Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-20 / 8. szám
6 •« 2011. február 20. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Csekére (a szatmáriak szóhasználatában Csekébe) megyek, mint minden év januárjában ’90 óta, emlékezni a Himnusz születésnapján kultúránkra s magyarságunkra. Vajon hányszor tette meg ezt az utat Kölcsey Ferenc tekintetes szekéren vagy homokfutón Debrecenbe jövet-menet? Neki tán egy egész nap is kevés volt hozzá. Autóval most alig kétórányi a táv. Debrecent elhagyva utunk két kultúrtáj határán kanyarog. Bár Hamvas Béla szerint még az Alföldön járunk, de itt-ott már érződik az erdélyi géniusz. Megjelennek a haranglábas, zsindelytetős, évszázados templomok, az első mindjárt Nyírmihálydiban, majd a legismertebb Bátorban. Az utóbbi valójában fogadal-. mi templom, mert Báthory István erdélyi vajda, élve menekülvén meg a kenyérmezei csatából, hálaadásul építtette az Úrnak. „A magamébul” - idézte őt mindig, figyelmeztetésképp Kozma nagytiszteletű úr. E gótikus templom hálórácsos mennyezetének méltó párja legközelebb Canterburyben látható... Meggyilkolása után, tizenöt évnyi hányóÚTI TŰNŐDÉSEK Szatmárcseke felé dást követően, a könyörületes Bethlen Gábor alatt e templomban kapott végső nyughelyei a zaklatott életű Báthory Gábor, Erdély fejedelme. Hosszan tűnődünk a testvérszerelembe menekülő fiatal fejedelem sorsán, közben felidézzük Makkal Sándor regényét (Ördögszekér), mely javarészt a közeli Ecseden, a másik nagy Báthory-fészekben játszódik, s épp e tragikus szerelemről szól. Hodász és Meggyes között lélekben ismét köztünk van Czine Miska bátyánk is, e táj szülötte, szerelmese, a néhai jó barát s tanítómester. Mátészalkát, a trianoni Csonka- Szatmár egykori megyeszékhelyét éppen csak érintve ismét jeles helyhez érünk. Kocsordon, de még innen a Krasznán áll a Székely Hadosztály emlékműve. ’50-ben lebontották, de ’95-ben újra felállították! Három székely kapun át lehet ma feljutni a kicsiny dombon álló jelhez, mely a hazafiúság, a becsület, a kitartás és a magyar katonaerények kiemelkedő példáira emlékezteti az utazót. A Kratochwill Károly ezredes vezette, alig tízezer fős Székely Hadosztály - egyedül, saját erejéből - tartóztatta fel 1918/19-ben az Erdélyen átözönlő román áradatot Máramarosszigettől Belényesig, lassítva ezzel a keleti országrészek elfoglalását. A hazai történelemkönyvekből mindmáig ez is kimaradt! Holott ha ők nincsenek, mára tán a Tiszántúl is Nagy-Románia része lenne, ahogyan az eredetileg tervezve volt. Tette ezt e maroknyi sereg éppen akkor, mikor Linder Béla hadügyér úr egy katonát sem akart látni... Tunyogmatolcs felé fordulva az országút a Holt-Számos mellé simul (itt írta az egykori utazó örökbecsűjét, a Falu végén kurta kocsmát), majd az ásott Szamost átlépve máris a nagy tiszai árvízben sokat szenvedett Fehérgyarmatra érünk. Itt van a Kölcsey Társaság székhelye, s innen indult a kezdeményezés: a Himnusz születésnapja, január 22-e legyen a magyar kultúra napja! Gyarmatot elhagyva Penyigénél a Szenke patakot keresztezzük, hol egykor kilenc kislány fulladt vízbe. Lassan ennek is már vagy száz éve! Emléküket ballada őrzi, meg kilenc szép kopjafa a túlvégi temetőben. De Penyigén másért is érdemes megállni! Az itteninél jobb ízű szilvalekvárt nemigen találni, s tüzesebb pálinkát még Szatmárban is csak keresve... Bár szeretnénk, most nincs érkezésünk időzni Túristvándiban sem, a gépészkovács egykori házánál, hol gyermekkorában a kis Móricz Zsiga hallgatta szájtátva a felnőttek történeteit. Szívesen ejtőznénk a Túr partján is, a híres vízimalomnál (képünkön); hogy mi a titka a megmaradásának, azt öreg molnárja csak a sokadik találkozásunk-barátkozásunk után árulta el. (A Rákosi-korszakban csupán két működő vízimalmot hagytak meg, az egyiket a Nyugat-Dunántúlon, a másikat meg itt. „Tetszik tudni, a pászkához kóser liszt kellett...”) Már csak iramodásnyi Cseke. Az utcán templomba igyekvő emberek. E nap az ő nagy ünnepük! Bent, Kölcsey atyafiai ajkán még a 90. zsoltár is másképpen szól, künn pedig, a csónakfejfás cinteremben párás szemmel énekeljük nemzeti imádságunkat... ■ OZSVÁTH SÁNDOR ► Evangélikus nemzedékek találkozójának is nevezhető az a kiáilításmegnyitó, amelyet a vanyarci gyülekezet otthonában tartottak január 30-án. A falu gazdag múltját Veres Pálnén és Mikszáth Kálmánon keresztül egy hónapon át Réti Zoltán köti össze azzal a legalább százhúsz falubelivel, akik részt vettek az eseményen, és mindazokkal, akik az idős festő segítségével emlékeznek - a centenárium évét követően is - Mikszáth Kálmánra. Rá emlékezett tavaly az irodalomkedvelő közönség. Mikszáthra, aki nemcsak érettségi tétel, nemcsak „a magyar realizmus atyja”, nemcsak „a nagy mesélő”, hanem rendkívül jó tollú publicista, szellemes újságíró, markáns novellák szerzője és hajdani meseszerű világok megörökítője. Megkockáztatom: nekünk, magyar irodalmat olvasó embereknek személyes ismerősünk. Nem kollégánk, mert ahhoz kicsik vagyunk. Nem nagyapánk, mert a nagyapák elfogultak. Nem mesterünk, mert akkor elvárásai lennének, ráadásul nemcsak hasonlítani, de konzekvensen különbözni is szeretnénk tőle. Mikszáth - Mikszáth. Talán a szomszéd, akitől mindig időben megkapjuk a híreket. A régi barát, aki megsimogat a tekintetével, ha veszteség ér. Vagy az öreg rokon, aki tudja, mitől döglik a légy... Novelláinak balladás hangulata, regényeinek elbeszélő öröme végigkísérte ifjúkorunkat. Később megismerkedtünk országgyűlési tudósításaival, kesernyés karcolataival, ironikus portréival, remek humorú, éleslátó publicisztikáival. Réti Zoltán úgy mutatja be portréján az írót, ahogyan Mikszáth láttatja hőseit. Hogy az olvasó évek múltán is emlékezzék - ne csak a tanulságra, a történetre, hanem az emberre is. A leheletfinom akvarellen (A mü születése) az író éles tekintettel néz a világba. Kezében az elmaradhatatlan, hosszú szárú, selmeci cseréppipa. Könnyeden felvitt lilákból és kékekből bodorodik körülötte az illatos pipafüst. Az iróniához elengedhetetlen távolságot tartja így, s míg - mondhatnánk - „fixírozza” a témát, alakul, hömpölyög, hullámzik körülötte a történet. Álom és valóság határán: születik a mű. Éles, kék tekintete belehatol a levegőbe: pontosan látja, mi történik, és el tudja választani a jót a rossztól. Persze ír Festői Mikszáth-mesék Vanyarcon mindkettőről. És bölcs mosollyal tanítani akar minden történetével. „... ünnepeltek, emlegettek, pedig beszélhettem, írhattam akármit, ironizálhattam, csipkelődhettem, eleven karaktereket rajzolhattam a magyar világról, nem sok foganatja volt. [...] bárfennen hangoztatjátok, micsoda igazam volt kritikáimban, nemigen tanultatok történeteimből. Pedig mi mindent megírtam a kis és a nagy emberek huncutságairól, a politika packázásairól! És mit kell látnom? Ugyanúgy megy minden, mint az én időmben. Ezért hát vegyétek csak elő regényeimet és elbeszéléseimet, országgyűlési karcolataimat, cikkeimet, és illesszétek rá koronátokra valahányat, meglátjátok, mennyire pászolnak azok a ti időtökre is! Mert az író, ha leleplezi is kora csalafintaságait, sokat nem képes javítani sem az emberi természeten, sem a közgondolkodáson” (Szakonyi Károly, 1997) Mikszáth megkérdőjelezhetetlenül aktuális tehát ma is - a felszínen és a mélyben egyaránt. „Nézzünk szét szerte a hazában. Mennyi visszaélés, méltatlanság, mennyi pör a törvény előtt, mennyi bűn a törvény háta mögött! S mind a kötelességérzet hiánya okozza. A törvény írott malaszt, s az elv ismeretlen fogalom. Aki adót nem fizet, s a fináncot megveri, az nagy hazafi - aki ellenkezőjét hirdeti annak, amit tegnap vallott, abból miniszterelnök lesz. Fő cél az élvezet, s jó hozzá minden út, minden eszköz, csak sikerre vigyen. A munka elavult dolog ártani másnak a haszonért okos és igen célszerű. Mennyi visszaélés! Az adós nem fizet, a munkás nem dolgozik, a polgár nem szavaz, a honatya otthon marad, vagy botrányokat csinál, a választó jövőre azért mégis megválasztja, az iparos politizál, az orvos hírlapot ír, a tanár uzsoráskodik... A kötelességérzet hiánya: az a korrupció. Ez pusztít nálunk a családban, utcán, üzletben, hivatalban, törvényhozásban, politikában’.’ (Mikszáth, 1880) Nos? Mikszáth itt élt, Nógrád megyében, és a tót és palóc hagyományokon, életmódon túl ismerte a környék minden különös figuráját, minden legendáját, a felvidéki várak titkait, a babonákat, az állítólag megtörtént csodákat. Például hogy egyetlenegyszer visszafelé folyt a bágyi patak. Vagy hogy Szent Péter esernyője alatt feltámadt a glogovai Srankó János. Hogy mit jelent a titkos szerelem nyelvén a fehér virág és a piros virág... Nem véletlen, hogy a Mikszáthért és a nógrádi világért - a természeti és a kulturális tájért - rajongó, lokálpatrióta mesternek, Réti Zoltánnak megakadt rajta a szeme. Réti Mikszáth-meséit nézve megfogalmazódik a szemlélőben, hogy az akvarell remek testet öltés a novella számára. A gyors mozdulatokkal Gélyi János tragikus megvilágosodásának, vagy együtt aggódik Gál Magda sorsáért a falu közepén pusmogó asszonyokkal, és érti meg a Péri lányok haj áldozatát. Az már csak ráadás, hogy a táj költészete ugyanúgy élő Réti Zoltán akvarelljein, ahogy Mikszáth novelláiban lélegzik együtt az emberrel, a történettel. A néhai báránynak mostanában újra és újra megrázó aktualitása van. Amikor az ember gyermekfejjel találkozik a szomorú kis történettel vagy akár Petőfi versében a Tisza Réti Zoltán feleségével vanyarci kiállításának megnyitóján felvitt, áttetsző, könnyed színek, az átgondolt, de nem túlszabályozott kompozíció, az izgalmas történetmondás lehetősége, a jól követhető cselekmény, az elhallgatott mozzanatok, a burkolt utalások - mind-mind egyaránt jellemzői a novellák s az akvarellek legjobbjainak. A látványban elmerülve nemcsak azt észleljük, hogy a komponálás bátorsága, a figurák rajzos, máskor foltszerű alakja hogyan idézi fel a novellák egy-egy jelenetét, hanem azt is, hogy ezek a kiemelt jelenetek magukba sűrítik a történetek, a mikszáthi tragikum, irónia, de leginkább a rá olyannyira jellemző „atyás” szeretet lényegét. Részese lesz a néző Lapaj édesen groteszk apaságának, az „Aranykisasszony” fájdalmas vágyódásának, őrült vágtatásával, úgy gondolja: „Igen, micsoda szörnyűség is az árvíz, de hát ez régen volt! Manapság már más a helyzet...” Aztán egy tavaszi hajnalon átszakad a modern gát, egy nyári esőzéskor beázik a tető, vagy a télutó olvadása árasztja el a partközeli házsorokat. Országos katasztrófák közepette Cukri bárány és a kis Borcsa tragédiája bizony mosolyt fakasztó lenne, ha nem tudnánk: mindenkinek a maga gazdagsága, a maga jószága, a saját házacskája, a saját múltját őrző tárgyai a legfontosabbak. Szimbolikusnak is nevezhetnénk ezt a történetet: vannak, akik mindenüket elveszítik, s akadnak, akik a mások tragédiájából is hasznot húznak. Vannak, akik harcolnak az igazságért, s akadnak, akik minden eszközt bevetnek, hogy ki ne derüljön az igazság. Nem beszélve arról, hogy „amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta". Mikszáth remekbe szabott novellája erősen népmeséi színeivel, a palócok életét és babonáit idéző szófordulataival, ki- és „beszólásaival”, szűkszavú és éleslátó jellemrajzaival biztosan fényes csillaga a magyar novellairodalomnak. Két kép is készült róla Réti Zoltán műtermében. A néhai bárány tragikus árvíztörténete elevenedik meg az itt kiállított lapon. Sárgán viliódzó, haragosszürke égbolt, kétségbeesett jószágok, egy egész falu keserve adja hátterét a főszereplő, a kisbárány érteden riadalmának. Zalán Tibor realizmusba rejtett impresszionizmusról beszél a novellista Mikszáth művészetében. Ezt a szálat ragadja meg remekül az akvarellista a másik képen. A papírra percek alatt felvitt vízkékek és -zöldek, párás szürkék és szomorú lilák jól érzékeltetik az árvíz utáni — meteorológiai és lelki - atmoszférát. A történet szomorúságát egyetlen alakba, az ismeretlen felé a tulipános ládán úszó, elárvult kis bárányba sűríti. S ahogy a házak és a kóróként meredező fasor a megáradt patak vizén tükröződik, úgy a képen a végtelen lemondás és fájdalom. Vajon „csak” szomorúság van? Vajon elmarad a tragédia? Vajon a felhők mögül előbukkanó nap a happy endet előlegezi-é meg vagy csak az igazság napfényre kerülését? Aki olvasott már Mikszáthot, tudja a választ. Horpácson, az író régi háza előtt van egy bronzszobor. Hosszú, karfás pad, amilyeneket régi tornácokon látni. A pad egyik végében ül az író, az elmaradhatatlan pipával a kezében, de mellette még van bőven hely. Oda lehet telepedni - fényképezkedni, olvasni, gondolkodni. Hallgatni, mit susognak a hatalmas fák között a nógrádi szellők. Jelképesen üljünk mellé mi is! Feltöltődve Réti Zoltán színeivel vegyük le a polcról egy kötetét, és figyeljük a régmúlt idők ma is aktuális történeteit! ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Az írás a megnyitó szövegének rövidített, szerkesztett változata. A kiállításfebruár 28-ig látogatható előzetes bejelentkezéssel a lelkészi hivatalban: 32/484-078.
