Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-10-04 / 40. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET

2015. október 4. » 5

Evangélikus Élet

A megtartó hit útjain

Artikuláris nap - 2015, Nemescsó

„A templom falán folyt le a vér, de erről persze most nem fogok beszélni" - mondta Szemerei János. Alig múlt el hajnali öt óra. A nyugati égbolton még éppen látszott a nyugvó hold valószínűtlenül vörös karimája, keleten pedig a feneketlen, sötét éjszakával birkózott a pirkadat. Egyházunk Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületének püspöke tiszteletet parancsoló lendülettel diktálta a tempót. Gyalog baktattunk Bükről a szomszédos Csepregre, bő öt kilométer az út, a csepregi katolikus plébános és a helyi evangélikusok hat órára vártak minket. Igyekezni kellett.

* * *

Tizenkét Celsius-fokban és erős szembeszélben indult az artikuláris nap azoknak, akik hajdanvolt, hitükhöz a végsőkig hű evangélikus testvéreik erőfeszítését felidézve indultak el szeptember 27. hajnalán Nemescsóba. Ez a falu egyike azoknak az artikuláris településeknek, melyeken a birodalmát a protestáns „eretnekektől” megtisztítani kívánó katolikus Habsburg-ház az 1681-ben hatályba lépett XXVI. törvénycikkel (artikulus) megengedte, hogy az evangélikusok hitüket gyakorolják.

A vallásgyakorlatra kijelölt artikuláris helyek - megyénként kettő - nem forgalmas és központi fekvésű városok, hanem eldugott, parányi települések voltak. Ebből is nyilvánvaló: a „nagylelkű” hatalom cinikusan abban bízott, hogy protestánsok majd maguktól ráunnak a sok nehézségre, és elhagyják hitüket. Nem így történt.

A magyar protestáns egyházak fél évezredes történelmében kereken száz évig, 1681-től 1781-ig tartó artikuláris időszakban az evangélikusok vasárnaponként útnak indultak templomaik felé. Ki szekéren, ki lóháton, a kevésbé tehetősek az „apostolok lován” vagyis gyalogszerrel tették meg az utat a legközelebbi artikuláris településig, a mi esetünkben éppen Nemescsóig, amely erdőkön, mezőkön átvergődve, az istentiszteletre hívogató torony iránt, közel tizennyolc kilométerre esik Büktől.

Csepregen csak bő negyedórára álltunk meg. Finta József plébános „Erős vár a mi Istenünk” köszöntéssel, szívélyesen fogadta Szemerei Jánost, aki „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-sal viszonozta a kedves szavakat.

A Szent Miklós katolikus templomban tartott megemlékezésen a püspök felidézte, hogy Istennek ez a háza valaha az evangélikusoké volt. 1621. január 6-án II. Ferdinand bizonyos Collalto nevű tábornokát küldte el, hogy tanítsa móresre a virágzó protestáns oktatási és kulturális központ, Csepreg evangélikusait. A császári seregek 1223 lutheránust hánytak kardélre ezen a napon. A helyi iskolába betörve előbb megénekeltették a gyermekeket, majd egytől egyig felkoncolták őket. Sokan kerestek menedéket a templomban, ám a császáriak oda is betörtek, és könyörtelenül legyilkolták a híveket. így került a csepregi templom falára az sok vér, amelyről Szemerei püspök ezen a hajnalon végül tényleg csak nekem beszélt.

Finta plébános és ifjú káplánja komor arccal hallgatta végig püspökünk beszámolóját az ellenreformáció egyik legtragikusabb fejezetéről. Tisztelet illeti katolikus testvéreinket azért, hogy ezen a szeles reggelen jó szívvel adtak helyet ennek a gyertyagyújtással induló megemlékezésnek.

Csepreget elhagyva erős kaptatón igyekeztünk felfelé. Nehéz hajnali harmat ülte meg az őszi erdőt, balra egy széles nyiladékon gímszarvasbika terelgette - a bőgés vége felé -háremét, örökkévalóságnak tetsző négy másodpercig találkozott a tekintetünk, aztán riadva elugrottak. Még nem volt kilenc óra, amikor a sáros, mély keréknyomokkal szeldelt úton bukdácsolva végre megpillantottuk a nemescsói templom tornyát.

Az artikuláris idők múltával újra kis falusi evangélikus gyülekezetté váló közösség mai temploma már a szabad vallásgyakorlást újra megengedő II. József türelmi rendelete (1781) után épült, de előtte középkori eredetű, apró temploma mellett két hevenyészett, fából készült imaterme is volt a számosán érkező hívek befogadására. Három részből összeállított szószékoltára a legrégebbi, amely a mai Magyarország területén máig fennmaradt.

* # *

Négy útvonalon: Szombathelyről, Kőszegről, Bükről és Lukácsházáról érkeztek az artikuláris vasárnap reggelén a hívek Nemescsóra. A burgenlandi evangélikusok a tervek szerint Rohoncról (Rechnitz) indultak volna Manfred Koch szuperintendens vezetésével, de tekintettel a megerősített határellenőrzésre, Lukácsháza mellett döntöttek.

Mivel a vallásüldözés időszakában a szlovéniai területekről, a Vendvidékről is jártak ide istentiszteletre a hívek, ezen a napon a szolgáló lelkészek három nyelven, magyarul, németül és szlovénul hirdették Isten igéjét.

* * #

„A menny Urának tisztelet, / Dicsőség, hála zengjen, / Mert nagy kegyelme véd, vezet, / Óv ártó vészek ellen! / Ő minket irgalmába vett. / Elnémul harc és gyűlölet: / Ö ád minékünk békét.” (EÉ 43)

Az artikuláris napot évekkel ezelőtt megálmodó Szemerei János püspök azzal kezdte a vasárnap textusa, Lk 14,1-11 alapján tartott prédikációját, hogy az üldöztetés évszázadában élt evangélikus testvéreink hittel megfutották nehéz futásukat - az Úr adjon nekünk erőt ahhoz, hogy mi is megfuthassuk a mienket. „A protestantizmus üldözésének szorongató évszázada óta bizony megváltoztak az utak, de a távolságok nem” - mondta a püspök.

Megemlékezett azokról a valaha volt testvéreinkről, akik ma már szinte elképzelhetetlen erőfeszítéssel ragaszkodtak hitükhöz, hétről hétre megszenvedtek azért, hogy anyanyelvükön hallgathassák Isten szavát. „Az artikuláris idők múltával sok templomot építettek a lutheránusok, de tudnunk kell, hogy Nemescsóban sem a templom épülete az igazán fontos, hanem annak bizonyossága, hogy itt és most, éppen úgy, mint a régen volt, artikuláris évszázadban, Jézus munkál bennünk” - tette hozzá Szemerei János.

* * *

„Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök Királyát! / Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát! / Zúgó harang, / Ének és orgonahang, / Mind az ő szent nevét áldják!” (EÉ 57)

Osztrák, szlovén és magyar lelkészek I osztották az úrvacsorát a zsúfolásig s telt, hatszáz férőhelyes templomban. I A hívek végtelen türelemmel várták, hogy sorra kerüljenek, mindeközben

szlovén testvéreink éneke, zenés szolgálata tette még magasztosabbá az egyébként is ünnepélyes pillanatokat. A két egymást követő istentiszteleten legalább ezernégyszáz testvérünk vette magához az Úr testét és vérét.

„Itt az Isten köztünk. / Jertek őt imádni, / Hódolattal elé állni! / Szent a jelenléte. / Minden csendre térve, / Őelőtte hulljon térdre! / Az, aki / Hirdeti / S hallja itt az igét, / Adja néki szívét!” (EÉ 280)

Az istentiszteletek végén pedig felhangzott az Erős vár a mi Istenünk kezdetű énekünk. A templomot és a környező teret betöltötte a legalább hétszáz torokból szálló ének hangja, borzongatóan idézve fel erre a nevezetes napra azt az erőt, amely a protestáns vallást üldöző hatalom erőszakával dacolva is képes volt máig megtartani bennünk a hitet.

„Erős vár a mi Istenünk, / Jó fegyverünk és pajzsunk. / Ha ő velünk, ki ellenünk? / Az Úr a mi oltalmunk. / Az ős ellenség / Most is üldöz még, / Nagy a serege, / Csalárdság fegyvere, / Nincs ilyen több a földön.” (EÉ 254)

* * *

Délután háromig maradt együtt Nemescsón a sokaság. A templomban koncertek követték egymást. A helyi evangélikus zeneiskola tanárai előadták egyik diákjuk, a kivételesen tehetséges Porkoláb Martin erre a napra komponált zenekari darabját. A település központjában felállított hatalmas sátorban is zajlottak a programok, egy nagyobb teremben pedig az

Evangélikus Országos Múzeum és a soproni gyülekezet gyűjteményéből válogatott, az artikuláris időket felidéző, pazar kiállítás várta az érdeklődőket.

Én nem láttam szomorú embert itt ezen a napon. De még a boldogok közül is messze kiviláglott Kalincsák Balázs, a hívei között fáradhatatlanul forgolódó, mindenkihez egyformán barátságos nemescsói evangélikus lelkész, akinek ezen a nevezetes napon kétszer is csordultig megtelt a temploma, s aki megrázóan szép ízelítőt kapott abból a hallatlan feladatból és felelősségből, amely az üldöztetés évszázadában az artikuláris települések lelkészeire hárult. Kalincsák Balázs azokban a vészterhes időkben is ugyanígy megállta volna a helyét.

Az úti áldás előtt a lelkész felolvasta annak a több mint nyolcvan magyarországi településnek a nevét, ahonnan hívek érkeztek erre az emlékező napra. Minden helységet megjelöltek egy óriási térképen, ezzel is igazolva azt, amit Szemerei püspök igehirdetésében megemlített: az utak ugyan változnak, de a távolságok nem.

És akinek megadatott, hogy ezen az artikuláris időket idéző vasárnapon velünk volt Nemescsóban, annak aligha kell bizonygatni, hogy amíg a bennünket egymástól és az Úr hozzánk szóló, igaz szavától elválasztó távolságokat képesek vagyunk így legyőzni, addig egészen bizonyosan megmaradunk.

■ Illisz L. László

„...más helyeken pedig Ő felsége jóságos határozata szerint, temlomok építésére s iskolák és paplakok felállítására való területeket emez ágostai és helvét hitvallások híveinek kényelméhez képest, ugyanazok a biztosok az alábbi sorban jelöljenek ki.

1. § A miképen az ország minden megyéjében ezt meg is engedték és jelesül Vasmegyében azok részére, kik az ágostai hitvallást követik, Demőkön és Nemes-Csón...” (1681. évi XXVI. törvénycikk)