Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-10-24 / 43. szám
Ifj. Káposzta Lajos felvétele 8. o ldal - 2004. OKTÓBER 24. Evangélikus Élet Már ifjú koromban voltak vízióim az 1848-as forradalommal kapcsolatban. Úgy vélem, ez természetes. Elképzeltem, milyen lehetett, amikor a márciusi ifjak a Pilvaxhoz mentek, vagy a Heckenast nyomdában kinyomtatták a tizenkét pontot. Látni véltem Petőfit, amint a Nemzeti dalt szavalja, a tömeget, amelyik a Várban kiszabadítja fogságából Táncsics Mihályt. Tudtam, hogy esőbe hajló, hűvös kora tavaszi nap volt, mégis legtöbbször napfényesnek képzeltem el az eseménysort. Latour és Lambert meggyilkolásáról már nem képzelődtem. Nehezen fogadtam el - valójában elutasítottam - a tételt, hogy a forradalom törvényszerűen áldozatokkal is jár, és jogi normák áthágását is jelenti. Ezért nem szerettem a forradalmat, bármennyire lelkesítettek is a '48-as ifak eszméi. Mégis, úgy véltem, jobb lett volna, ha folytatódik a reformkor, ha nem válik október - a gáládul kivégzett miniszterelnök és az aradi vértanúk miatt — a magyar történelem legszomorúbb hónapjává. Jobb lett volna, ha előbb indul meg (nem csak. 1867-ben, a kiegyezés nyomán) az a polgári fejlődés, melynek gyümölcseit máig élvezzük. Erre szokták mondani: feltehetőleg igaz, hogy 1848—49 nélkül - és persze az 1860-as évek Ausztriát gyengítő eseményei nélkül - nem lehetett volna 1867. Ahogyan 1956 nélkül nem lehetett volna 1989. Nekünk is megvoltak a vértanúink, megvolt a Bach-korszakunk 1957 és ’63 között, majd múlt századinál valamivel hosszabbra nyúlt ,,puha diktatúránk". Igaz, ezt nem a monarchia, hanem a valódi függetlenség követte - ha egyáltalán van ilyen -, de nagy kérdés, hogy kevesebb megalkuvás kell-e ma a nemzet életben tartásához, mint kellett Deák Ferencéknek 1867-ben. Főleg az Európai Unióba való belépésünk után kérdés ez. Kétségkívül nemcsak a 2004. év, hanem az 1989-et, a rendszerváltozást követő másfél évtized legjelentősebb, a jövőt leginkább meghatározó eseménye európai uniós tagságunk elnyerése. Jelentősége - reményeink szerint - meghaladja a kiegyezését. Nem egy közép-európai monarchia másodhegedűsei lettünk, hanem az európai szövetség egyenrangú résztvevői. Érdekes, hogy a 19. században és most is az élet minőségét leginkább meghatározó kérdés a Kárpát-medencei népek kapcsolata. Ez ma sincs nyugvóponton, bármilyen fájdalmas, bármilyen nehéz is azzal szembesülni, hogy a kiegyezésben kódolva volt Trianon. Kétségtelen számos egyéb összetevő szerepe is, de mindegyik az alaphelyzetet használta ki. A kiegyezést követő fél évszázad értékteremtése nem vitatható, de Trianon üzenete ma is erőteljes. Kérdés, ki mit hall ki belőle. Bizonyosan nagyon fontosak azok a gazdasági távlatok, amelyek az Európai Unióban megnyíltak a számunkra, és belátható időn, néhány évtizeden belül az életszínvonal jelentős javulását ígérik. De az élet minőségét ezen túlmenően humán értékek határozzák meg, alapvetően a közös nyelv, a kultúra és a hit. Ma is jó érzés arra emlékezni, hogy 1956-ban az egyházak a néppel együtt munkálták, akarták a társadalmi haladást és a nemzeti függetlenséget. A mai történelmi helyzetben rendkívüli az egyházak felelőssége. Meghatározó szerepük lehet a nemzet funkcionális újraegyesítésében, a Kárpát-medencei magyarság egészséges integrálásában. 1956 hőseinek az emléke kötelez. Arra figyelmeztet, hogy nem következhet b&még egyszer a történelmi hiba: az, hogy megromoljanak a kapcsolataink a szomszédainkkal. Ez immár nem politikai értelemben vezetne egy új Trianonhoz, hanem a hétköznapokban tenné tönkre a kisebbségi magyarság életének a minőségét. Felelősek vagyunk a határainkon túl élő magyarságért. Szlovákia, Ausztria, Szlovénia már uniós tagország. Románia és Horvátország rövidesen taggá válik. Amíg Ukrajna és Szer- bia-Montenegró is tag lesz, az hosszabb időt igényel, de egyik állam sem vonhatja ki magát a folyamatból, addig is konstruktív kisebbségi politikára kényszerül. A mi felelősségünk az, hogy egyfelől minden lehetséges eszközzel elősegítsük a funkcionális integrációt, másfelől legyünk a politikusok lelkiismerete, óvjuk őket attól, hogy belpolitikai játszmákra használják fel az egyetemes magyar érdekeket. Ez pártokon felül álló nemzeti ügy. Számomra 2004-ben ez 1956 legmarkánsabb üzenete. Megértem - ez nem jelent helyeslést - azokat a nemzedékeket, amelyek 1956 után születtek, amelyek számára a forradalom éppen úgy a víziók, a fantázia világa, mint nekünk 1848-49. Megértem, hogy egy ennyire összetett képből, soktényezős eseménysorozatból a különböző politikai erők az ő gondolkodásukat, felfogásukat, filozófiájukat erősítő elemeket igyekeznek hangsúlyozni. De ez lehetetlen, ’56 ellenáll ennek a törekvésnek. 56 csodájához tartozik rövidsége. Egy ihletett pillanatban egységbe forrt a nemzet. Mindenki akarta a változást, mind a társadalmi rendszert, mind a szabadságot és függetlenséget illetően. Nem volt idő a pluralizmus kibontakozására, annak eldöntésére, hogy a különböző politikai irányzatok között melyiknek van többsége. De a nemzet Nagy Imre mögött állt, akinek személyiségében, változásaiban, emberi tisztességében, sorsában sűrűsödött minden 20. századi magyar tragédia. Ezért is emlékezünk rá valamennyien tisztelettel, kegyelettel. Persze van vízióm - hiába tudom, hogy ez immár sajnos értelmetlen - arról is, mi lett volna, ha tovább tart 1956-ban a reformkor. Egyházunkban különösen is jogos ez a gondolat, hiszen küszöbön állt Ordass Lajos teljes körű rehabilitációja, a kompromisszum eredményeként időlegesen teológiai tanári működésének a megkezdése. Kékén András ekkor már visszatért a Deák térre. Illúzióink, főként az 1968-as csehszlovákiai események ismeretében, nem lehetnek. A reformfolyamatot is előbb-utóbb lefejezte volna az erőszak. ’56 viszont hozzájárult a 20. századi világpolitika korábban nem remélt változásához. Jó érzés, hogy a forradalom napjaiban, majd azt követően is egyházunk szerény eszközeivel segítette a magyar nép törekvéseit. Ezt fémjelezte Ordass Lajos reformációi igehirdetése, majd további másfél éves tevékenysége. De ide tartozik mindazon hívek és lelkészek értékteremtése is, akik a forradalmat követő évtizedekben itthon és külföldre szakadva, szívükben és lelkűkben ápolták a forradalom emlékét. Frenkl Róbert egorzött forradalom Recept Isten szakácskönyvéből Beszélgetés Schulek Mátyás iskolaigazgatóval Részlet Pongrácz Gergely kiskunmajsai ’56-os emlékmúzeumának anyagából Hogyan lesz valakiből iskolaigazgató? A választ Isten szakácskönyvében lapozgatva találtam meg. „Végy egy szép szál tizenéves papcsemetét, pácold meg az osztályidegenség levében, adj hozzá csipetnyi sárospataki szellemiséget, és áztasd évekig. Aztán dugd be a jól átforrósított ’56-os októberi napokba, süsd egy évig, majd a sütőből kivéve tedd egy hűvös pincébe három évre. Ha már kihűlt, díszítsd nehézipari tapasztalatokkal, hegesztőpálcával, sarlóval, kalapáccsal, köretként adj hozzá huszonnégy év tanítási gyakorlatot, és íme, máris kész arra, hogy feltálald iskolaigazgatóként.” A recept szenvedő alanya Schulek Mátyás, a Budapest-Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója. Elárulom, hogy volt az iskolában egy osztály, amelyik Nagy Fehér Főnökként emlegette őt. És ebben benne volt mindaz a tisztelet, amelyet a puszta megjelenésével kiváit az emberekből. Nem tudom, hogyan csinálja. Titka, ha van, talán a fordulatos életútjában rejlik. Evangélikus lelkészcsaládból származik, eszmélésének éveit a számára oly kedves és gyakran emlegetett sárospataki kollégiumban töltötte. Kisebb zökkenők után (1952-es államosítás) a debreceni egyetemre került magyar-történelem szakra, és itt élte át az 1956-os év eseményeit is.- Milyen szerepe volt azokban az októberi napokban?- Az egyetem forradalmi bizottmányának egyik elnöke voltam. Október 23-át nem is Debrecenben, hanem Pesten töltöttem a MEFESZ küldötteként, ennek a szervezeti szabályzatán dolgoztunk. Miután visszamentem Debrecenbe, az egyetem és a kollégium rendjéért feleltünk, besegítettünk a kenyérellátásba. A városi forradalmi bizottmányba egy kellemes véletlen miatt nem kerültem be, mert aznap éjszaka, amikor az megalakult, nem találtak meg a kollégiumban. Amikor leverték a forradalmat, a klinikára menekültünk, és innen egy mentőautó szállított ki Derecskére. Be voltam kötözve, így az autóba betekintő orosz járőr semmi rendkívülit nem láthatott rajtam. A menyasszonyommal úgy döntöttünk, hogy meg sem állunk Angliáig, csakhogy közben végiggondoltam, hogy mit keresnék én Angliában. Miért angol gyerekeket tanítsak? Semmi olyat nem csináltam, amiből kellemetlenségeim származnának. Maradtunk.- Ennyire naiv volt? Nem félt, hogy letartóztatják?- Naivság volt, lehet, de Debrecenben nem voltak atrocitások, nem lehetett arra számítani, hogy kemény bosszú következik. Eszembe se jutott, hogy letartóztathatnak. Februárban megkezdődött a tanítás, visszamentem Debrecenbe, utolsó éves voltam. Már tanév vége volt, amikor az egyetemen fegyelmi tárgyalást kezdtek ellenem. Négy félévre kizártak az egyetemről, hét napig lehetett fellebbezni. A rektor azt tanácsolta, hogy a nyolcadik napon adjam be a kérelmet, amit ő el fog utasítani, de addig tegyek le annyi vizsgát, amennyit lehet. A tanárok rendkívül segítőkészek voltak, még azok is, akik kommunistának vallották magukat. Életemben annyit nem tanultam, mint azokban a napokban! Ezzel megvolt az abszolutóriumom, már csak a marxizmus és néhány módszertani tárgy hiányzott. Egy időre a menyasszonyom rokonaihoz mentem Derecskére, és egy pékségben dolgoztam hajnalonként. Az hagyján, hogy a forró kenyereket kellett áttenni egyik kemencéből a másikba, de a dagasztás! Hát az nagyon nem ment! Augusztusban lett volna az esküvőnk, már a meghívók is kimentek, amikor egy július végi napon - a család moziba készült - beállított egy rendőr, mondván, hogy a népköztársaság nevében letartóztat. Megbilincselt, és egy zakót tett a kezemre, hogy ne látsszon, így vezetett végig az utcán. Debrecenben a rendőrség fogdájába kerültem, egy sötét cellába, ahová csak a reggel egy órájában jutott be valami fény.- Megverték?- Soha. Egy ujjal sem nyúltak hozzám. Mivel Debrecenben a forradalom alatt nem bántottak senkit az AVO-sok közül, ezért valamennyit visszaadtak ebből. Ä nyomozó soha egy goromba szót nem szólt, nem próbált megvádolni igaztalan dolgokkal. Egyszer egy őrnagy tett epés megjegyzést, amikor a menyasszonyom Bibliát küldött be.- Hogy viselte, hogy egy héttel az esküvője előtt letartóztatták?- Nehezen. És a java még hátra volt. Hat hét után átvittek a börtönbe az előzetes letartóztatásban lévők közé. Érdekes társaság volt. Színvonalas, értelmes beszélgetések folytak a cellában. Kitűzték a tárgyalásom idejét október 23-ára, tehát ünnepi pert akartak csinálni. Azt tanácsolták, hogy fellebbezzem meg az őrizetben tartásomat, akkor felküldik Pestre az iratokat, és télnél előbb nem kerül sor a tárgyalásra. Eljött huszonharmadika, nem jöttek értem, múlt az idő, egyszer csak belihegett a smasszer, megyünk azonnal a tárgyalásra. Futár hozta az éjjel az iratokat, hogy meg lehessen tartani a tárgyalást. Hatvan vasutas ült a teremben, akiket az éjszakai szolgálat után vezényeltek oda. Ott voltam egyedül, a családom nem jött el, mert azt az értesítést kapták, hogy elmarad a tárgyalás. Olyan egyedül éreztem magam, mint még soha életemben. A bíró lapozgatta az iratokat, volt a végén egy rózsaszín papír, amit korábban nem láttam. Gondoltam, egy újabb vallomás. A végén derült ki, hogy az előre megírt ítélet volt. Öt év.- Számított erre az öt évre? Vagy felmentést remélt?- Úgy voltam, hogy mit tudom én. A legkülönbözőbb ítéleteket kapták az emberek. A börtönön belül is terjedtek a hírek. Voltak köztünk korábbi híradós tisztek, akik kiválóan morzéz- tak a falakon. Az egyik cellatársam felesége a szemközti kapualjból egész mondatokat mutogatott el nekünk. Rengeteget kártyáztunk és sakkoztunk. A cigarettásdobozból kártyát lehetett csinálni, de milyen rossz íze volt annak, amikor le kellett nyelni! A sakkfigurákat kenyérbélből csináltuk, a feketéket cipőpasztával kentük be. Ezt könnyű volt megenni.- Munkára nem vitték a rabokat?- Ott nem. Később felvittek Pestre a gyűjtőbe, és megtudtam, hogy itt fordítóiroda is működik. Mondtam, hogy tudok angolul, szívesen vállalok munkát. Nagyon jó társaság volt! Rajtam kívül mindenki legalább két idegen nyelvet beszélt. Elhitettük a smasszerrel, hogy csak napi két oldalt tudunk fordítani. Ezzel másfél óra alatt készen voltunk, utána ment a beszélgetés, politizálás. Közben a feljebbviteli tárgyaláson három évre csökkentették a büntetésemet, 1959. április 4-én pedig megfelezték. Én akkor a másfél éven már túl voltam, és rövidesen szabadultam. Megtartottuk az elmaradt esküvőt, és a kelenföldi gyülekezetnél kaptunk lakást, cserébe elláttuk a gondnoki feladatokat, harangoztunk vasárnaponként. Villany- szerelő segédmunkás lettem, majd egy hegesztőmühelyben dolgoztam. Be akartam kerülni a Széchényi Könyvtárba raktárosnak, de a főigazgató azt tanácsolta, hogy dolgozzak néhány évet a nehéziparban, és utána talán még diplomát is kaphatok. Az Április 4. Gépgyárban lettem segédmunkás.- Hogy lehetett ezt fogcsikorgatás nélkül elviselni?- Tudtam, hogy most ez az életem, azért kell harcolnom, hogy meglegyen a diplomám. Érdekes emberekkel találkoztam, nem piszkáltak azzal, hogy ügyetlen vagyok, segítettek. Kitanultam a lakatos szakmát, aztán kiderült, hogy jobban olvasom a géprajzot, mint a technikusok. Időnként, amikor slattyogtam hazafelé, bennem volt: meddig még...? Hosszas próbálkozás után mentesítettek a büntetett előéletemből fakadó hátrányok alól, és letehettem a hátralévő vizsgáimat. A gépgyárban egy hétfőre szabadnapot ígértek. Péntek délelőtt kértem a főnökömet, hadd menjek haza most azonnal. Nem tudtam megmagyarázni, miért akarok most menni. Ahogy hazaértem, csengett a telefon, all. kerületi tanács oktatási osztályának vezetője hívott. Tanári állást ajánlott, ha hétfőn tudok kezdeni. Ez egészen konkrétan a gondviselés volt.- Amikor börtönben volt, akkor nem gondolkodott azon, hogy hol van a gondviselés?- ígérte valaha Jézus azt, hogy boldogan és vidáman fogunk élni itt a földön? Volt olyan időszak az életemben, amikor ritkábban jártam templomba, amikor csökkent a buzgóságom, de a hitem soha nem ingott meg. Az istentagadásig soha nem jutottam el, még a közelébe se kerültem. Három évig tanítottam egy nevelőotthonban, aztán az I. László Gimnáziumban huszonegy évet. 1989 elején valakitől - máig sem tudom, hogy kitől - kaptam egy pályázati űrlapot a fasori gimnáziumba. Bátortalanul adtam be, mert azt hallottam, csak olyanok jelentkezését várják, akik legalább két nyelven beszélnek, és doktorijuk van. Aztán felvettek. 1991-ben pedig egyházunk megbízott az újonnan induló Deák téri gimnázium újjászervezésével. És ezzel eljutottam addig, amíg eljuthattam. Hát így néz ki egy isteni recept megvalósulása. Jánosi Vali Fotó: Bottá Dénes
