Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-27 / 34-35. szám
2 HVAflGÉLil^ÜSOK IiAPtJÄ 1922 s az anyanyelvén nyomtatott bibliát. A XVI. század emberének ez elég volt. Boldognak érezte magát, hogy kedvére énekelhetett s hogy forgathatta és olvashatta a könyvek könyvét. A ma emberének ez kevés. Ő is elénekli szivvel-léíekkel a régi szép éneket, meghallgatja a jó prédikációt, de többre vágyik. Szívesen hallgat négyszólamú éneket, szép szavalatot, trombita-zenekart s ha ő maga nem is akar már tanulni, de nem ellenzi, hogy legalább gyermeke tanuljon s az evangélikus istentisztelet után elmegy az imaházba, hogy ott dalárdát és szavalatot hallgasson. Ismétlem: nem az evangélikus vallás dogmatikai részével való elégedetlenség az, mely őt odavonzza, hanem az a plus, melyet ő ott megtalál s amelyet joggal értékesnek ítél. Ebből a diagnózisból önként és természetszerűen folyik a tennivaló. Meg kell találnunk a módját annak, hogy azt az önképzőköri jellegűnek mondott munkát egyházunkban elvégezhessük. Amig ezt a munkát el nem végezzük s elvégzését másnak engedjük át, addig a szekta-protestantizmus hullámai egyházunkat mindig csapdosni és mállasz- tani fogják. Hogy ezt a munkát elvégezhessük, megfelelő helyre és emberekre van szükség. A templom erre a célra nem megfelelő hely. Nemcsak konzervatív gondolkodású híveinknek, de nekünk magunknak is elviselhetetlen az a gondolat, hogy a templomban harsonások próbálgassanak, hogy híveink ott heti apró dolgaik elbeszélgetése közben esetleg uzsonnájukat is elfogyasszák. Németország evangélikus egyházán azért törik meg a szekták minden támadása, mert az az egyesületi házban (Vereinshaus) megtalálta az elvégzendő kulturmunka számára a megfelelő helyet s ott a különféle egyesületekben alkalmas emberek támogatása mellett jó munkamegosztással a lelkész ezt a munkát el is végzi. A templom marad annak, aminek lennie kell: az istenimádás- nak békességes szent hajléka, hol a hivő a hivatalos istentisztelet alatt szent érzésében mitől sem zavarva, áhítattal imádja Urát és Istenét, hogy azután vasárnap délután vagy hétköznapon az egyletben kedvére kiénekelhesse, kifújhassa, kitornázhassa magát, esetleg — horribile dictu — egy csésze kávé, vagy egy korsó sör mellett ápolhassa az .egyazon hitet valló testvéreivel együtt közösségi érzelmeit. — Hogyha ezt a munkát egyházunk a templomon kivül, akár az iskolában, ha az megfelelő, akár egy szervezendő gyülekezeti házban (hallom, Pécelen van ilyen) elvégzi s hogyha lelkészei az Isten igéjét minden adott alkalommal meggyőződéssel tisztán és igazán hirdetik s annak igazságait életükkel is megbizonyitják, akkor nem lesz többé rajtunk hatalma semmiféle szektának. Magócs Károly irsai evang. lelkész. ■ ■■iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiHiiiiimmiiinimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiNiiiiiiiiiiiii NÉMETÜL IS TUDÓ KÁPLÁNT KERESEK vagy legalább is olyat, aki oldalam mellett a német nyelvet némileg elsajátítani hajlandó lenne. A feltételekre nézve levélbeli megkeresésre azonnal felvilágositást nyújtok. Állás azonnal elfoglalható. Gallé István lelkész. Harta, Peslm. Tor las* a szekták utján. Nem szeretem a hívatlan prokátorkodást. Dr. Deák János megírta a zárszót „Mementó“-jához. Napirendre is térhetnénk talán e tárgy felett, ha Duszik testvér a „Dr. Deák és társai“ aposztrofálással, bár jelen esetben mérsékeltebb hangon, a súrlódási felületet nyíltan is nem növelné. Mivel a polémia felújítása a sajtóban provokáltatott, az elé mint olyan, ki örömmel sorozom magam a „Dr. Deák és társai* közé, készségesen állok. Valahol baj van. Állapítsuk meg a diagnózist! A polémia „Memento-rész“-e a történelmi kényszerűséggel megcsonkult hazánkban is fellépett methodiz- mussal kapcsolatban került felszínre. Dr. Deák részéről ez figyelmeztetés, óvás, intés volt a hivatalos evang. egyház minden hive és tényezője számára. Megokolt volt-e ez ép’ az evang. egyház felé kiáltott memento vagy sem? Ez a kérdés. A Deák-Duszik- polémia kiinduló pontját itt érzem és látom meg. Mikor Deák a „Memento“-ját hallatja, félti négyszázados evangéliumi egyházát, Duszik pedig az egyház felé kiáltott mementoban annak presztízsét látja megsértettnek. Deák magunkbaszállást, ellenfele sikraszállást hangsúlyoz; előbbit a „mea culpa“-zás, utóbbit a sértett önérzet szólaltatja meg; az közállapotainkkal nem megelégedett, ez (jelen esetben) azokat kifogásolhalatlanoknak minősiti. E zárkövetkeztetéseket kellett minden figyelmes és objektiv olvasónak levonnia a polémia eddigi, mondjuk első vagy „mementos résziéből. Duszik „A szekták utján . . .“ cimü cikkének elő-» szele már az előző cikkében is érezhető, ő, úgy látszik, kötelességének tartja leszámolni egy az általa „Dr. Deák és társai“ nevezet alá foglalt intra muros vallásos megmozdulással, azt vélvén, hogy ezzel elejét veheti az extra muros eseményeinek. A „Dr. Deák és társai“ alá foglaltaknak viszont az a nézete, erős meggyőződése, hogy „intra muros“ kell elvégezni az elkerülhetetlen vallásos megmozdulást, amit ha elmulasztunk, akkor az „extra muros“ áramlat — nevezzük nevén —, a methodizmus fogja ezt logice és de facto elvégezni. Hogy ezt a felfogást valamelyest Duszik is kiérzi, mutatja opponálása: „merev tervszerűség — methodizmus — szerint nem lehet átformálni a lelkeket“. Duszik sarkalatos tévedését a „szekta* szó felületes disztinkciójának téves voltában látom. Ő a szektákat és a methodizmust egy merész kanyargással egy kalap alá veszi, holott a methodizmus csak látszólag „szekta“. Próbálja csak vizsgálat tárgyává tenni a methodizmust, annak történelmét, szerepét és lényegét alaposan megvizsgálva, úgy azt fogja látni, hogy — bár a methodizmus az individualizmusnak tág teret enged — de alaptételeiben sokkal szigorúbb lutheri, mint a rationalisztikus felfogás, akár legszélsőbb „jobb oídal“-a. A „szekta“ dogmatikai kiválás elsősorban s azután elszakadás a történelmi egyház testéről; a methodizmus ezzel szemben első sorban vallásos megmozdulás az egyház életében ellanyhult hitbuzgóság felfrissítése érdekében és az egyház funkcionáriusainakelvilágiasodottságával szemben s ahol a történelmi egyházak súlyos időkben a vallásos megmozdulást saját kereteiken belül nem tartják a válság pillanatában szükségesnek vagy azt éppen elfojtani igyekeznek, ott azután a methodismus felhívja a tagokat és szerveket a konzekvenciák levonására. Ez a lényeg. Ezek előrebocsátása után kérdem már most: helyes volt-e Dr. Deák János teol. tanár felelőségtudatában való mementózása á vészterhes időkben? Akkor, midőn az Isten országa mezején a tikkadt lelkek százezrei (csak magyarhoni ev. egyházunkról beszélek) vágyakoznak fel- üditő eső után, hogy azután hajszálgyökerein át az egyház talajából szívják magukba a megmaradáshoz szükséges újabb erőt ? Kérdem: Elitélerfdő-e az ó-testamentumi profetiz- musból, a Keresztelő János kiáltó szavából s Üdvözítőnk, valamint apostolainak s az egyház reformátorainak s leg-
