Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A névtelen hős

66 Vasárnaponként már alig szürkülő hajnalban szekérsorok indultak el őriszigetről és a szomszédos falukból a harminc kilométernyi útra a nemescsói artikuláris templom felé. A katliolikus falukat a kertek alatt megkerülték, mert nem egyszer útjukat állta az elvakított katholikus nép. Az ilyen összeütközéseket okosabb volt kerülni, de ha nem lehetett, akkor előkerült a fokos, meg a szekér oldaláról a lőcs: és harc volt az ára a templomba jutásnak. De annál nagyobb volt a gyönyörűsége az Isten házában való tartózkodásnak. Nagy szekértábor állt a templom körül. Száz falu népe hallgatta szomjú lélekkel a tiszta igét, amit a több ezernyi magyar, német és vend népnek egymásután három nyelven hirdettek a papjai. Egyúttal „seregszemle" is volt az ilyen templomozás. „Olyan sokan vagyunk, hogy a pokol kapui se vehetnek rajtunk diadalmat!" És megtelt a szív a bizakodásnak és az összetartozásnak erős érzésével. Ha valakit megkörnyékezett a kísértő és hittagadásra akarta bírni, azt legtöbb esetben visszatartotta már az is, hogy élő példákban látta, milyen lenézés lenne a sorsa rokonai, földijei részéről. Mert, a hittagadót, amerikai szóval mondva, „boycott" alá vetették. Halálos üresség tátongott körülötte. Ha azt mondanák: nekem adják a világ minden kincsét, de ráadásul azok lenézését, akiket szeretek és akiknek szeretetére eddig méltó voltam — elutasítanám, mint Krisztus a sátánt ott a magas hegy tetején. Így élte át a magyar evangélikus nép, bár vezérei nagyrészétől megfosztották, történetének leggyászosabb, de egyúttal legdicsőségesebb korszakát Olyan volt a mi egyházunk, mint Antaeus, akit Herakles földhöz-földhöz vágott, de míg. az anyaföld érintésétől új és új erőt kapott, legyőzhetetlen maradt.