Kemény Lajos – Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Budapest 1944.

I. RÉSZ. A TEMPLOM.

a kép, hü legyen az eredeti corporáléhoz még egy másik is járul, annak a kendőnek a képe, mellyel jézus homlokáról a verejtéket letörölték. Neve: sudár mm. Az eredeti corporalé mostmár az oltári edénykészlet alá kerül, az újabbal pedig betakarják azt. Az alsó Krisztus fájdalmait jelképezi most már. Mise után, emlékezve a húsvéti történetre, mind a két terítőt az oltáron hagyták. A nép babonásan tisztelte ezeket s babonás képzelete szerint a híveket a tűztől s minden szerencsétlenségtől megóvják, összehajtogatása, tisztítása külön szertartás. Látjuk ezekből azt is, hogy a középkori liturgikus cselekedetek legszerényebbikéhez is valami jelképesség tartozott. A reformáció mind a fehér oltárterítőt, mind a corporalé használatát megtartja. A hozzáfüződő babonás képzeletet természetesen elEbből következik, hogy az oltár: asztal és az oltár terítő egyszerű asztalterítő. Valóban a régi evangélikus és református gyülekezetekben az úrvacscrát asztalnál ülve »fogyasztoíták el«. Valódi asztali közösségben részesül a gyülekezet Krisztus testében és vérében. A gyülekezet külön erre a célra felállított kerek vagy hosszúasztalát — ugyanúgy mint otthon — fehér asztalkendővel teríti le. így tehát a reformáció korában akár evangélikus, akár református úrvacsorai szertartásról legyen szó, úgy mint őskeresztyénségben, fehér oltárterítő az egyedül használatos, legalább is ez az, melyet a gyülekezet magáénak tekint. A katolikus templomokkal együtt átvett paramentumkészletet kegveletből s szokásból használják, esetleg a műemlékül meghagyott főoltárt díszítik fel vele. Az úrvacsorát azonban nem ennél a főoltárnál osztják, karni. Erre szolgált a »palla corporalis« Jézus halotti leplének mása, melv eredetileg ugyanakkora volt, mint az oltárterítő maga. 1000 körül is még az a szokás, hogy a kenyeret és bort reáhelyezik, majd széleit felfogva betakarják vele az egész oltári' edénykészletet. A 9—10, századi adatok szerint ennek az anyaga is tiszta len, de a 11—16. századokban már aranybroKát corporalékat is készítenek. Alakja eleinte mint az oltárterítőé téglalapos, majd négyzetessé válik. Értelmezésénél, újra találkozunk a hittani, reprezentatív és erkölcsi szimbolizmussal. Leginkább azonban reprezentatív jelképességét vallják, s Krisztus síri leplének mondják. Hogy veti. Régi jelképi értelmük iránt sem tanúsít nagy megértést, de ez abból magyarázható, hogy a reformáció kora nem jelképekben gondolkodik s a régi istentiszteleti jelképes cselekedetek és formák értelmüket vesztik. Luther számára maga az oltár fontos s nem annak a terítője, Jézus személye s nem az, hogyi »milyen ruhája« vagy milyen volt annak a zászlónak anyaga, mellyel ő a pokol fenekére szállott, hogy a Sátánon diadalmat vegyen. Fontos az, hogy megtette. Fontos, hogy az oltárnak jelentőségét ismerjük. A reformáció oltárterítőjének tehát nem a régi jelképesség, hanem új képzet az eredete. Az oltárnál Isten megvendégeli a gyülekezetét. A nemescsói templom oltárteritöje 1650-ből