket ért sérelem félennyi elégtételt kap egyszer, akkor nincs semmi baj. * * * Mert, ugy-e Mr. Gray, azt sem tagadhatja, hogy a régi Magyarországon, a budapesti villamoson, — hogy a temesvárit ne is említsem, — vígan folyt a szó a legnagyobb tarkaságban. A különbség legfeljebb annyi lehetett, hogy a vezető ékes budakeszi dialektusban kapcsolódott volna az utasok esetleges sváb diskurzusába. Az autóbusz vállalat főnökéhez sem lett volna célszerű és sem eredményes hasonló panasszal fordulni, de a temesvárihoz semmiesetre sem! Az sem vitás, hogy a békebeli Magyarországon az állam az adófizetők pénzén tartotta fenn az iskolákat a más anyanyelvű polgárok gyermekei számára; a bíróságok előtt indokolt esetben ki-ki anyanyelvén beszélt, ugyanazon nyelven fogalmazott ítéletet kérhetett és kapott is. A horvát nemzet képviselői anyanyelvükön szólalhattak fel az országciyülésben, annak a ténynek megfelelően, hogy Horvátország Magyarországgal együtt alkotta azt a hazát, amelyet közösen hazánknak vallottunk s nem volt sehol más ország, amelyet egy horvát hazafi a magáénak vallhatott volna. Mi okozta hát azt, hogy az a Szürke János, aki keserű emlékekkel távozott hazulról, megelégedett és büszke amerikai polgárnak vallja itt magát, egy
