Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-02-08 / 6. szám

14 41 2009- február 8. KRÓNIKA Evangélikus Élet Beszélgetéssorozat az evangélikus stratégiáról Az elmúlt év derekán kapott nyilvá­nosságot az a kezdeményezés, hogy evangélikus egyházunknak a követ­kező tíz esztendőre szóló elképzelé­seit, terveit, teendőit foglaljuk stra­tégiai tervbe. Az erre vonatkozó el­ső vitaanyag nyáron került fel egyhá­zunk honlapjára, s azóta - a mögöt­te álló munkacsoport szándéka sze­rint - várják hozzászólásainkat, hogy minél többek közös elképzeléseként folytatódjék a munka. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) egyházunk jövőjével kapcsolatban talán a legérintettebb intézményünk, hiszen a szolgálatra készülő’lelkész-, hittanár- és kateké­­tahallgatók lesznek majd ténylegesen azok, akik az első vonalban munkál­kodnak a következő évtizedekben egyházunkban, tehát személyes sor­sukat, pályájukat, későbbi gyülekeze­ti, egyházi szolgálatukat is a legmé­lyebben befolyásolja a következő tíz év alakulása. A teológia tanári kara éppen ezért kezdeményezte, hogy mi is járuljunk hozzá ehhez a fontos pár­beszédhez: a tavaszi félévben he­tenként egy alkalommal beszélgető­kurzust hirdetünk a stratégiai alapok és a kiemelt stratégiai területek téma­körében. Szerdán 17.30-tól az egye­tem épületében kezdődnek a kilenc­venperces órák, amelyeken a straté­giai munkacsoport egy-egy tagja, valamint egy meghívott korreferens vitatja meg a kérdéseket a vendéglá­tó oktató segítségével. Bár ezek az órák tanrendünkbe il­leszkednek, tehát oktatóink és hallga­tóink fórumai lesznek, a stratégiáról szóló párbeszéd fontosságára tekintet­tel felkínáljuk egyházunk nyilvánossá­gának is, hogy hallgatóként ki-ki részt tudjon venni alkalmainkon, jobban megismerve ezzel a stratégiai tervezés jelentőségét és a munkacsoport által kiemelt területek jövőjét. Az első alkalom február 11-én, szerdán 17.30-kor lesz. A meghívott vendég: Varga Csaba stratégiakuta­tó szakember; téma: A stratégiaépí­tés és egyházi tapasztalatok? helyszín: Evangélikus Hittudományi Egyetem - 1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3. További tervezett témáink: evangé­likus jövőkép - prioritások; gyülekeze­ti élet; ifjúsági munka; teológia és spiritualitás; oktatás-nevelés; diakó­­nia; misszió; egyházi gyűjtemények (könyvtár, levéltár, múzeum). Az alkal­makról a továbbiakban is hírt adunk. ■ Dr. Orosz Gábor Viktor adjunktus, az EHE lelkésze Dr. Korányi András docens HIRDETÉS________________________________________________________________________________________ Álláshirdetés A balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon bent­lakásos munkára keres egyedülálló személyt vagy házaspárt gondnoki és egyéb feladatok ellátására. Egyedülálló személyt keresünk kertész-karbantartó gondnoki állás­ra; házaspár esetén a feleséget takarító vagy főzőasszony-konyhai kise­gítő (szakács végzettséggel) vagy recepciós-pénztáros (angol vagy né­met középfokú nyelvvizsgával és pénzügyi végzettséggel) munkakörben tudjuk éves állásban foglalkoztatni. A lehetőséget egyedülálló férfiaknak (kertész-karbantartó) és - a szol­gálati lakás adottságaiból adódóan - olyan házaspároknak javasoljuk, akiknek a gyermekeik idősebbek, és már nem élnek együtt szüleikkel. Feltétel: gyülekezeti tagság; lelkészi ajánlás szükséges. Az állás/állások márciustól, illetve áprilistól tölthetők be. Bérezés az intézmény bértáblája szerint. Jelentkezés február 20-ig. További infor­máció telefonon kérhető a 20/824-3143-as telefonszámon Végh Szabolcs intézményvezetőtől. Istentiszteleti rend ♦ 2009. február 8. Hetvened vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: íKor 9,24-27; Jer 9,22-23. Alapige: Mt 9,9-13. Énekek: 320., 363. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (német, úrv.) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. Bence Imre; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Veperdi Zoltán; II., Modori u. 6. de. háromnegyed 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Sztojanovics András; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. lTSTFüIöp Attila; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; Káposztásmegyer, IV. Tóth Aladár út 2-4. de. 9. Solymár Péter Tamás; V, Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Gáncs Péter; du. 5. (asztali beszélgetések) Kertész Botond; VII., Városligeti fasor 17. de. háromnegyed 10. (angol nyelvű) Aradi György; de. 11. (úrv.) Aradi György; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Szabó Bertalan; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák, kétnyelvű, családi) Gulácsiné Fabulya Hilda; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. (úrv.) Szabó Bertalan; VIII., Bláthy Ottó u. 10. (Betánia Szeretetszolgálat) de. 9. Benkóczy Péter; IX., Haller u. 19-21.1. emelet de. 11. (úrv.) Koczor Tamás; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Benkóczy Péter; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) dr. Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) dr. Blázy Árpád; du. 6. (vespera) dr. Joób Máté; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. dr. Joób Máté; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) D. Szebik Imre; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; Alii., trangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV, Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Tamásy Tamás; Pestújhely, XV, Templom tér de. 10. (úrv.) Szabó B. András; Rákospalota, XV, Juhos u. 28. (kistemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 10-11. de. 10. Fekete Gy. Viktor; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. 10. Eszlényi Ákos; Rákoscsaba, XVIL, Péceli út 146. de. 9. Nagyné Szeker Éva; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Nagyné Szeker Éva; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Hulej Enikő; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Hulej Enikő; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. (családi) Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza; Pilisvörösvár (református templom) du. 2. Összeállította: Boda Zsuzsa Budapest ostroma A második világháború egyik legvéresebb csatája ► Vannak olyan pillanatok, melye­ket sosem szabad elfelejteni. Ilyen Budapest ostroma is, amely a második világháború egyik legvéresebb csatája, ház­tól házig tartó öldöklés volt. Ehhez csak a százhuszonöt na­pig tartó sztálingrádi ütközet mérhető. Ám míg a szovjet vá­rosból idejekorán kitelepítet­ték a lakosság nagyobbik ré­szét, addig a mi térségünkben a harcok több mint egymillió ci­vil „feje felett” zajlottak. A magyar fővárosban és a környék­beli településeken zajló küzdelem szörnyűségeit jól mutatja Wilhelm Schöningnek, a 66. német páncélgrá­nátos ezred parancsnokának a vissza­emlékezése, aki az ostrom során át­­élteket tekintette a háború legször­nyűbb „élményének” Pedig ő 1939-től kezdve egészen a német fegyverleté­telig végigharcolta az egész világhá­borút! Helmut Wolff alezredes, a Bundeswehr későbbi tábornoka pe­dig nem sokkal a halála előtt ezt mondta: „Míg élek, vad álmokat okoz” Budapest ostroma. Pedig akár el is kerülhettük volna. A nyilas vezetés 1944. november elején, tehát már az október 29-én megindult első orosz támadás után megkezdte ugyan a kormányszervek kitelepítését a nyugat-magyarorszá­gi úgynevezett gyepűszállásokra, Szálasi Ferenc nemzetvezető azon­ban ekkor még azt mondta: „Buda­pest tartását csak abból a szempont­ból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akar­ják, akkor Budapest kiürítését feltét­len végre kell hajtani...” Más szóval: nem vetette el azt a gondolatot, hogy Budapest - Rómához hasonló­an - nyílt város legyen, amelyet el­kerülnek a harcok. A nyílt várossá nyilvánítást a ka­tolikus és a református egyház veze­tői is szorgalmazták. Ennek érdeké­ben Serédy Jusztinián hercegprímás és Ravasz László református püspök október 30-án közös levelet írt Szá­lasinak. Két héttel később pedig Mindszenty József veszprémi, báró Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos szé­kesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát szó­lította fel a kormányt, hogy ne csak Budapestet, hanem a Dunántúlt is harc nélkül adja fel. A német hadve­zetés azonban másként döntött, és ez megpecsételte a főváros sorsát. A Duna vonalát nemcsak azért akarták tartani, mert amíg ott lekö­tik a Vörös Hadsereg erőit, addig a Wermacht ki tud vonulni a Balkán­ról, hanem azért is, mert szükségük volt a zalai kőolajra. Budapestet rá­adásul Bécs, a mögöttes Dunántúlt pedig a birodalom határán kiépített alpesi erőd külső védelmi vonalának tartották. Heinz Guderian vezérez­redes, a német szárazföldi haderő fő­nöke ezért 1944. szeptember 22-én el­rendelte, hogy az Északi-középhegy­ség déli lankáin építsék ki a Karola­­vonalat, a Dráva, a Balaton és a Ve­­lencei-tó között pedig a Margit-vo­­nalat. E két védműrendszert a pesti oldalon, a főváros határa előtt kiépí­tett Attila-vonal kötötte össze. Hit­ler úgy gondolta, hogy a Wermacht erre az egységes védműrendszerre tá­maszkodva 1945 tavaszán sikeres el­lentámadást tud végrehajtani, ezért 1944. november 23-án, vagyis három héttel azután, hogy a Vörös Hadse­reg hazánk fővárosát Vecsés irányá­ból megtámadta, erőddé nyilvánítot­ta Budapestet. Hitler úgy tervezte, hogy az 1945 tavaszára tervezett német ellenlökés megváltoztatja a háború menetét. Ed­mund Veesenmayer német nagykö­vet ezt mondta: „Nem törődünk ve­le, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk.” A koc­ka tehát el volt vetve: Szálasi decem­ber 10-én Friessner vezérezredes­nek kijelentette, „a nagy európai gondolat jegyében” kész Budapest nyűt várossá nyilvánításától elállni, és erődként való felhasználását többé nem ellenzi. Pedig Sztálin eleinte nem gondolt ostromra. A kiugrási kísérlet kudar­cáig semmi esetre sem. Október 24- én döntött úgy, hogy Budapestet erő­vel veszi be. Malinovszkij marsallnak október 28-án adta ki a támadási pa­rancsot, a győzelem dátumát pedig úgy határozta meg, hogy november 7- én már díszszemlét lehessen tartani a magyar fővárosban. így vette kezde­tét a száznyolc napos ostrom, amely a szovjet hadsereg magyarországi összveszteségének felét okozta. Össze­hasonlításként: Berlin két hét alatt el­esett, de a legkitartóbbnak nevezhe­tő breslaui német helyőrség is „csak” nyolcvankét napig tudott ellenállni a Vörös Hadseregnek. Pestet ugyanis a mélységben jól megerősített, valójában három egy­más mögött húzódó s a fővárost ke­letről teljes félkörben körbevevő rend­szer, az Attila-vonal védte, amelyet a városban még további hat, egymás mögött futó és teljes félkört leíró bel­ső védmű egészített ki. Az Attila-vo­nal legkülső öve Alsógödnél vált el a Dunától, majd Csornád, Veresegyház, Isaszeg, Maglód, Vecsés és Gyál érin­tésével Dunaharasztinál jutott ki hoz­zá újra. A középső védőöv Dunakeszi, Mogyoród, Kerepes, Pécel, Ferihegy, Pestszentimre, Soroksár térségében húzódott. A belsőt Újpest, Kőbánya és Kispest peremén építették ki. Mindezt pedig Budapest területén kialakított hat további védvonal, úgy­nevezett reteszállás egészítette ki. A Vörös Hadsereg Sztálin paran­csának megfelelően Kecskemét irá­nyából 1944. október 29-én lendült tá­madásba, mégpedig egy meglehető­sen széles, kilencvenöt kilométeres arcvonalon. A 23. magyar tartalékhad­osztály nem bírta a nyomást, a táma­dó ékek aznap estig nyolc-tíz küomé­­teres mélységben hatoltak be a véde­lembe. Az Alpár-Kiskunfélegyháza közötti áttörés megállítása érdekében hiába vetette be a honvédség a 2., másnap hajnalban pedig a 4. gépesí­tett hadtestet, a 3. magyar hadsereg arcvonala gyakorlatilag összeomlott. November 2-án a szovjet csapatok Monor térségében elérték az Attila­­vonal külső védőövét. A jól megerő­sített magyar és német állások azon­ban megállították a támadást. Az Attila-vonal védelmére bevetett erők, így a 10. magyar gyalog- és az 1. hu­szárhadosztály részei, Billnitzer hon­véd vezérőrnagy rohamtüzér- és Koz­ma ezredes légvédelmi tüzér cso­portja, valamint a 8. es 22. SS-lovas­­hadosztály részei, továbbá a magyar és német riadó-, karhatalmi és őrzász­lóaljak a 3. magyar hadsereg többi, visszahátráló alakulataival együtt meg tudták állítani a támadókat. Sztálin eredeti elképzelése, hogy Budapestet a Kecskemét irányából végrehajtott frontális támadással úgymond „menetből” foglalja el, ku­darcot vallott. Éppen ezért novem­ber 4-én új parancsot adott. Eszerint a magyar fővárost északról és délről be kell keríteni, majd a katlanba re­kedt védőket a minden irányból megindított nagy erejű támadással kell legyőzni. Sztálin a seregeit az új elképzelésnek megfelelően átren­dezte, és gigászi haderőt, két ukrán frontot is hadba vetett, amelyet az 1. román hadsereg egészített ki. Ez utóbbi 7. hadteste a Pécel és Isaszeg közötti területet szállta meg. Az Attila-vonalon a harcok a no­vember eleji támadást követően so­sem szüneteltek, de erről a terület­ről a védők szívós ellenállása miatt hadműveleti mélységű offenzíva de­cember végéig nem érte Budapestet. A pesti hídfőt északon a szovjet 7. gárdahadsereg és a 30. lövészhadtest, valamint a román 1. hadsereg, délen a szovjet 46. hadsereg, majd annak dunai átkelése után a 18. lövészhad­test támadta. Pestnek a - Vecsés köz­ponttal kialakított - keleti védelmi vonalát a szovjet 7. gárdahadsereg és a 6. gárdaharckocsi-hadsereg, vala­mint a 7. román hadtest támadta. Malinovszkij marsall november 18-án parancsba adta, hogy Pestet egészen a Duna vonaláig legkésőbb 23-áig el kell foglalni. Másodszor is csalatkoznia kellett. A mélységben ta­golt Attila-vonal, valamint a mö­götte felállított további védművek erejét mutatja, hogy Pestet csak 1945. január 18-án tudták a Vörös Hadse­reg katonái elfoglalni. Buda egy hó­nappal később esett el, a harcok ott február 13-áig elhúzódtak. Amúgy a fővárosi lakosságot meg­lepetésként érte a bekerítés. Novem­ber eleje óta megszokta a közeli ágyú­zást. Paradox módon még örült is a front közelségének, mivel az angol­szász stratégiai légierő felhagyott a fő­város bombázásával. A lakosság kite­lepítéséről december folyamán már egyre kevesebb szó esett. Eleinte a nyi­las vezetés tervezte ezt, de szállítóka­pacitás hiányában egyre csak halasz­tották. Végül elálltak tőle, egyrészt az emberek félrevezető megnyugtatá­sáért, másrészt azért, mert a szovjet csapatok előrehaladása egyre remény­telenebbé tette a végrehajtást. December 24-én délelőtt, amikor a gyűrű már majdnem bezárult, a bu­dapestiek karácsonyi bevásárlásaikat intézték. Az emberek az óvóhelyek­re csak január elejétől húzódtak le, mikor a Vörös Hadsereg áttörte az Attila-vonalat, és a harcok már Pest lakóházai között dúltak. Gigászi erők csaptak össze a fővá­ros körül. Ha a két hadviselő fél ere­jét nemcsak az ostromra, tehát a „bel­ső gyűrűre” szűkítjük le, hanem a há­rom felmentési kísérletet, valamint az annak elhárítására hivatott „külső gyűrűben” áűomásozó seregek létszá­mát is figyelembe vesszük, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a vüág­­háború egyik legszörnyűbb ütköze­tében jóval több mint félmillió em­ber öldökölte egymást. A pontos szám nem ismert, az azonban tény, hogy a harcokban szovjet oldalon nyolcvanezren estek el, a sebesültek száma pedig meghaladta a kétszáz­negyvenezret. A német-magyar ka­tonai veszteség is elérte a százezret. De hogy még egy számadatot mond­jak: az Attila-vonalban az ostrom el­ső hónapjában 642 szovjet harckocsit és rohamlöveget lőtt ki a védelem. Amikor elcsendesült a puskaropo­gás, egy kiégett, elpusztult város maradt a korábbi helyén. ■ Jezsó Ákos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom