Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - II. Az evangélista és műve
csak röviden, vázlatszerűen és összefoglaló módon sorakoztassuk fel Jézus Isten Fia-voltának az alapvonalait. a) A Fiú sajátos, egyetlen és páratlan viszonyban van Istennel, akit különleges értelemben mond „az ő Atyjának". Már a szinoptikusoknál is különleges íze van annak, amikor Jézus „az Atyá"-ról (pl. Mát. 11, 27; 24, 36) vagy még inkább „az én Atyámról, aki a mennyekben van" (v. ö. pl. Mát. 7, 21; 15, 13; 25,'34 stb.) beszél. A szinoptikusoknál sem foglalja össze magát Jézus hallgatóival, de még tanítványaival sem olyan formában, hogy „a mi mennyei Atyánk"-ról beszélne. Még sokkal élesebb és határozottabb ez a különbség a negyedik evangéliumban. Mert amíg a szinoptikusoknál találkozunk olyan szóhasználattal, amely szerint Jézus úgy szól hallgatóihoz és tanítványaihoz, hogy Istent az ő Atyjuknak mondja (a „te" vagy a „ti" mennyei Atyátok, pl. Mát. 5, 16; 6, 4; 7, 11; 10, 20; Márk. 11, 25; Luk. 6, 36; 12, 32 stb.), addig ez a szóhasználat a negyedik evangéliumtól idegen: csak Ján. 20, 27 mondja, de ott is szembeállítva egymással a kettős megjelölést: „az én Atyám és a ti Atyátok". Egyébként Jézus mindig azt mondja „az Atya", amikor általában szól Istenről, sőt ellenfeleire vonatkozólag egyenesen tagadja, hogy Isten nekik Atyjuk volna (Ján. 8, 42). Csak Krisztus által lesz Isten a tanítvány Atyjává (Ján. 20, 27): Krisztus által a tanítvány is ugyanolyan viszonyba kerül Istenhez, mint Krisztus maga, mert megdicsőülése által a Fiú magához vonja a tanítványt s azt akarja, hogy ahol ő van, ott legyenek tanítványai is (v. ö. 12, 32; 14, 3). Mivel Jézus ilyen sajátos és páratlan viszonyban tudja magát az Atyával, azért vádolják őt ellenfelei, hogy Istennel , teszi magát egyenlővé" (5, 18; 10, 33). Ez az Istenhez való sajátos viszony a Fiú személyének a szavakba és fogalmakba nem foglalható mélységes titka. Csak egyes, inkább képszerű fogalmak utalnak rá. Ö az egyetlen, ill. „egyszülött" Fiú (1, 14—18; 3, 16. 18), akit az Atya „szeret" (3, 35; 5, 20; 10, 17; 15, 9; 17, 23—26), mert mindent átad neki, reá bízza a váltság teljes művét (3, 35) és hatalmat •ad neki „minden test fölött" (17, 2). Más oldalról világítja meg ezt a viszonyt, a Keresztelőnek az a tanúbizonysága, hogy Isten a Fiúnak a Lélek ajándékát adta (1, 32—33). Ehhez pedig még hozzáteszi, hogy Isten a Fiúnak a Lelket nem „mértékkel", mintegy kimérve, töredékesen adja, hanem teljesen (3, 34): „ami az Atyáé, mindaz az enyém" (16, 14), — mondja Jézus s ez az összefüggésben éppen a Lélek ajándékára vonatkozik. így Jézus Fiúvoltának az alapvető jellemvonása az, hogy Isten az ő Lelkét adta neki és hogy a Fiú a Léleknek teljességét bírja, teljesen a Lélek erejében él és cselekszik 18 2/ 3· Végül az evangélista Jézus istenfiúi méltóságát abban az egy fogalomban sűríti össze, hogy Jézusnak „dicsősége" van. A főpapi imádságban könyörög Jézus, hogy az Atya dicsőítse meg azzal a dicsőséggel, r„mely az öyé volt a világ teremtése előtt" (17, 5). Dicsőségét nyilatkoztatja ki csodatételének jeleivel (2, 11), ez ragyog fel az „Én vagyok" titokzatos igéjében, ezt adja át tanítványainak (17, 22) s mutatja meg nekik, hogy láthassák hitük szemeivel „az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttének a dicsőségét" (1, 14; v. ö. 17, 24). A Fiúnak a dicsősége tehát nem korlátozódik arra az eljövendő dicsőségre, amikor „majd 192/a V. ö.: Ltttgert id. h. 6. lap. •349
