Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-29 / 13. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2015. március 29. » 15 További egyszerűsítés Hetilapunk ez évi 9. számában (március 1.) közölt írásunk részben azzal foglalkozott, hogy egy japán rendrakási módszer segítségével miként tudunk harmonikusabb környezetet kialakítani magunk körül. Marié Kondo technikája abban áll, hogy kizárólag azokat a tárgyakat szabad megtartani, amelyek örömmel töltenek el minket (értelemszerűen ez nem vonatkozik a hivatalos iratokra), és hogy sohasem helyiség szerint, hanem funkció szerint kell haladni a rendrakással. Leo Babauta neve szintén ismerős lehet egy korábbi cikkből (2014. szeptember 7., 36. lapszám). Ő a Zen Habits (Zen szokások) blog és A kevesebb ereje című könyv szerzőjeként azt vallja, hogy érdemes a tárgyaink számát korlátozni. Számára felszabadító érzés volt, amikor a fontos dolgait mindössze kétszáz darabra redukálta. (Marie Kondo viszont ezzel az eljárással nem ért egyet.) Szó, ami szó: a fókuszált tevékenységhez szükséges környezet elérése áldozatokat kíván, ugyanakkor felszabadító érzés is. Egyik tavalyi interjújában megkérdezték Mark Zuckerberget, a Facebook kitalálóját és vezetőjét, hogy miért jelenik meg mindenhol ugyanolyan szürke pólóban. Hasonló technikai, illetve szervező zseniként Steve Jobs, az Apple néhai vezetője is ugyanolyan fekete garbót hordott mindig. Zuckerberg válasza némi elmélkedéssel előre kitalálható volt: azért hord mindig ugyanolyan ruhát, mert így nem kell gondolkoznia azon, hogy mit vegyen fel, minden energiájával a Facebookra tud összpontosítani. EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence Mindennapjainkban számos döntést hozunk meg, részben saját akaratból, részben azért, mert társas kapcsolataink szükségessé teszik. A Minnesota Egyetem pszichológus kutatói szerint pedig nincs különbség a döntések között, a legegyszerűbbek vagy legörömtelibbek is - mint hogy túrótortát vagy csokitortát rendeljünk-e - fárasztják az agyat, ezért akkor járunk el helyesen, ha a döntések számát igyekszünk minimalizálni. A mindig ugyanolyan pólót hordó cégvezető tette mögött is ez áll, de hasonló lehet a Frances Mayes által a Napsütötte Toszkána című könyvben leírt életkép, nevezetesen: az egyszerű helybeliek reggelente nem „öltözködnek” hanem „felöltöznek”. E sorok írója most kerített sort arra, hogy teljes zenegyűjteményét kizárólag számítógépen tárolja, azaz az eddig a két méter magas állványon lévő CD-kollekció valamennyi lemezétől megvált, helyette kizárólag a laptopján, illetve archiválási céllal a „felhőben” azaz az interneten helyezte el őket. így nemcsak a lemezek lejátszása által keltett zúgás nem fogja zavarni a zenehallgatási élményt, hanem ezek tartalma a letöltött zeneszámokkal együtt ugyanazon a helyen lesz. A biztonságos tárolás és adatmegőrzés kérdése persze minden dokumentum esetén fennáll. A RAID technológia már megoldást talált arra, hogy miként lehet több merevlemezen úgy tárolni az adatokat, hogy az egyik meghibásodása esetén a többi háttértárról még kinyerhető legyen a többi adat. Ennél azonban jóval egyszerűbb, ha olyan internetes szolgáltatást választunk, amellyel kevés havidíj mellett nagy mennyiségű adatot gyűjthetünk össze. A Dropbox például havi tíz dollárért egy terabájtnyi területet biztosít, és bármilyen számítógépről akár egy webböngészővel is elérhetjük ezeket. A tárolással kapcsolatos döntés pedig magával hozza azt is, hogy onnantól kezdve már a zenék beszerzési forrása is valamelyik on-line zeneáruház lesz. De ugyanilyen „döntéskímélő” döntés lehet az is, ha úgy határozunk, hogy ezentúl minden táblázatunkat a Microsoft Excel vagy a LibreOffice helyett a Google Spreadsheet alkalmazásával készítünk el. Mert adott esetben a komoly statisztikai funkciók helyett nekünk többet számít, hogy az okostelefonunkról menet közben is meg tudjuk nézni ezeket. Nem szabad ugyanakkor azt gondolni, hogy ezek a döntések megváltoztathatatlanok. Bármikor jöhetnek olyan új szolgáltatások, amelyeket nagyobb örömmel vagy eredményességgel tudunk használni, de addig elégedettséggel tölthet el bennünket az a tudat, hogy energiáinkat a fontos feladatainkra tudjuk koncentrálni. ■ N. B. Egyetlen tavasz ünnepe Március 15-én nagy-nagy szomorúsággal és egyetértéssel olvastam Nánai László Endre evangélikus tábori lelkész, püspökhelyettes úrnak sokunk szívét telibe találó sorait. Márciusi vénség című, nem ünneprontónak, csak tisztázó erejűnek szánt cikke gondolatait. Amelynek talán legdrámaibb mondata ez volt: „Egészen konkrétan úgy éreztem, mintha egy vitrinben lennék, amelyre kívülről idős, ráncos kezek tapadnak, és a világ mintha skizofrén módon kettényílt volna.” Igen, ketté, mégpedig ünnepsemleges ifjakra és a március 15-ét, ezt a szent napunkat még fontosnak tartó idősekre. Arra a generációra - nyolcvanas-kilencvenes éveiket taposó szüléinkére meg ránk, a hatvanasokra -, akiknek lelkét még nem is olyan régen gúzsba kötötte a „három tavasz ünnepének” nevezett, velejéig hamis, mert nemzeti ünnepünket március 21-ével és a „fénylő (?!) április néggyel” jó alaposan egybemosó ünnepkonglomerátum. Arra a generációra, amelynek számos tagja március idusán bizony Baracskán és egyéb jeles büntetőhelyeken találta magát egy-egy engedély nélkülinek bizonyuló vagy bizonyított megemlékezés után. Mert nem kellett hőzöngőnek, harsánynak és hepciásnak lenni ahhoz, hogy valaki ilyenkor nyakig merüljön a megtorlásba. Bőven elegendő volt egyetlen tavasz ünnepét sajátunknak érezni - ama notórius három helyett! Az első olvasást követően majdnem billentyűt ragadtam, de aztán mégse tettem. És jól tettem, hogy így döntöttem, mert a történelem Ura nagyon szép választ és vigaszt készített, meggyőződésem, hogy nem csupán nekem, hanem nagyon sokunknak. Ez az eset történetesen épp március 21-én, tehát a kommün valahai legpirosabb betűs napján örvendeztetett meg. (Azoktól, akik idegenkednek az egyes szám első személyű élményektől, elnézést kérek. Hitele azonban mégiscsak annak van, amit ki-ki saját szőkébb köreiben él meg, ezt önzésnek minősíteni az esetek többségében igazságtalan, mert tagadása annak is, amiért Petőfit és társait sok-sok generáció után szeretni és becsülni tudjuk. Azért, mert ők a személytelen zsurnalizmus, az ilyen-olyan oldali „bértollnokság” helyett arról hagytak számunkra emlékeket versben és prózában, amit megéltek, megszenvedtek, s ami ujjongást keltett bennük! Tehát bátran elő a személyes élménnyel!) Ezen a délutánon éppen két, fülig náthás lányunokát dajkáltunk, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a család kis „márciusi nyula” a 11- én született, már jó fél esztendeje korengedélyes óvodás Panni unokánk náthát feledő, tiszta és erős hangon énekelni kezd. Mégpedig nemcsak repertoárja megszokott darabjait - népdalokat és egyházi énekeket -, hanem negyvennyolcas dalokat is. Leggyakrabban a Kossuth Lajos táborában és a Kossuth Lajos azt üzente csendült fel, legalább olyan természetességgel, mint egyik családi kedvencünk, Brahms egyszerű, szép kis altatódala, az Aludj, édesem, már.... A gyanakvóbbak esetleg felkaphatnák a fejüket, mondván: „Szép, szép, de hol itt a spontaneitás? Egyszerűen csak arról van szó, hogy a kislány háttérzajként sok tévés háttérzenét hallott. De kaphatott jó adag családi agymosást is.” Jelentem, erről szó sem lehet, mert tévéjük nincs. Előéneklés esete sem foroghatott fenn, mert a leányzó minden diktálás nélkül, a maga kedvére-örömére énekelgette újra meg újra a negyvennyolcas nótákat. És - anélkül, hogy tudatosan tette volna - a mi megnyugtatásunkra, idősödő és ráncosodó, reménytelen és kopár időbuborékunkból a fiatalok felé kapaszkodó kezünknek erőt, meleget, életet adó szorítással. Lehet, sőt biztos, hogy a tizen- és huszonévesek, sőt a harmincasok is többnyire „csiricsáré öltözetben dzsoggingolnak” De itt vannak a földből alig kibújt kis palánták, a gyanútlanul örülni, énekelni tudók, azok, akiket még nem érintett meg a közöny vagy - ami még rosszabb - legszebb ünnepeink megcsúfolásának csüggesztő gyakorlata. Nánai László Endre nagytiszteletű úr nem ünneprontó, inkább egy kicsit ünnepsirató, emlékezetes írásának címét most tehát így bátorkodnék módosítani: Márciusi vénség, márciusi ifjúság. Mivel is fejeződik be ez a tisztázó erejű cikk? „Megfakultak volna 48-as ikonjaink, hogy ma már csak az öregek szemében tükröződik ez a tudás? Nem, nem ők fakultak meg, hanem nekünk kellene felnőnünk hozzájuk. Lassú, de kitartó építkezéssel.” Az ünnephez felnövekedés munkájában - Isten szeretetének köszönhetően - szövetségeseink vannak. Csalódott kezünkbe kapaszkodó kis kezek, fáradó, gyakran már rekedtes hangunkba pántlikaként fonódó, friss gyerekhangok. Közös érzés, közös esély ez, higgyék el, s nem egy hatunokás nagymama büszke ellágyulása, túlzott lelkesedése. Hanem olyan, fentről érkezett biztatás, amely túlnő egyetlen család keretein, magánjellegű történelmén, szűk körű legendáriumán! És nem kell a Kodály kórus, a Lutheránia énekkar, a Debreceni kántus vagy más neves énekegyüttes neveltjének, tagjának lenni ahhoz, hogy közülünk bárki - bármilyen gyönge és törött hang birtokában - rábízza magát a legifjabbak énekére, romlatlan ünnepszentelő szándékára. ■ Petrőczi Éva Kwasizabantu A hely, ahol segítséget talál az ember ► Dél-Afrikában a zuluk ébredését német származású evangélikus misszionáriusok indították el. A Győri András Timótheus által készített, nyolc részből álló sorozat ennek a missziónak a múltját és jelenét mutatja be. Az 1840-es években az észak-németországi Hermannsburgban Luis Harms evangélikus lelkész szolgálata nyomán tömegesen megtértek. Egyszer matrózok keresték fel a lelkészt, és elmondták neki, hogy Etiópiában milyen kegyetlen rabszolgatartás folyik. Kérték, hogy küldjön misszionáriusokat, hogy az evangélium által számolják fel ezt az embertelen rendszert. Harms nyolc személyt választott ki a megtért fiatalok közül. Az elméleti kiképzés, a bibliai ismeretek és különböző nyelvek tanulása mellett keményen dolgoztak is. Meg kellett tanulniuk gazdálkodni, állatokat tenyészteni, kertészkedni és minden háztáji munkát ellátni. Közben Harms lelkész adományokat gyűjtött egy hajóra. Mivel Etiópia volt az úti cél, a hajót Kandakénak nevezték el az etióp királynőről az. Apostolok cselekedetei 8. fejezete alapján. 1853. november elején indultak útnak. Etiópiába érve megtudták, hogy nem kapnak engedélyt a misszióra. Ezért úgy döntöttek, hogy a dél-afrikai Durbanbe mennek, ahol a berlini missziónak már volt egy állomása. A vezető misszionárius javaslatára Durbantől százhatvan kilométerre kölcsönből megvettek egy hatvanhektáros területet. 1854. szeptember 19-én érkeztek meg az új területre, és mivel ködös idő volt, ez emlékeztette őket az észak-németországi Hermannsburgra. Innen kapta a nevét a megépítendő település. A területen volt egy agyagkunyhó, ahol meghúzhatták magukat. Azonnal nekiláttak a munkának. A környékbeli német telepesekkel megalapították az evangélikus gyülekezetét. Templomot is építettek. Közben újabb misszionárius családok érkeztek Németországból. Az első zuluangol szótárat 1857-ben adták ki. Megtanulva a bennszülöttek nyelvét, hamarosan megkezdődött az evangélium hirdetése a feketék között is. A misszió növekedett, és három emberöltő múlva már számtalan evangélikus gyülekezet működött. A múlt század elejére a gyülekezetek tagjai evangélikus vallásuk mellett visszafordultak pogány isteneikhez, a sámánokhoz és a varázslókhoz. Erlo Stegennek, a mapumolói gyülekezet lelkészének vezetésével az 1960-as évek elején sátoros evangélizációkat tartottak a környező falvakban. Olyan tömegeket vonzott az ébredés, hogy minden hely szűknek bizonyult. A misszionáriusok elhatározták, hogy egy nagy missziói telepet építenek. 1970-ben megvásároltak Mapumulótól harminc kilométerre egy négyszáz hektáros területet, melynek érdekes neve volt: Kwasizabantu. Magyarul: A hely, ahol segítséget talál az ember. A misszióról készített videofilmek egyes epizódjait az Evangélikus.hu Youtube-csatornáján hétfőnként teszik közzé: http://goo.gl/QRUzo6 ■ - HBZS -1. rész (A misszió története - előzmények) „Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között..!’ (Mai 3,18) 2. rész (Ébredés Mapumolóban - A Kwasizabantu misszió indulása, terjedése Afrikában) „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta’.’ (íKor 3,6) 3. rész (A misszió eléri Európát) „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..!’ (Mt 28,19) 4. rész (A misszió hétköznapi élete) „Hat napon át dolgozz..!’ (2MÓZ 34,21) 5. rész (Generációk ünnepe egy vasárnapi istentiszteleten) „Tartsd meg a nyugalom napját, és szenteld meg azt...” (sMóz 5,12) 6. rész (Különleges szolgálatok: rádiómisszió, AIDS-kórház) „. ..amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiái közül, velem tettétek meg’.’ (Mt 25,40) 7. rész (Konferenciák és evangélizációk) „Megalkotta a nagy égitesteket, mert örökké tart szeretete...” (Zsolt 136,7) 8. rész (Új missziói telep születése a Tugela völgyében) „Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással..." (2Tim 1,9) HIRDETÉSEK Életutak tanúságtétele — előadás-sorozat Zuglóban Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) és a Budapest-Zuglói Evangélikus Egyházközség által rendezett tavaszi előadás-sorozat címe: Életutak tanúságtétele. A következő alkalom április 9-én, csütörtökön 17 órakor kezdődik az egyházközség gyülekezeti termében (Budapest XIV. kér., Lőcsei u. 32.). Előadás: Ittzés István ny. lelkész. Áhítat: Tóth Orsolya hatodéves teológus. Passiójáték mozgássérült fiatalokkal A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) Bárka szakcsoportjának szervezésében passiójátékot mutatnak be mozgássérült fiatalok március 31-én 18 órai kezdettel a rákospalotai evangélikus nagytemplomban (Régi Fóti út 73.). Siket testvéreknek jeltolmácsot, vak testvéreknek audionarrációs segítséget, kerekes székes testvéreknek akadálymentesített bejutást biztosítunk. További információk Ponicsán Erzsébet lelkésztől kérhetők (tel.: 20/824-4699, e-mail: ponicsanerzsebet@gmail.com).
