Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-17 / 33. szám
io -m 2014. augusztus 17. FÓKUSZ Evangélikus Élet „Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok" Doberdó-Isonzó-emléktúra az első világháború kitörésének századik évfordulóján ► A kiváló erdélyi evangélikus költő, Reményik Sándor versét olvasta fel - melynek záró strófáját idéztük mottóként - Görbe László piarista szerzetes, a budai Szent Margit Gimnázium igazgatója az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából megszervezett tisztelgő emléktúra egyik állomásán, „Doberdó nagy hegyén” a Monte San Michele csúcsán augusztus 2-án tartott ünnepi misén. A Doberdó-Isonzó emlékhelyeire vezető „történelmi és kegyeleti zarándokút” egyik legendás helyszínén, „a magyar Golgotán” idézett versnél keresve se lehetne jobb mottót találni az emléktúrának, amelyet a Misszió Tours Utazási Iroda szervezett a Katolikus Tábori Püspökség fővédnöksége alatt. Mert ahogyan Bíró László tábori püspök emlékeztetett, nekünk, magyaroknak három „hősvértől pirosúlt gyászterünk” van: Mohács, Dobérdó és a Don-kanyar. A zarándoklat lelki vezetői Bíró László püspök és Kótai Róbert katolikus tábori lelkész voltak, és megtisztelte részvételével a megemlékezést Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke is. Ez volt az első nagy népes magyar zarándokcsoport, amely a centenárium évében, augusztus 1-3. között Doberdóra látogatott. Éjszaka jön, százötven éves éj. S ki éjben születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, S a sírba is reménysugárral szálljon, Ha könnyel sózott kenyerét megette. Mert változnak a csillagok felette. (Reményik Sándor: Mohács után) A «kSr» Jshs* két nagy autóbuszt zsúfolásig megtöltő százhúsz résztvevő között alig volt olyan, akinek valamelyik rokona ne lett volna ott a doberdói hadszíntereken. Most azok emlékének, hősiességének adóztak, akik egy olasz felirat szerint „a haza iránti szeretetből áldozták életüket”. Ezek a katonák az akkoriban még kopár, fátlan, sziklás, köves, víztelen karszton, ahol a szó szoros értelmében még a madár se járt, éltek, éheztek, szomjaztak, fáztak és izzadtak huszonkilenc iszonyatos hónapon át. Azóta a táj képe megváltozott. Mára erdő nőtte be az egykori kősivatagot, mintha valaki jótékonyan fátylat akart volna borítani az egykori szörnyűségekre. Pergőtűz és gránáteső A kősivatagban a katonák lapáttal, ásóval nem tudtak lövészárkot ásni, ezért eleinte kövekből építettek hevenyészett futóárkokat, fedezékeket maguknak, amelyek kártyavárként omlottak össze az olasz tüzérségi belövések alatt. Az olasz ágyúk pedig - frontkilométerenként százharmincöt - szinte szünet nélkül ontották a tüzet, és a katonák hullottak, mint a legyek. Aztán jött a pergőtűz, és több hullámban megindultak a gyalogsági támadások. Ropogtak a géppuskák, és az olasz rohamok a pokoli tűzben, gránát- és srapnelesőben rendre fennakadtak a szögesdrótokon. Ha a harc rövid szüneteiben az osztrák-magyar katonáknak sikerült elesett bajtársaikat a kövek alatt fáradságosan eltemetniük, sokszor egy újabb olasz tüzérségi támadás „kiásta” a holtakat, s a lövészárkokat betöltötte az oszló holttestek bűze. A tetemek járványok kiváltói is voltak. Sok halott katonát csak „az erdei gyöngyvirágok” temettek el, ahogyan az ismert doberdói katonanóta mondja. A szemben álló seregek 1915 júniusa és 1917 októbere között tizenkét rettenetes csatát vívtak a karszton, az Isonzó (szlovén nevén Soca) folyó völgye mentén. A nemzetközi szakirodalom „isonzói csaták” néven ismeri azt az eseménysort, amelyet a magyar történelmi tudatban egyszerűen csak a Doberdó helynév jelöl. Az olaszok fő hadi célja Trieszt elfoglalása volt, utána Ljubljana (az akkori Laibach), Graz és a többi osztrák-magyar város, majd Bécs és Budapest következett volna. Ám a monarchia csapatai vitézül tartották magukat a tízszeres olasz túlerővel szemben. Az olaszok tizenöt hónap alatt egy tapodtat sem jutottak előbbre, az . öldöklő csatákban elfoglalt kisebb területeket az osztrák-magyar haderő rendre visszavette tőlük. Közben a monarchia határait védő katonák igyekeztek berendezkedni a hegyeken. Alagútrendszert ástak, ezeken vagy az ugyancsak általuk kiépített kötélpályákon érkezett az utánpótlás. Gázolajjal működő generátorokkal áramot fejlesztettek, ezzel működtették a fúróberendezéseket, amelyekkel a lövészárkokat mélyítették. A karsztvíz által kivájt, nedves, dohos barlangokban pihenhettek meg. A mai olaszországi határvárost, Goriziát - az akkori Görzöt - az olaszoknak csak a hatodik isonzói csatában, 1916 augusztusában sikerült elfoglalniuk. A monarchia csapatai még aznap éjjel sietve kiürítették a doberdói fennsíkot, nehogy bekerítsék őket. De az ide-oda hullámzó állóháború folytatódott. A görzi hídfőnél a monarchia minden nemzetisége jelen volt. Somogyváry Gyula, a nagy háború krónikása szerint még a lovak is értettek magyarul. Azután a monarchia szerencséjére bekövetkezett az 1917. februári, majd októberi orosz forradalom. Oroszország kivált a háborúból, az isonzói frontra német csapaterősítés érkezhetett. 1917. október 24-én a közös osztrák-magyar-német seregek elsöprő ellentámadást indítottak. Ez volt a caporettói (ma Kobarid, Szlovénia) áttörés, melynek eredményeként egészen a Piave folyóig vetették vissza az olaszokat, hatalmas területeket foglalva el tőlük. A fejvesztve menekülő olasz csapatok csak angol-francia támogatással tudták stabilizálni az új frontot, ahol egészen a monarchia összeomlásáig zajlott az állóháború. A véres csatákban, a nagy „vágóhídon” legalább egymillió olasz és félmillió osztrák-magyar katona vesztette életét. „Mindent becsülettel megtettünk, és mégis mindent elveszítettünk” - írta Tamási Áron, aki önkéntesként vett részt a Piave menti harcokban. Hősi halottak tízezreinek emléke előtt tisztelegtek Az emléktúra résztvevői végigjárták a főbb emlékhelyeket, a nyomokban még látható lövészárkokat, futóárkokat, kavernákat. Bekukkantottak az alagutakba. Fogliano Redipuglia olasz katonai temetőjében emlékeztek az elesettekre. Mindennap más-más történelmi helyszínen volt püspöki szentmise és koszorúzás a hősök tiszteletére. Redipugliában sétát tettek a szabadtéri katonai múzeumban, a Monte Clara oldalában megcsodálták a Mussolini által épített olasz katonai temetőt lenyűgöző méretű kőlépcsőivel. Az olasz hadsereg százezer katonája nyugszik ott, csontjaikat a környék temetőiből gyűjtötték össze. Negyvenezer nevesített hősi halott maradványait őrzik, hatvanezer ismeretlen katona pedig a lépcsősor csúcsán, két tömegsírban nyugszik, a kápolna és a kicsiny múzeum mellett. A haditemetővel átellenben fekvő Colle Sant’EIia emlékparkot az 1960-as években alakították ki a még 1923-ban létesített első haditemető helyén. Innen mintegy egy kilométerre, az udinei országút mellett, a polgári temető szomszédságában található az osztrák-magyar haditemető, amelyben 2550 ismert és 12 ezer ismeretlen katona nyugszik, köztük soksok magyar. A „Sopron város közössége” által álhtott emléktábla felirata szerint: „Ebben a temetőben lelt végső békét az osztrák-magyar hadsereg hazáját szerető 14 550 elesett hőse. Itália testvéri szeretete helyezte őket itt örök nyugalomra.” A közeli Sagradóban a résztvevők megkoszorúzták a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred egyik emlékművét, annak a négy „piramisnak” egyikét, amelyről az ezredparancsnok Kratochvil Károly - a későbbi legendás székely hadosztály parancsnoka - megemlékezett, és amelyek közül hármat még keresnek. De magyar katonák számos más temetőben is nyugszanak az egykori front környékén. Fájdalom, hogy mindmáig nincs egy emlékművük, amelynél az utókor tiszteleghetne hősiességük előtt. Pedig ezeknek a fiatalembereknek nem jutott emberi élet, legtöbbjüknek nem volt családja, gyermeke. A legdrágábbat, fiatal életüket adták oda a hazáért. A háború mögött a bálványok kultusza „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés” - írta József Attila A Dunánál című versében. Valóban így van. A magyar zarándokokat mindenütt nagy szeretettel fogadták, az olaszországi Redipuglia olasz és a szlovén többségű Doberdó del Lago szlovén polgármestere, helyi notabilitásai egyaránt. A zarándoklatot záró szentmise a visintini magyar kápolnában volt, amelyet már a rendszerváltás után, magyar kezdeményezésre állítottak helyre és bővítettek ki, és amelyet 2009-ben Bíró püspök szentelt és Sólyom László akkori köztársasági elnök avatott fel. A nagy háború, „Európa őskatasztrófája” nem fejeződött be 1918 őszén - mondta homíliájában a püspök. Nem lett győztese, csak vesztese. Ma is zajlanak és fenyegetnek pusztító háborúk. De mit tehetünk mi, átlagemberek a békéért? A háború mögött a bálványok kultusza, a nacionalizmus, rasszizmus, individualizmus, egoizmus, az uralkodás vágya húzódik meg. Aki az egy Istent mélyen hiszi, imádkozik, az az egységet és a békét építi. Megtérés nélkül nem lehetünk a béke munkásai. A gazdasági életnek integráns részévé kell tenni az erkölcsöt. Ennek híján háború nélkül is elpusztítjuk magunkat, és hozzájárulunk ahhoz, hogy a gazdag még gazdagabb, a szegény még szegényebb legyen. Keresztény család nélkül nincs béke, aki a családot támadja, a békét támadja. Az ember a családban tanulja meg a testvériséget, a békét. A házasságon alapuló család védelme a béke védelmét szolgálja. Erősítenünk kell a párbeszédre való képességünket. Hinnünk kell abban, hogy a másiknak is van mondanivalója, nem csak nekem. A nagy háború kezdetén ez a párbeszéd hiányzott az őszinte békekeresés céljával. „A nemzet egysége ne csak puszta jelszó legyen határokon innen és túl. Ha belülről nyitottak vagyunk, meghalljuk a nagy háború üzenetét” - mondta Bíró püspök. Jakab István a visintini kápolnánál arról beszélt, hogy ma is terjednek ordas eszmék, ma üí is küzdeni kell azért, hogy ne következzen be > az, ami az első és a második világháborúban megtörtént. A pénz hatalma a békét veszélyezteti. A múlt század a gyűlölet százada volt, mindent meg kell tennünk, hogy a 21. század a béke százada legyen. .................................■ T. Kovács Péter Doberdói emlékmű A zarándoklat lelki vezetői Bíró László püspök és Kótai Róbert katolikus tábori lelkész voltak
