Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. szeptember 28. 13 Emlékezetes találkozó a férfimisszió erős várában ► Egyházunkban a Vasi Egyházmegyében van a legtöbb férfikör. Az idei dunántúli egyházkerületi férfimissziói nap helyszínének kiválasztásakor ezért is esett a választás Répcelakra. A nagy múltú gyülekezet, amelyben egykor népfőiskola működött, most is nagyon aktív, sokféle szolgálat folyik. A templom és környéke is példaszerűen megújult, egy időben a Fő tér rehabilitációjával. Impozáns és ugyanakkor nagyon „informatív” Luther-szobor fogadja az érkezőket. A férfikor szervezése tavaly indult, és a közösség máris vállalkozott a szokásos évi találkozó lebonyolítására. A résztvevők legnagyobb számban a férfimisszió legerősebb bástyájának számító Szombathelyről érkeztek a szeptember 20-i rendezvényre. A megjelenteket Verasztó János helyi lelkész köszöntötte a templomban. A szervezők régi vágya valósulhatott meg, amikor az apák és fiák kapcsolata került a középpontba az előadók személyén és a témán keresztül is. A nyitóáhítatot Weltler Sándor nyugalmazott lelkész tartotta az emmausi tanítványok története (Lk 24,13-35) alapján. Szenvedélyes hangon szólt arról, hogy új paradigmára van szükség. Az egyház ne egyszerűen valamiért vagy valakiért akarjon tenni, hanem vállaljon sorsközösséget a szegényekkel, az üldözöttekkel. A Nyugat és általában a jómódúak ne alamizsnát adjanak, hanem álljanak oda a nehéz helyzetben levő emberek mellé. A sorsközösség-vállaláshoz az is hozzátartozik, hogy a múltat egyházunkban is be kell vallani, mert csak akkor lesz kiengesztelődés. A missziói nap a répcelaki művelődési házban folytatódott. Weltler Gábor malomsoki lelkész - Weltler Sándor fia - Mindennapi kihívásaink címmel tartott előadásával saját szavai szerint is már a jövő felé fordult. Nem hallgathatunk, ha igazságtalanságot tapasztalunk. A mindennapokban kell keresztyéneknek lennünk - hívta fel a figyelmet. Ne titkoljuk hitünket, mert a hit nem magánügy. Az egyház sok ember számára szolgáltató intézmény, amely iskolát, szeretetházat működtet, kulturális tevékenységet folytat. Ez olykor elfedi a lényeget, amely az Ágostai hitvallásban van megírva, nevezetesen az evangélium hirdetését és a szentségek kiszolgáltatását, a megtérés munkálását. Ennek összefüggésében elmondta, hogy legfontosabb a gyülekezetek erősítése még akkor is, ha jelenleg ez a legnehezebb. Az előadást hosszas eszmecsere követte. Ebéd után nehéz fémgolyókkal zajlott le a hagyományos pétanqueverseny, amelyet Lóczi Tibor, a veszprémi férfikor elnöke nyert meg. Erdélyi Károly, az egyházkerület korábbi pályázati referense hatévi munkája során összegyűlt tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. A kerület gyülekezeti pályázatai nagyon eredményesek voltak - mondta -, összegük 1,3 milliárd forintra rúgott. Annyit tettek ki, mint a másik két egyházkerületé együttesen. Ennek ellenére sok nehéz helyzet fordult elő. Az előadó rámutatott, hogy a gyülekezetek alig pályáztak közösségépítésre, mindenki építkezésben, felújításban gondolkodott. Gyarmati István sárvári lelkész szintén apa és fia összefüggésében tartott előadást. Arról az érdekes útról szólt, amelynek során Márton fiával egy hét alatt mintegy háromszáz kilométert tettek meg gyalog a spanyolországi Szent Jakab-úton. Tette ezt azzal a szándékkal is, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, miként lehetne létrehozni állomásokat a pozsonyi gályarabok útvonalán. Gyönyörű felvételekkel illusztrált előadásában elmondta, hogy az úti események mellett sokat beszélgettek, ez pedig nagyon jó volt, mert az utóbbi években erre alig volt lehetőségük. Fia külföldön tanult, és néhány éve már ott is dolgozik. Ettől függetlenül is sok családban hiányzik a kiadós beszélgetés a szülők és felnőtt gyermekeik között. Ezután e sorok írója mint férfimissziói referens tartott tájékoztatót az aktuális eseményekről, tervekről. Megköszönte a répcelaki gyülekezetnek a szíves fogadtatást és vendéglátást. A férfimissziói nap iKrón 28,9 alapján tartott úti áldásával fejeződött be. ■ Koháry Ferenc Huszadik nemzetiségi nap ► A Nagytarcsai Szlovákok Önkormányzata szeptember 13-án rendezte meg a huszadik nemzetiségi napot. Kettős évforduló volt az idei, hiszen éppen húsz éve tette lehetővé a törvény a kisebbségi közösségek - így a szlovák nemzetiséghez tartozók - önkormányzatainak megalakulását. A szlovák származású nagytarcsai hívek 1994 óta élnek ezzel a törvény adta lehetőséggel. Az immár hagyományos nemzetiségi nap az evangélikus templomban vette kezdetét szlovák nyelvű istentisztelettel. Régi szokás szerint az oltártérben a népviseletbe öltözött leányok állva énekeltek, imádkoztak, és hallgatták az igét. Az igehirdető - e sorok írója - kiemelte: fontos az ősöktől örökölt hagyományok ápolása, őrzése - például a gyönyörű népviselet átörökítése a következő generációra de „keresni először Isten országát és az ő igazságát kell” ahogyan Jézus meghagyta nekünk. Az istentisztelet után a helyi általános iskolában kulturális programmal folytatódott a nemzetiségi nap. Ünnepi köszöntőt Aszódi Csaba, az Országos Szlovák Önkormányzat elnökhelyettese mondott két nyelven. Az ő tiszte volt átadni a szót a helyieknek - így Galántai Györgynének, aki két évtizede „mozgatórugója” a szlovák hitéleti és kulturális rendezvényeknek. A nemzetiségi napok megrendezésén túl különböző kiállítások megszervezése, a nagytarcsai népviseletről írt kétnyelvű könyv megjelentetése és sok minden más fűződik a nevéhez. A szlovák önkormányzat egy kisfilmmel és a hála virágcsokrával köszönte meg Galántainé Marika húszéves hűséges szolgálatát. Ezután a helyi lelkész, Baranka György lelki útravalóval kért áldást a rendezvényre. Ő is kiemelte: a hagyományőrzés mellett fontos - ahogyan a templomban is hallhatták az egybegyűltek - az örök élet kérdéseivel foglalkoznunk, az igével táplálkoznunk és engednünk, hogy Isten vezessen minket útján. A kulturális program résztvevője volt Zsuzsa Mihály, Mótyán Tibor és zenekara Szarvasról. Nobik Erzsébet nyugalmazott evangélikus lelkész köszöntése után a nagytarcsai zeneiskola néptánccsoportja és a Vencok hagyományőrző népdalkor szórakoztatta a szépszámú közönséget. A műsort követően ismét az asztalokra kerültek a régi, hagyományos szlovák eredetű sütemények, melyek legjobbjait zsűri is díjazta. A vendéglátásról a Nagytarcsai Szlovákok Önkormányzata gondoskodott. ■ Gulácsiné Fabulya Hilda Ahol kinevetik a halált Van egy mondás, miszerint ha egy általad még ismeretlen település lakóit meg szeretnéd ismerni, elég, ha kimész a temetőjébe. A mondás igaz voltát a nyáron magam is megtapasztalhattam. Máramarosszigettől nem messze, Szaploncán található az az úgynevezett „vidám temető” amelyről ugyan már sokszor hallottam, de az élet valahogy úgy hozta, hogy csak most juthattam el a Partium eme ugyancsak gyönyörű tájára. Már a megérkezéskor különös érzés kerített hatalmába. Az európai kultúrában a gyász színe a fekete. Temetőink komorak; síró, lehajtott fejű, emlékező, mécseseket, gyertyákat gyújtó emberekkel találkozunk bennük általában. Szúrós tekintetek kereszttüzébe kerülne az, aki kacagásával megzavarná a temető csendjét és nyugalmát. Itt, Szaploncán nyoma sincs gyásznak és sírásnak, mivel már messziről szembetűnik nemcsak a zajos, jókedvű, csodálkozó tömeg, hanem a rikító színű fejfák sokasága is. A temetőbe lépve aztán megérinti az ember lelkét a temető különös légköre. Sok mindent lehet itt látni. Az egyszerű fafaragó, Stan loan Pátra$ (1908-1977) 1935-ben kezdte el faragni a különböző színekben pompázó, különös sírfeliratokat tartalmazó kereszteket. Halála után tanítványa folytatta a művészetnek eme szokatlan válfaját. A mindmáig szaporodó, rikító kékben, citromsárgában, zöldben és pirosban pompázó keresztek nagyon népszerűek, mutatva, hogy a szaploncaiaknak tetszik ez a „művészet” s egyáltalán nem tabu, hogy ki fekszik a sírhantok alatt. A fejfákon ugyanis egyszerű versbe szedve olvashatunk az elhunyt kilétéről. Megtudhatjuk, hogy kicsoda-micsoda volt az életben, milyen szokásokkal bírt, sőt halálának okát sem rejtik véka alá. Valamennyi fejfa formája és színe azonos, díszítése és felirata azonban mindegyiknek egyedi. És míg a temetkezési helyeken Európa-szerte általában szűkszavúan csak egyegy névvel és dátummal - esetleg még a hivatással - találkozunk, addig az itteni temetőből kilépve az az érzése támad az embernek, mintha ő is a közösség tagja lenne, és mindenkit.jól ismerne. Olvasva ezeket a versikéket, átérezzük például annak a családnak a fájdalmát, amely tizenkilenc évesen vesztette el egyetlen fiát; szörnyülködve csapjuk össze a kezünket, hogy a szomszédasszonyt házimunka közben érte a halál. Ilyen életutakat megismerve részesei leszünk az ott élők hétköznapjainak. Álljon itt néhány sírfelirat fordítása. „Nyugszom én idelent, / Stan Gheorghe a nevem. / Szegény élet, jött a vég, / semmivé lett, mint a jég. / Illés napján kaszáltam, / a villám erősebb volt nálam. / Apám megharagudott, / és anyám sem nyughatott. / Fiatalon távoztam, / tizenkilenc, ha voltam.” „Éppen akkor érte a halál zord szele, / mikor a konyhában nyers tormát reszele.” „Itt nyugszom én idelenn, / Baric lleana a nevem. / Volt öt leánygyermekem, / Isten tartsa meg valahányat. / Neked, Griga, megbocsátok, / bár a késed belém vágott, / mikor leszúrtál részegen, / de eltemettél tisztesen. / Itt, a nagytemplom tövén, / te is megtérsz majd mellém.” Hogy e temető vidám-e? Nem igazán tudom eldönteni, mert azt láttam, hogy akik mosolyogva, ámulva-bámulva léptek be a kapun, kifelé inkább elgondolkozva jöttek. Az ember rádöbben arra, hogy kit így, kit úgy, kit előbb, kit utóbb, de végül mindenkit elszólít az Úristen e világból. „Mert nincsen itt maradandó városunk..!’ (Zsid 13,14) Mégis a sok-sok tragikus élet felidézéséből kitűnik - erősítve ezzel a hátramaradottakat -, hogy pihenésük itt a díszes fejfák alatt csak ideiglenes. Az utolsó szó ugyanis nem a halálé, az elmúlásé, hanem a feltámadott, élő Úré, akinek ha valóban hívő gyermekei vagyunk, akkor reménységgel nézhetünk még az elmúlás elébe is. ■ Dr. Blázy Árpádné
