Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-12 / 41. szám
6 -m 2014- október 12. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Október 6.- egy aradi szemével A földgolyó minden magyarja - de azt hiszem, hogy ennél többen is, minden jóérzésű, szabadságra vágyó és a szabadságot értékelő ember - évente október 6-án, ha csak lélekben is, fejet hajt azoknak a hősöknek az emléke előtt, akik az életükkelfizettek a szabadság eszméjéért. Az „aradi tizenhárom” fogalommá lett, egybeforrt a szabadságért vívott harccal. Hogy ez mennyire így van, arra már felnőtt fejjel döbbentem rá, amikor olvastam annak a londoni sörfőzdének (Anchor) a munkásairól, akik az 1850-ben inkognitóban Londonban járó Haynaut felismerték és elpáholták, mondván: „Ezt Aradért kapod!” Gyermekkoromban nemigen tudtam értékelni azt, hogy milyen történelmi jelentőségű városban élek. Október elején a magyarirodalom- és a történelemórákon is foglalkoztunk a vértanúkkal: olvastuk családjaiknak írt leveleiket, tanáraink beszéltek nekünk arról, hogy milyen emberek voltak. A magyar gyerekek részt vettek a közös ünnepi misén, ahol elámulva néztük a hatalmas minorita templom belső díszítéseit, és hallgattuk a hősiességről, a hazaszeretetről szóló szentbeszédet. De attól tartok, hogy gyermekként még nem is értettem, miért tették a tábornokok és a velük tartók azt, amit tettek. Miért áldozták fel karrierjüket, életüket, miért kellett veszélybe sodorniuk családjukat, szeretteiket? Nekünk az október 6-i ünnepségek elsősorban arról szóltak, hogy ellóghatunk néhány órát, amíg ott állunk a beszédeket hallgatva, a koszorúzáson részt véve. Azért remélem, hogy valami mégis ragadt rám ezeken az ünnepségeken vagy iskolai órákon. Például a Nógrád megyei letkési iskola előterébe különösen jó érzés bemenni ilyenkor, október elején. Lélekemelő látni a vértanúkat ábrázoló plakátot. Az idézeteket elolvasva felébrednek a régi emlékek. Talán nem volt hiábavaló mégsem ott ülni-állni és részt venni a megemlékezéseken. Arad a maga gazdag történelmével, politikai és kulturális hátterével még néhány évszázadig biztosan a magyarság egyik legfontosabb városa lesz, függetlenül attól, hogy a románság jelenleg elsöprő többségben van. Az épületek és a történetük árulkodó még akkor is, ha az utóbbi majd száz évben megpróbálták tönkretenni, letagadni őket. A közelmúlt erdélyi és magyarországi politikusai egy részének el nem múló érdeme, hogy a magyarság két legfontosabb szobrát, az aradi vértanúk emlékére eredetileg 1890. október 6-án felállított Szabadság-szobrot és a 18. századi pestisjárványok emlékére 1901-ben felállított Szentháromság-szobrot sikerült visszaállítani a helyére. Ezek a szobrok mára már szimbólumok, a magyarság megmaradásának jelképei. A mai magyarok már másként tekintenek a szabadságra, mint eleink. Bár ma is vannak harcosok, akik ha kell, kivonulnak és tüntetnek az igazukért, azért ma - valljuk meg őszintén - nem kell akkora árat fizetnünk a véleményünkért, mint nekik kellett. És vannak azok - többen -, akik nem akarnak harcolni. Ökfogják a legszükségesebb holmijaikat, és elmennek. Ők vajon hogyan vélekednek október 6-áról? Az én szívemben, bár már én sem élek ott: „Arad marad!” ■ Szabó Bertalan Péter evangélikus lelkész (Nagybörzsöny) Hangokkal varázsló Hetvenöt éve született Szabados György Életem nagy ajándéka, hogy néhányszor a közelébe kerülhettem. Baráti beszélgetések, riportok, előadások arról győztek meg, hogy kivételes tehetségű férfi. Belelátott a lét mélységeibe... Zenefilozófus, hangokkal varázsló - mi mindent lehetne az 1939. július 13-án született Szabados György neve mellé írni! Örök küszködő. És győztes. Amikor 1972-ben eljutott a San Sebastian-i fesztiválra, és ott világsikert aratott, idehaza rögtön a tiltottak listájára került. Bizony nehéz lett volna az élete, a családja jövője, ha nincs más foglalkozása. De Szabados György orvos volt, nem csak a lélek, a test gyógyítója is. És zseniális dzsesszzongorista. A magyar és az európai kultúra ismerője, aki áttörve szárnyalása korlátáit, a „szabad zene” nagy hatású képviselője lett. Remek esszéivel, prózai írásaival teoretikusává is növekedett. Mester, akinek tanítványai ma már maguk is a legjobbak közé tartoznak: Dresch Mihály, Grencsó István, Kobzos Kiss Tamás, Mákó Miklós... Szabados György zenéjével a hagyomány megőrzésén fáradozott, a valaha volt őstudást kereste. Zenei univerzumába más is belefért, olyanok is, akiktől tanulhatott, akiket taníthatott. írt balettzenét (Markó Iván és a Győri Balett felkérésére), táncoperát, vonószenekari darabot, kantátát Babits verseire, szertartászenét, opust az 1956-os forradalom emlékére... Mintha fájó, Európa-közeli világnak a sóhaja lenne ez a zene. Kristályharangok szólnának a messzeségből: holnap Isten napja lesz, húsvétja és karácsonya. Sokan és sok helyen emlékeztek a három éve elhunyt barátra. Ha élne, hetvenöt éves lenne. Ez az év még bővelkedik ünnepekben, én mégis emléktáblája avatását említem meg. Nagymarosi háza most már mindenkinek hirdeti munkálkodását. Kényszerűségből került a Dunaparti kisvárosba, és talált teremtő otthonra a gyönyörű kert csendjében. Ha vendégeket várt, Visegrád királyi várára látott, a fényben csillogó folyó szelíd kanyarulatára. „Gyuri és családja itt szeretett és szeret élni - mondta köszöntőjében Kodolányi Gyula. - Hála ezért Nagymarosnak, amely befogadta Szabados Györgyöt, és amely most elsőként emel emléket a magyar szellemi élet egyik világraszóló és rejtett csillagának.” ■ Fenyvesi Félix Lajos Segíthet a vásárlás Designrandi a budapesti Bálnában ► „Sajnálom, hogy most nem sikerült, mindent megteszek azért, hogy legközelebb mi is a résztvevők között lehessünk” - hallottam meg egy beszélgetésfoszlányt október 3-án este, nem sokkal a kezdés előtt. Egyvalaki hát „lemaradt” ám kilenc nonprofit szervezet és tizenegy formatervező sikeresen fogott össze. A Bálna Budapestben múlt hét pénteken nyitották meg az október 12-ig megtekinthető, Segítő vásárlás - Designrandi című kiállítást. A rendezvény a CAFe Budapest kortárs művészeti fesztivál, valamint az úgynevezett designhét Budapest 2014 részeként kívánja felhívni a figyelmet a megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató cégek és kortárs designerek együttműködéséből született új termékekre. A tárlatot Nyitrai Imre, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg, majd Vég Katalin vette át a szót. A Salva Vita Alapítvány ügyvezető igazgatója a Segítő vásárlás egyebek mellett a társadalmilag elkötelezett tervezés, a szociális design most divatos fogalmáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy mai világunk nem mesterséges, hanem tervezett világ, ezért design nélkül már szinte semmi sem programot ismertette, amelynek célja megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató szervezetek segítése - a náluk készített termékek piaci támogatása révén. Őt Körmendy Petra, a MagNet Bank Zrt. civil kapcsolatok programjának vezetője, majd Szentpéteri Márton designkritikus követte, végül a ZOÉ- az Értelmes Életért Alapítvány értelmileg sérült vak fiatalokból álló zenekara - reneszánsz muzsikát játszott. Szentpéteri Márton, a Moholy- Nagy Művészeti Egyetem docense képzelhető el; napjainkra a design közüggyé vált. A befogadó, elfogadó, jobb élet reménye mindenki számára fontos, ám a fogyatékkal élőknek különösen is az, hiszen - ha hihetünk az internetes forrásoknak - míg az Európai Unióban minden negyedik megváltozott munkaképességű embernek van munkája, addig Magyarországon csak minden tizediknek. Ezért örvendetes minden olyan kezdeményezés, amely javítani igyekszik ezen a helyzeten, legyen az például a Segítő vásárlás program vagy éppen a Designrandi. (A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja.) Utóbbi ötletgazdái Körmendy Petra és Szilágyi Csilla üvegművész - a kiállítás installációjának megálmodója valamint Tóth Péter Pál, a Salva Vita Alapítvány Segítő vásárlás programjának vezetője. Szakmai kérdésekről beszélgetve 2014 márciusában gondolkodtak el azon, miként lehetne egymással összehozni a fogyatékkal élő embereket foglalkoztató cégeket és a tervezők világát. Ekkor merült fel a Designrandi ötlete, amit ez év június elején sikerült is tető alá hozni. Ezen a rendezvényen a „rapid randi” forgatókönyvének megfelelően szociálisan érzékeny designerek és a Segítő vásárlás védjegy használatára jogosult cégek képviselői találkoztak egymással a MagNet Közösségi Házban. Mindenki kapott öt-tíz percet a bemutatkozásra, majd a résztvevők a kölcsönös kapcsolódási pontok és szimpátia alapján választottak partnert maguknak. A randi természete olyan, hogy az első találkozást nem biztos, hogy követi második, de azok a párosok, amelyek „kiállták az idő próbáját” közel négy hónapos együttműködés után egy-egy vadonatúj terméket hoztak létre. Ennek köszönhetően mostanra új, a kortárs ízlésnek megfelelő, piacképes termékek kerültek ki a megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató műhelyekből. Mind a szervezetek, mind pedig a formatervezők számára hasznos volt, hogy jutott elegendő idő egymás jobb megismerésére, az összecsiszolódásra, hiszen mint minden emberi kapcsolatban, úgy itt is elkélt a nyitottság, a kezdeményezőkészség és a türelem. Az eredmény magáért beszél: a kiállítás, az ott látható és megrendelhető tárgyak - többek között szalvétagyűrű, játékok, színezhető, majd kimosható gyerekpárna, női textil- és bőrtáskák - mind-mind hasznosak és szépek. Nem is beszélve arról, hogy a fogyatékkal élő emberek által készített termékek megvásárlása munkahelyeik megőrzését vagy akár új munkahelyek teremtését, ezáltal társadalmi integrációjukat segíti. ■ Gazdag Zsuzsanna „...sem nem azé, akifut” A szeptember közepi, esős vasárnapon hajszál híján elkéstünk az istentiszteletről. Ez életünkben eddig mindössze egyetlen alkalommal fordult elő, úgy két esztendővel ezelőtt, s ugyancsak vétlen bűnként. Ráadásul ugyanabból az okból, mint most. Miért, miért nem, Budapest székesfőváros, illetve a különböző cégek a maratoni és egyéb - hol profi, hol amatőr - futóversenyeket ugyanis előszeretettel vasárnap délelőtt, az Úr napján, éppen a délelőtti istentiszteletek-misék időpontjában rendezik, jókora egérutakra-kacskaringókra kényszerítve mindazokat, akik nem kőhajításnyi, nem pár lépésnyi távolságra járnak templomba, hanem messzebbre, s ezért többnyire autóval. Nem kényelemszeretetből, hanem a hét végén ritkásabban közlekedő közjárművek miatt. Ami a szóban forgó - nem nevesítendő, de példaértékű (és nyilván nemes szándékkal kezdeményezett!) - eseményt illeti: mi bizony több rendőrt-forgalomirányítót láttunk, mint futót. Két zuhé között néhány reménytelen arccal vánszorgó (egyértelműen nem az élbolyba, hanem az utóvédek közé tartozó!) rövidnadrágos férfi és nő akadt mindössze az utunkba. Félreértés ne essék: nem az intézményes, a szervezett sportesemények ellen prédikálok én itt, egy csaknem végzetesen mozgásszegény országban. Távol álljon tőlem! Csak éppen azt nem értem, miért nem lehet ezeket az össznépi futkosásokat szombaton vagy akár vasárnap kora délután rendezni, hogy a kitüntetetten Istennek szánt vasárnapi időszakokban senkinek ne legyen hozzánk hasonlóan kínos élménye. És még így is nagyon megengedő vagyok az 1924-es párizsi olimpia és a részben róla készült világhírű Hugh Hudson-film, a Tüzszekerek (1981) főhőse, a skót presbiteriánus lelkész, misszionárius és aranyérmes futó, Eric Liddell puritán szigorúságához képest. Ő ugyanis az olimpiai bizottság és a walesi herceg rábeszélésére fittyet hányva inkább versenytávot változtatott, mintsem hogy vasárnap, az Úr napján álljon rajthoz. Életének vezérigéje nyilvánvalóan Róm 9,16 volt: „...nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené’.’ (Károli-ford.) Milyen szép - pillanatnyilag elképzelhetetlenül szép - volna, ha jelenünk minden képletes és valóságos futóversenyét ez a sor uralná az irgalmatlan törtetés, a másokat félrelökdösve célba jutás s - az Ószövetség nyelvén fogalmazva - a sabbat, a szent nap törvényének semmibevétele helyett. Mert mindennapjaink és vasárnapjaink notórius futkosói és futtatói elfelejtik az idézett igehely folytatását: azt, hogy a mértéket nem ismerő, tüdőroncsolóan túlhajtott futkosással legfeljebb romlandó koszorút lehet szerezni. Olyan romolhatatlant, mint Liddell nagytiszteletű úré (s itt nem elsősorban olimpiai érmeire és dicsőségére célzok!), soha és semmi áron. ■ Petrőczi Éva
