Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-10-05 / 40. szám

IO 2008. október 5. KRÓNIKA ‘Evangélikus ÉletS Urbán Ernő (1908-1943) Alig tizenegy évet szolgált egyházunk lelkészeként, mielőtt honvédlelkészként úgy tűnt el a rettenetes doni áttörésnél, hogy a tábori posta egyetlen sort sem hozott tőle. Egyházunk reménységének mondták, akik ismerték egykor, eltűné­sét pedig egyházunk nagy veszteségé­nek. Megerősítik ezt a vélekedést azok is, akik csupán megjelent írásai alapján nyernek képet róla. Mennyiségileg mérve is jelentős, ami utána maradt, különösen ha tudjuk, hogy első és utolsó megjelent írása kö­zött mindössze kilenc év feszül. A Ke­resztyén Igazságban és a Lelkipásztorban összesen ötvenhat tanulmánya és negy­venhat könyvismertetése jelent meg. Sztehlo Gáborral együtt - még csak hu­szonkilenc évesen - kiadta páratlan tö­mörségű konfirmációi kátéját. Scholz Lászlóval együtt prédikációs kötetet je­lentetett meg, amelyben tíz igehirdetése jelent meg. 1941-ben, harminchárom évesen adta ki doktori értekezését. Urbán Ernő személyében, akinek hitre jutásában az ébredés és a mozgalmi ke­reszténység meghatározó volt, markán­san találkozott a tudatosan hívő keresz­tény ember és a tudományos felkészültsé­gű evangélikus teológus. Számára a teo­lógiai munka nem öncél volt, hanem elő­készület az evangélium hirdetésére. Az egyház és a keresztény hit helyzetét és fel­adatait mindig teológiailag közelítette meg. Az evangélium ügye iránti elkötele­zettség fűti tudományos igényű tanulmá­nyait, és a teológia nélkülözhetetlenségé­ről való meggyőződés hatja át, amikor misszióról, evangélizációról szól. Az evangélizáció kérdéseiről veretes teológiai tanulmányt írt, melyre a mai le­hetőségek kapcsán is érdemes lenne fi­gyelni. Magáévá tette azt a véleményt, hogy az egyházi élet és a kereszténység azért üresedett és erőtleneden meg, mert a kinyilatkoztatás tartalmát kiszorították az egyház igehirdetéséből és hitéből di­vatosabbnak tartott vallásos gondolatok. Krisztus keresztje című doktori érteke­zése a skolasztika atyjának tartott, a 12. században élt canterburyi érsek, Ansel- mus tanításának ismertetése, értékelése és a hozzá való viszonyulás történeté­nek áttekintése. Ez a munka lehetőséget adott Urbán Ernőnek, hogy leszámoljon „a XIX. század uralkodó vallásával, az idealizmussal és a szabad szellemű ke­gyességgel”, mert „ez a harc egyike az égető, esedékes feladatoknak, amelyek reánk, magyar theológusokra várnak”, hiszen „ha nyitott szemmel tekintünk körül, észrevesszük, hogy [a teológiai racionalizmus és liberalizmus következ­tében] lelki romok között járunk”. Több írásban is megfogalmazta azt a szándékát, hogy „olyan magyar nyelven és olyan egyszerűséggel” írjon, hogy az minden gondolkodó és elmélyedő ember épülésére legyen. Kortársai is megállapí­tották, hogy jelentősen hozzájárult a ma­gyar teológiai szaknyelv kialakulásához. A kor nagy teológusát, Barthot írásai­ból ismerte. Sokat tanult tőle, de nem szolgai módon. Mindenekelőtt azt, hogy Isten kinyilatkoztatott igéjére figyeljen, és Krisztus evangéliumát szólaltassa meg. Lelkesedett érte, de kritikusan. Aki veszi a fáradságot, és elolvassa a harmincas-negyvenes évek kérdéseivel foglalkozó írásait, meglepetéssel tapasz­talhatja, hogy bár a címek ugyan való­ban abba a korba illőek, a tartalmuk a teológiai eszmélés és az egyházi ébredés jegyeit hordozza. Szól a magyarság eré­nyeiről, de bűneiről is, sőt ez utóbbiról még hosszabban, hogy azután ezt a kö­vetkeztetést is kimondja: „Az igazi ma­gyar nacionalizmus kiindulása: bűnbá­nat. (...) A magyar nacionalizmus ön­magunkkal vívott harc, állandó önneve­lés. Lelkivilágunknak kell gyökeresen megváltoznia ahhoz, hogy a külső vi­szonyok megváltozzanak.” Száz éve született, de már hatvanöt éve, hogy nincs közöttünk Urbán Ernő. Jó lenne, ha az általa mindannyiunkat ért veszteséget nem csupán életrajzi vagy egyháztörténeti adatként kezel­nénk, hanem párbeszédet kezdenénk vele, mindenekelőtt egyik vagy másik írásának tanulmányozásával, elfogadva biztatását: .....meggyőződésem, hogy ne mcsak az egyház tanítóinak és gyüle­kezeti lelkipásztorainak, hanem az egy­ház élő és öntudatos tagjainak is szüksé­gük van arra, hogy letelepedjenek az egyetemes keresztyén anyaszentegyház nagy bizonyságtevőinek és keresztyén gondolkodóinak lábához. Az egyházi élet elevensége el sem képzelhető a »szentek« közötti beszélgetés nélkül.” A párbeszéd az előttünk jártakkal, így Urbán Ernővel is, jelenleg sajnos csak egyoldalúan folyhat, de még számos olyan tanulsággal szolgálhat, amelyre szükségünk van. ■ Dr. Reuss András (Forrás: Dunántúli Harangszó) ISTENTISZTELETI REND (2008. október5. Szentháromság ünnepe után 20. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Mt 22,1-14; tMóz 8,14-22. Alapige: Ef 5,15-21. Énekek: 52., 488. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (német, úrv.) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Balicza Iván; du. 6. Andreas Wellmer; II., Hűvösvölgyi út 195., Fébé de. 10. (úrv.) Madocsai Miklós; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv., családi) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. (úrv.) Mártonffy Marcell; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. (úrv., őszi hálaadó) Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. (úrv.) Solymár Péter Tamás; Káposztásmegyer, IV. Tóth Aladár út 2-4. de. 9. (úrv.) Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv., családi) Gáncs Péter; de. 11. (úrv.) dr. Bácskai Károly; du. 6. Gerőfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. fél 10. (családi) Pelikán András; de. 11. (úrv.) Aradi György; du. 6. (úrv., Tamás-mise) Sefcsik Zoltán; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza: VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Gulácsiné Fabulya Hilda; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. (úrv.) Benkóczy Péter; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv., énekes liturgia) Koczor Tamás; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 13. (úrv.) Benkóczy Péter; Kerepesi út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) dr. Blázy Árpád; de. fél to. (úrv., családi) dr. Joób Máté; de. ti. (úrv.) dr. Blázy Árpád; du. 6. (vespera) dr. Blázy Árpádné; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. dr. Blázy Árpádné; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Balicza Iván; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Keczkó Pál; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. (úrv.) Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv., hálaadó) Tamásy Tamás; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) dr. Szabó Lajos; Rákospalota, XV.,Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. (úrv.) Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 10-11. de. 10. (úrv., családi) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. (úrv.) Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. (úrv.) Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. (úrv.) Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. (úrv.) Pataky Levente; Rákoscsaba, XV1L, Péceli út 146. de. 9. (úrv.) Eszlényi Ákos; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. (úrv.) Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. (úrv.) dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. (úrv.) dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. (úrv.) Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. (úrv.) Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. (úrv.) Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. (úrv.) Zólyomi Mátyás: Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. (úrv.) Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. (úrv.) Endreffy Géza; Budakeszi (református templom) de. fél 9. Lacknemé Puskás Sára. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa OKTÓBER 6. - AZ ARADI VÉRTANÚK EMLÉKNAPJA Fél század múltán Damjanich Jánosnénak, a vértanú honvédtábornok özvegyének hódoló tisztelettel: Hamvay Ödön, 1899 Immár egy fél század múlt el azóta, hogy a magyar szabadságért vívott dicső csa­tákat egy gyászos aktus, a világosi fegy­verletétel lezárta. Ezzel lehanyatlott a magyar dicsőség, és sűrű fátyol borult a szabadság feltűnő napjára. A harcokban elesett félistenek kihullott vére nem hozta meg a várt jö­vendőt; álmaik nem váltak valóra, a vér­áztatta föld nem hajtotta ki a szabadság virágait. Elhallgatott a dicső csaták isteni jelszava: „Előre!” A honvédő sereg el­pusztult: a hős vezérek rabságban: a kormányzó hazátlanul... A harci zajt fölváltotta a rabláncok csörgése, Gábor Áron ágyúi helyett megszólaltak a hóhérfegyverek. A bakó átvette birodalmát; a diadalmas zsarnok tort ült a szabadság fölött. A magyar sereg díszei, a hős vezérek az aradi várban várták sorsukat. A zsar­nok borzasztó bosszút állt a sok veresé­gért, és október 6-án fölavatta Aradot a magyar Golgotává. Ezóta október hatodika gyásznapja a magyarnak. Kegyelettel emlékezünk meg ezen a napon azokról a dicső hősökről, akik meghaltak a hazáért (...). Világos után Amikor Görgey Világosnál lerakta fegy­vereit az orosz előtt, végképp eloszlott a szabadság reménye. A harmincezer em­berből álló fősereg fogoly volt. Fegyvertelenül haladt az oroszok so­rai között, mint egy kormányától meg­fosztott óriás-hajó a végtelen tengeren. Szomorúság ült minden arcon, mintha minden ember érezte volna a borzasztó jövőt. De mit is várhattak a jövőtől, mi­kor az két zsarnok kezébe volt letéve? Abban a reményben rakták le a dicső harcokban megszentelt fegyvert, hogy megváltják az ország szabadságát. Az a A nyolcadik napon megérkezett a cár parancsa, és a sereg felkerekedett Gyulá­ra, ahol mindenki megismerte az árulást. A cár kiszolgáltatta őket az osztrá­koknak. „A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem vala­mennyi Habsburg király idején tör­tek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meg­győződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni min­den jövendő forradalomnak.” Julius von Haynau táborszernagy Haynau serege mindjárt át is vette foglyait, és első dolga volt, hogy meg­fosztotta a tiszteket fegyvereiktől. Az­után durva gúny és szitok között megin­dult a szomorú menet Arad felé, amely már akkor szintén az osztráké volt. Ezt a mindennel bőven ellátott erős várat is Görgey szolgáltatta a császár kezébe, az ő szavára adta fel a hőslelkű Damjanich. Aradra érve tábort ütött az elcsigázott sereg. A ronda sáncok között ekkor már a kolera szedte áldozatait, és a honvédek táborból, megkezdődött a rablás. El­szedték a foglyok minden holmiját, el kótya-vetyélték, s nem hagytak meg ná­luk semmit, éppen hogy le nem húzták róluk a ruhát. A derék aradiak azonban összevásá­roltak mindent, amit csak lehetett, és az­tán visszaadták tulajdonosaiknak. Külö­nösen kitűntek mint a foglyok jótevői Vásárhelyi János és Albert özvegyei, Brünek Júlia és Judit, valamint Bohus Já- nosné, született Szőgyény Antonia. A világ - írja visszaemlékezéseiben Degré Alajos - önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak, fel­mutatni nem bír, s oly szíveket, mint a két Vásárhelyinéé, csak az égben, az an­gyalok között lehet találni. (...) A tizenhárom vértanú A világosi fegyverletétel az osztrákok kezébe szolgáltatta a magyar sereg dí­szeit. Tizenöt magyar vezér várta sorsát az aradi várban. Az egyik megőrült a szomorú fogság alatt, tizennégyet halál­ra ítélt az osztrák haditörvényszék. Egy­nek megkegyelmezett Haynau, a bakó­nak maradt tizenhárom. Tizenhárom a magyarság legelejéből. Egy bús októberi napon aztán a bakó learatta a dús magyar termést. A bresciai Az aradi vértanúk névsora kivégzésük sorrendjében Lázár Vilmos ezredes (1815-1849), gróf Dessewffy Arisztid tábornok (1802-1849), Kiss Ernő tábornok (1799-1849), Schweidel József tábornok (1796-1849), Pölten- berg Ernő tábornok (1813-1849), Török Ignác tábornok (1795-1849), Láhner György tábornok (1795-1849), Knézich Károly tábornok (1808-1849), Nagysán­dor József tábornok (1804-1849), gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok (1819-1849), Aulich Lajos tábornok (1793-1849), Damjanich János tábornok (1804-1849), gróf Vécsey Károly tábornok (1807-1849). Október 6-án végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnököt. közül is sokan megkapták a csúnya be­tegséget. Boldog volt, aki elpusztult Is­ten kezétől, legalább véget ért számára a lealáztatás! hiéna kéjes örömmel szemlélte tizenhá­rom áldozatát. A magyar nemzet gyászba borult, és zokogva siratta legdicsőbb fiait. AZARADI VÉRTANÚK EMLÉKERE Levelezőlap az aradi vértanúk emlékére 1989-ben kiadott bélyeggel - a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban 2007-ben rendezett Történelmünk korszakalkotója - Batthyány Lajos, a hadseregszervező című kiállítás egyik darabja hír járta a világosi táborban, hogy Görgey az orosz közbenjárására kiegyezett a csá­szárral, visszaállítják az ősi magyar alkot­mányt, vége a hadjáratnak. Annyira hitt a magyar sereg a híresztelésekben, hogy vásárt csapott a harci szerekkel, és a zsi­dók egész nap vásárolták a nagy mennyi­ségű harci készleteket. Ha csak sejtették volna a valót, a fegyverletétel gyalázatos feltételeit, Világos ma nem a szégyen könnyét csalná szemeinkbe. A befejezés méltó lett volna a kezdethez. (...) A táborozás után megkezdődött a foglyok kiválogatása. Először a tábor­nokokat szállították be kocsin, kíséret mellett a várba, ahova később Damja- nichot is hozták, akit előbb Nagyvárad­ra vittek volt. Az aradi vár egészen meg­telt magyar foglyokkal, mert oda hoz­ták azokat is, akik másutt tették le a fegyvert. Másnap a többi tiszteket kísér­ték be fegyver között a városba, ahol három helyen szállásolták el őket. Mi­kor aztán így eltávolították a tiszteket a A hősök már tán elporladtak az anya­föld ölén, de emlékük kitörölhetetlenül él a magyar szívekben. Élni fognak ők mindörökké az eszmé­vel, melyért küzdöttek. Életük szent pél­dája a hazaszeretetnek, haláluk pedig örök vádja a zsarnokságnak! Hamvay Ödön: Az aradi tizenhárom. A fenti részletek az eredetileg 1899-ben megjelent könyv reprintjéből (1999) valók

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom