Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-12-22 / 51-52. szám

2002. DECEMBER 22. 7. oldal = Evangélikus Élet A „wittenbergi hajnalcsillag” 450 évvel ezelőtt, 1552. december 20- án hunyt el Luther Márton hitvese. Bora Katalin. A következő néhány sor­ral rá emlékezünk. Luther már „A német nemzet keresz­tyén nemességéhez” című iratában elle­nezte a lelkészek kötelező nőtlenségét. Ennek eltenére ő maga mégsem gondolt házasságra, s csak 1525-ben, negyvenkét éves korában - barátai buzdí­tására határozta el, hogy megnősül. A Lipcse melletti Lippendorfból származó Bo­ra Katalinnal kötött házassá­got, megteremtve ezzel az evangélikus papiak minta­képét. Az 1499-ben született Ka­talin ötévesen elvesztette édesanyját, ezért nevelésével a brehnai bencés apácákat bízták meg, ahonnan tízéves korában a Grimma melletti Nimbschenbe került. Innen menekült el apácatársaival 1523 húsvétján Wittenbergbe. Luther gondoskodott elhelye­zésükről: Katalin az akkori polgánnestemél és festőnél, Lucas Cranachnál kapott el­szállásolást. O és a vártemp­lom prépostja, Justus Jonas lettek azután a házasságkötés (1525. június 13.) tanúi, ami­kor is Luther Márton és Bora Katalin a wittenbergi városi lelkész, Bugenhagen előtt örök hűséget fogadott egy­másnak. Bölcs Frigyes vá­lasztófejedelem ebből az al­kalomból ajándékozta a párnak a Fekete kolostort annak kertjé­vel, udvarával és hozzá tartozó gazdasá­gi épületeivel együtt. Katalin asszony kisebb-nagyobb át­alakításokkal az évek óta elhanyagolt épületet igazi otthonná varázsolta. Az el­vadult kolostorkertet újra beültette virá­gokkal, és gazdagon tennő konyhakertet alakított ki. Idővel az egykori kolostor ebédlőjében diákoknak biztosított étke­zési lehetőséget, és nagy szeretettel látta vendégül a reformátorhoz érkező sok­sok vendéget. Ennek következtében ke­letkeztek a jól ismert „Asztali beszélge­tések”. Hogyan alakult tovább a Luther csa­lád sorsa? A gyermekek születésével - Jánossal (1526), az alig egy évet élt Er­zsébettel (1527-1528), Magdolnával (1529), Mártonnal (1531), Pállal (1533) és Margittal (1534)- hamar hét főre bő­vült a család. 1542-ben a szülők nagy fájdalmára elhunyt a 13 esztendős Mag­dolna is. Saját gyermekeik mellett ugyanakkor árvákat is gondoztak, akik közül tizenegy név szerint is ismert. Iga­zán nem kis háztartás! A szorgalmas és dolgos háziasszony reggel négy órakor kelt, hogy ébressze a cselédeket. Nem véletlenül hívták ezért a „wittenbergi hajnalcsillag­nak”. Fáradhatatlanul szorgos­kodott, irányított, és feladato­kat osztott. Luther „Katalin úrnőnek és doktornak” nevez­te őt. Az Asztali beszélgeté­sekből kiderül, hogy munkabí­rásának köszönhetően az Ágoston-rendi kolostort nem­csak Luther-házzá alakította, hanem aktívan kivette részét férje munkájából és feladatai­ból is. Erős egyéniségével jól tudott vigasztalni és bátorítani. Ugyancsak az Asztali beszél­getésekben olvassuk: „Nincs édesebb kapcsolat egy jó há­zasságnál, és nincs fájdalma­sabb szakítás, mint amikor egy jó házasságnak vége szakad.” Katalin hét évvel élte túl férjét, amikor is 450 évvel ezelőtt, 1552 telén pestisben elhunyt. A torgaui temetőben helyezték örök nyugalomba. Befejezésül álljon itt egy Luther-idézet az ő hőn szere­tett Katájáról: „Isten legnagyobb kegyel­me és ajándéka a kegyes, ba­rátságos, istenfélő és házias hitves, akivel békében élhetsz együtt, akire rábízhatod mindenedet, tes­tedet és életedet mindenestül, akivel gyermekeket nemzhetsz. Katalin, kegyes férjed van, aki szeret téged. Császárné vagy. Ezért a hála legyen Istené.” Blázy Árpád In memoriam: Mezősi György (1924-2002) 1959-től 34 éven át szolgált a csepeli gyülekezetben parókus lelkészként. Emellett évekig ellátta egyházunk orszá­gos hetilapjának, az Evangélikus Élet­nek a szerkesztői feladatát is. A Fasori Gimnáziumban érettségizett, majd a Pé­csi Tudományegyetem Evangélikus Hit- tudományi Karának hallgatója volt. A világháború miatt kissé meghosszabbí­tott teológus évek után, 1948-ban lett se- gédleikész. Tizenegy éven át bejárta az akkoriban hosszúra nyúlt segédlelkészi szolgálat útját, szinte minden évben új gyülekezetbe került. Az Alfoldön vég­zett szolgálat után többek között olyan fővárosi gyülekezetekben hirdette Isten igéjét, mint például az óbudai, zuglói, pestszentlőrinci, fasori. így megismerte a különféle közösségek hitéletét, szoká­sait, mentalitását. E tapasztalatokkal fel­vértezve tudott szélesebb körű közegy­házi tevékenységet is végezni - mint a lapszerkesztés -, ugyanakkor nem könnyű helyzetben, Csepelen, egy szétzilált gyü­lekezetben (ugyanis a csepeli lakótelep felépítése következtében az addigi gyü­lekezeti tagok szétszóródtak) nemcsak a parókiaépítést tudta befejezni, hanem a gyülekezetei is újra felépítette. Egészsé­ge évtizedek óta egyre romlott, de hite erőt adott mindvégig a hűséges szolgá­lathoz. November 23-án szólította magá­hoz mindannyiunk Ura. Búcsúztatására hívei, lelkésztársai, barátai jelenlétében a csepeli templomban került sor. A szokásos búcsúzás helyett szabad­jon most személyesebb érzelmekkel emlékezni Gyurira. Hiszen a pestszent­lőrinci gyülekezetben együtt nőttünk fel - bár ő már tizenéves volt, amikor én még mindig csak elemi iskolás. Nem volt nehéz az ifjúsági bibliaórákon és egyéb összejöveteleken közel kerül­nünk egymáshoz, hiszen az is helyzeti előny volt, hogy egy helyen, a Ráday utcában laktunk, ahol az édesapjának élelmiszerboltja volt, és mi is ott vásá­roltuk a mindennapi betevőt. Nyaranta meg ő mászott fel a kertünkben lévő óriási meggyfára, és szedte le az érett gyümölcsöt. A Teológián pedig ő volt az „atya”, én pedig a „gólya”, aki na­gyon is rászorult az istápolásra. Azóta évtizedek teltek el, de a lőrinci gyülekezetben minden évben kétszer ta­lálkoztunk mi, az 50-60 évvel ezelőtt konfirmáltak. A jövőben már nem lesz közöttünk. Hiányozni fog, ugyanúgy, mint családjának és a rá emlékező csepe­li gyülekezetnek is. J. G. HIRDETÉS ■■ 5 Bf i!i I T~ I 1•. HgjjS" ORMOS INTÉZET EGÉSZSÉGÜGYI ALAPÍTVÁNY Félévente érdemes A betegség soha nem tervezhető előre, és soha nem jöhet jókor, ezt vitatni sem érdemes. Ha azonban olyan kór támad meg bennünket, amely az életünkbe kerülhet, s ráadásul - ha idejében felismerjük - még segíteni is le­hetett volna rajta, ezt igazi tragédiaként éli meg a beteg és környezete egyaránt. A halálos kórok legtöbbje - a kezdeti stádiumban - gyó­gyítható, csak éppen az kell hozzá, hogy idejében felismer­jék a bajt. Az azonban, hogy mi számít „idejében felismert­nek"- nos, az már más kérdés. Mert azt a betegséget, amely tüneteiben még nem jelentkezik, s amiről éppen ezért a be­teg még nem is tud, nagyon nehéz elfogadni. Az alábbi történet - szerencsére - jól végződik. Éppen azért, mert a fent említett kétkedés, hitetlenség itt is műkö­dött. Az eset eleve játékosan indult. A történet szereplője vé­letlenül látogatott el az Ormos Intézetbe, egy barátját kísér­te el, aki csak ott árulta el neki, hogy őt is bejelentette írisz­diagnosztikai vizsgálatra. Igaz, nem nagyon hitt benne, de ha már itt van... Amikor - kb. 30 perc múlva - kiderült, hogy nagyobb baj fenyegeti, első gondolata az volt, hogy badarság. Nem volt az. Bár egy ideig úgy tett, mintha nem venné komolyan az eredményt, végül mégis elment, és megvizsgáltatta magát - ahogy ő fogalmazott - egy „rendes orvossal” is. Ezek a vizsgálatok sokkal fájdalmasabbak és persze lényegesen hosszabb ideig tartóak voltak, de ered­ményeik igazolták az íriszdiagnosztika megállapításait. Ám mivel ily módon igazán a kezdeti stádiumban sikerült fel­tárni a betegséget, a kezelés még jókor megkezdődhetett, s eredményesen be is fejeződött. Igaz, nem alternatív mód­szerekkel, hanem az úgynevezett hagyományos orvoslás el­járásaival, ez azonban nem ritka eset. Az íriszdiagnosztika segített a feltárásban, az orvosi megoldás a gyógyításban. A betegségek többsége alternatív és hagyományos eljárások­kal egyaránt kezelhető, de azt, hogy melyik módszerrel ke­zeljék, a betegnek kell eldöntenie. Azonban nem is ez a fontos, sokkal inkább a végered­mény: a gyógyulás. Az Ormos Intézet Egészségügyi Alapítvány címe: 1184 Budapest. Hengersor u. 73. (Bejárat a Bozsik Stadionnal szemben.) Telefon: 295-5963. evél&levél&evél& Kedves Boda Zsuzsa testvérem! Örömmel olvastam hetilapunk december 8-i számának 9. oldalán Cseppek a tenger­be című írását. Nem annak örültem, amiről írt, hanem annak, hogy egyáltalán írt. Bí­zom abban, hogy a ránk bízott gyermekekért, fiatalokért érzett felelősségtől áthatott szavai sokak szívét megérintették, sokak lelkiismeretét megszólították. Hogy nincs semmi örvendeznivaló azon, amit írt? - ez bizony sajnos igaz. A hely­zet elszomorító, a diagnózis aggasztó. Jogosnak érzem aggodalmát azért is, mert mintha bénultan és tétlenül csak szemlélői lennénk az ultraliberális korszellem és di­vatok vezényelte „folyamatoknak”; pedig ezek olyan rombolást végeznek gyermeke­ink és fiataljaink lelkében, életében, amelyet egészen fel sem tudunk ma még mérni. De ami eddig már látható belőle, az is kétségbeejtő. Mostanában különösen is sokszor jutnak eszembe Luthernek a Kis káté végén ol­vasható sorai: „Mindenki a maga dolgát Jól tanulja, jól végezze - És az egész ház­nak dolgát Felviszi az Úr kegyelme. ” De felismerjük-e, hogy mi a „magunk dolga”? S ha felismertük, megtesszük-e? Remélem, sokan szívükig engedik szavait, javaslatait. Hogy gondolatai könnyeb­ben termékeny talajra találjanak, ígéretet teszek arra, hogy a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben anyagilag is támogatni fogjuk azokat a báb- és színjátszó csopor­tokat, amelyek oktatási intézményeinkben kiveszik részüket e fontos szolgálatból. Adja Isten, hogy eleven visszhangja legyen kezdeményezésének! Testvéri köszöntéssel: Ittzés János püspök „Származhat-e valami jó...” - a televízióból? Egyre ritkábban van alkalom arra, hogy dicséretet mondjunk a magyar televíziózás világával kapcsolatban. Az Ev.Élet múlt heti számában dr. Frenkl Róbert mégis tel­jes joggal méltathatta és köszönthette a 10. születésnapját ünneplő Duna Televíziót. Örömteli tapasztalataihoz csatlakozva szeretnék magam is köszönetét mondani a Du­na Televízió munkatársainak, közöttük dr. Fabiny Tamás lelkésznek. Konkrétan most külön is azért, hogy az elmúlt évek színvonalas adásairól készített felvételek segítsé­gével, 10 alkalommal követhettük nyomon a Luther Márton Szakkollégium (Luther Otthon) hallgatóival egyházunk történetének legfontosabb állomásait. A reformáció kiemelkedő jelentőségű vezéralakjai és támaszai (Luther, Melanchthon, Bora Katalin) mellett kiemelten kell említeni, hogy aki rendszeresen figyelemmel kísérte a Duna Tv adását, az elmúlt években olyan - sokszor tanúságté­tel erejű - filmes összeállításokat láthatott, mint a Semper reformanda-sorozat az éneklő reformációról, vagy éppen a 17. századi protestáns gályarabokról, az egyhá­zak és az 1848/49-es szabadságharc kapcsolatáról, Ordass Lajos püspök helytállásá­ról, illetve legutóbb Kossuth Lajos életútjáról készített műsorok. Egyházunk életében fedezzük fel és használjuk ki azokat az alkalmakat, amikor a médiában valós emberi és kulturális értékeket mutatnak be - amikor jogos kritikát mondunk, ne felejtsük el megtalálni és értékelni a pozitív példákat is. Tanárként és lelkészként csak remélni tudom, hogy egyszer lehetőség nyílik arra, hogy ezek a mű­sorok hozzáférhetővé váljanak a gyülekezetek és iskoláink számára. Korányi András Tisztelt Szerkesztőség! Lehet, hogy nem életképes az ötlet, de azért elmondom. A minap baráti körben a szeretet volt a témánk. Kiderült, hogy ahányan voltunk, an­nyiféleképp értelmezzük Jézus szeretetparancsát. Szóba került az is, hogy aki önmagát nem szereti, másokat sem tud szeretni. Erre az volt a válasz: márpedig sokan csak ön­magukat szeretik. Aztán arról is vita indult, mit is jelent az önmagunk szeretése, ha egy­szer az önzés bűn? Egyikünk az áldozatos élet fontosságát hangsúlyozta, másikunk úgy vélte, erőnk feletti áldozatot Isten sem vár el tőlünk. De mi van akkor- mondta a harma­dik -, ha adott esetben a szeretet gyakorlása bizony erőnk feletti áldozatot követel? Ez a beszélgetés adta a gondolatot, hogy nem lenne-e hasznos egy olyan rovatot indítani a lapban, amelyben sokak elmondhatnák, ők hogyan találkoztak a szeretet­tel. „Arról ismernek meg benneteket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Valóban ez az ismertetőjelünk? Úgy gondolom, kereszténységünk legfontosabb tananyagáról nem ártana országos szintű beszélgetést folytatni, hiszen sokan vélekedhetnek úgy, ahogy az alábbi írásom szereplője, aki „egy ilyen szigorú Jézussal nem tud mit kezdeni”. Meg aztán napjainkra már annyira elcsépelt szó lett a „szeretet”, jó lenne a rárakódott rozsdától megtisztítani, kifényesíteni. Ezek jutottak az eszembe ama beszélgetés nyomán. Talán lehet belőle valamit hasznosítani. Tisztelettel: Szántó Vilmosné Lehet-e parancsszóra szeretni? Egyszer egy gyülekezeti alkalomra betévedt valaki az utcáról. Éppen a szeretetről be­szélgettek, és ez az idegen is kifejtette a véleményét. Olyasmit mondott, hogy ő még a szomszédját sem tudja úgy szeretni, mint önmagát, pedig az soha nem vétett ellene: akkor hogyan szerethetné az ellenségét? Az egyik hívő atyafi szigorúan eligazította: pedig szeretni kell! Jézust ezt így parancsolta meg! Az ember zavartan elhallgatott, és soha többé nem ment közéjük. Lehetséges, hogy Jézus olyasmit várna tőlünk, ami teljesíthetetlen? Nem, ez nem lehetséges! Sokkal valószínűbb, hogy mi, emberek, nem ugyanazt értjük a szeretet fo­galma alatt, mint amit Ő élt elénk. A mi gondolataink - ezt az írásokból tudjuk - nem azonosak Isten gondolataival. Ezért ha a címbeli kérdést boncolgatjuk, előbb rá kell hangolódnunk Isten hullámhosszára. Jézus a Hegyi beszédben, Pál apostol pedig a Szeretet himnuszában világosan ér­tésünkre adja, hogy a szeretet nem elsődlegesen érzelem, amiből aztán kinő a csele­kedet, hanem éppen fordítva: cselekedet, melynek folyamatában Isten a szívünket egyre érzőbbé formálja át. De nem olyan cselekedet, amit mi erőltetünk ki magunk­ból. Nem előre kigondolt, megfontolt, tervszerű. Olyan, ami jó esetben csak úgy „ma­gától jön ”, s valóban szívünk érzései váltják ki. Ez azonban többnyire csak egy szűk körre érvényes, közeli családtagjainkra elsősorban. Ilyen bensőséges szeretettel - melyben érzés és cselekedet egymás természetes velejárói - mindenkit nem tudunk szeretni. Pedig Isten családjához sokféle ember tartozik. Nekik, nekünk hagyta meg Jézus: „Maradjatok meg az én szeretetemben. ” Olyankor, amikor ez a szeretet nem tud „magától" kiváltódni, Ő segít, ha tanácsért, eligazításért hozzá megyünk. Hogy­ne tudná a szívek ismerője, hogy egy érzést nem lehet parancsszóra teljesíteni! Taná­csa sokkal inkább így hangozhat: Ne az érzéseidre, hanem rám figyelj! Ne azt a má­sik embert nézd, aki szimpatikus számodra, hanem azt, aki borsot tör az orrod alá, vagy keresztbe tett neked. Álljak én közietek! Adj tovább valamit a tőlem kapott aján­dékaidból, valamit, ami éppen az adott helyzetben szükséges. Életünk gyakorlópályá­ján bőven nyílik e tanács kipróbálására, begyakorlására alkalom. „Az én parancsolataim nem nehezek” - mondta Jézus, és nekünk erről meg lehet bizonyosodnunk. Igaz, hogy néhány akadály azért tornyosul elénk. Le kell győznünk ellenálló hajlamunkat, kényelemszeretetünket, megbántottságunkat vagy ellenszen­vünket. Harc nélkül azonban nincs élet. Vagy önmagunkkal szemben vállaljuk fel, vagy másokkal kerülünk újra meg újra összeütközésbe. Pedig a mi feladatunk: vilá­gítani. Hogy amikor közénk is betéved valaki, elmondhassuk neki: Való igaz, hogy pa­rancsszóra nem lehet szeretni, de nem is erről van szó. Nem valami romantikus össze- borulásról, csupán egy-egy apró, jelentéktelennek tűnő mozdulatról, jókor kimondott - vagy éppen visszanyelt - szóról, bármiről, ami Isten előtt a szeretet cselekedetének számít. S ha a betérő idegen az ilyen szerétéiből köztünk is megtapasztalhat valamit, akkor valóban megértettük Mesterünk parancsát. Sz- V­Bora Katalin, amilyennek id. Lucas Cranach látta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom