Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-06-27 / 26. szám

é Evangélikus Élet 1999. JÚNIUS 27. 5. oldal is SAROK Kedves Gyerekek! B iztosan hallottatok róla, Hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház Gyermek Bizottsága februárban meghirdetett egy versíró pályázatot. A pályázatra közel száz vers és imádság érkezett. (Nem számítot­tunk ilyen nagy érdeklődésre.) A Bíráló Bizottság május végén ült össze Döbrentey Ildikó veze­tésével (tagok: Bárdossy Tímea Aszódi Petőfi Gimn., dr. Kozmáné Csicsely Éva, Kuklis Éva Fasor, Ottné Kazsóki Judit Győr Gimn., Tölli Balázs Sopron Líceum és a GyB tagjai), s igen nehéz dolga volt. Nagyon kedves, mély érzésű, komoly mondanivalójú versek­kel találkoztunk. Voltak, akiket egy-egy gyerekvers, ének, spirituá­lé ihletett meg. A pályázókat három korcsoportra osztottuk, s mind a három cso­portnál első, második és harmadik helyezettet díjaztunk. Az imád­ságokat pedig külön bíráltuk el. Június 13-án került sor a díjátadó ünnepségre, amelyet Kőbányán rendeztünk meg. Sajnos az év végi kirándulások, a nagy távolságok és talán az esős idő miatt nem tudott minden pályázó eljönni. Jánosi Gábor és Péter trombita- és kürtszólójával kezdetét vette az ünnepség. Győri Gábor éneket tanított leányával Kabócával és Kokh Noémi­val (aki verset is írt a pályázatra): Vasárnap van, együtt a sok kis­gyerek... Az énektanulás után a sokak által ismert Pázsit dombon üldögél, tarka nép közt hófehér... éneket játszották el a gyerekek be­vonásával. Győri Gábor, mint morcapó űzte el a kicsinyeket, akik nagyon megijedtek, s eliszkoltak. Azután a Mester hívó szavára a kicsinyek odasereglettek Jézus köré, akit ugyancsak Gábor formált meg. Köszöntöttem a megjelenteket, külön szeretettel Döbrentey II—> dikót és a befogadó gyülekezetét. Megköszöntem, hogy a mi kis rendezvényünk helyet kaphatott. További sok sikert, vidám nyarat kívántam a „kis rímfaragóknak”. A köszöntő szavak után Gábor újra a gyermekekhez szólt: „Mit kérdeznél meg Jézustól, ha most itt állna veled szemben? Egyálta­lán hogyan köszönnél neki? Miről beszélgetnétek?” Ezekkel a kér­désekkel próbálta felkelteni, és elindítani a gyermekek fantáziáját. Döbrentey Ildikó is besegített a beszélgetés kialakításába. A zsűri értékelését Döbrentey Ildikótól hallhattuk. Elismerő szavakkal, s egy kisebb prédikációval köszönte meg a gyer­mekek munkáját. Vörösmarty Mihályt idézve, mindenkép­pen a jóra, és a pozitívumra próbálta buzdítani a pályázókat: „Szólj, gondolj, tégy JÓT, s minden szó, gondolat és tett tisz­ta tükörként fog visszamosolyogni rád”. Felsorolta azokat a verseket is, amelyek bekerülhetnek a majd megjelenő ver­seskönyvünkbe. Elhangzottak a díjazott versek, imádságok a kőbányai hittanosok tolmácsolásában. (Görög Eszter, Hu­nyadi Micike, Kapa Niki, Kókai Andris és Laci) Következett a délután fénypontja, a díjátadás. Egyenként szólítottuk a színpadra a díjazottakat és az összes pályázót. Ismerek egy kertet... és Jézusom, én szeretlek... újra dalra fakadtunk, majd a „Győri kettős” - Győri Gábor zongora és Kabóca furulya - játékában gyönyörködhettünk. Ezután már csak a búcsú szavai következtek. A házigazda Fabiny Tamás megköszönte a Gyermek Bi­zottságnak a kis műsort, s a lehetőséget, hogy a gyermekek egy ilyen szép kezdeményezésen vehettek részt. Az ünnepség után lehetőség nyílt a pályázókkal és szüleik­kel való beszélgetésre egy kis fogadás keretében. Felvető­dött, hogy szintén nagy érdeklődés kísérne egy versmondó pályáza­tot. Munkára fel! Gondolkozzatok ezen! Aki most nem volt a díja­zottak között, ne keseredjen, lesz még lehetőség pályázni, máskor is Hirdetünk versírópályázatot! Díjazottak: 6-8 évesek: 1. Koczor Márta: Hűvös hó havazik (Dabas-Gyón), 2. Siska Noémi: Az első hittanóra, Én (Budahegyvidék) 3. Kolarovszki Balázs: Barátaim, Anyák napja (Putnok) - Koronczai Róbert: Jézus és én (Ostffy asszony fa) 9-11 évesek: 1. Lénárt Attila: Életem története, Édes álom, Ima (Miskolc) 2. Korsós Zsófia: Oly szép! Ősz, Nyári zápor (Pápa) 3. Antal Petra: A családom, Evelin (A barátnőm), (Kőszeg) 12-14 évesek: 1. Rapcsák Viktória: Hogy? Hó, Kérlek, „Kis” kérdések (Dabas-Gyón) Lendvai Zoltán: Ibolya (Orosháza) 3. Bongya Bettina: Szívem bánata, Barátaim (Gödöllő) Imák: Tor da Anett: Én és az Isten Adámi János: Reggeli ima Arany Mihály: Reggeli imádság, Esti imádság Mikes Noémi: Ima Katafai hittanosok: Nagy Arnold: Jézus és én, Bíró Sándor: Jézus velem, Szocsics Péter: Ima, Oposits Tamás: Ima, Haholt Brigitta: Ima, Német Krisztina: Ima, Baksa Júlia: Ima, Holecz Kitti: Ima, Szabó Eszter: Ima További pályázók: Balogh Réka (13 éves), Jankovits Dániel (9 éves), Tolvaj Erika (11 éves), Holicza Péter (9 éves), Nemszilaj Judit (11 éves), Molnár Mónika (12 éves), Ritter Klára (13 éves), Nemecz Zsuzsanna (9 éves), Markovics Dóra (12 éves), Pauk Bianka (11 éves), Mohr Szilvia (12 éves), Weisz Gergő (12 éves), Huszár Anna (13 éves), Dede Kálmán (9 éves), Olgyai Eszter (9 éves), Tala Nóra (9 éves), Noczor Kristóf (10 éves), Koczor Kinga (13 éves), Koren Dániel (8 éves), Juhász Gabriella (9 éves), Begidsán Anna (10 éves), Chladek Violetta (7 éves), Novák Kinga (11 éves), Csonka Zsuzsanna (12 éves), Vincze Veronika (11 éves), Janzsó Katalin (13 éves), Karsai Emese (12 éves), Tóth András (12 éves), Balázs Ildikó (10 éves), Nagy Zsuzsanna (13 éves), Adámi Eszter (12 éves), Papp Judit (11 éves), Gaál Katalin (10 éves), Gerencsér Barbara (10 éves) és Csiz­madia Bettina (10 éves), Gőcze Eszter (8 éves), Gőcze Sándor (11 éves), Malik Veronika (11 éves), Kenyeres Alexa (11 éves), Jáki Dániel (9 éves), Fehér Julianna (10 éves), Kánya Liliána (8 éves), Gerényi Krisztina (9 éves), Kanics Krisztina (10 éves), Nagy Dóra (10 éves), Nagy Dániel (12 éves), Kusnyarik Tímea (11 éves), Bikádi Szilvia (11 éves), Fodor Katalin (11 éves), Kokh Noémi (10 éves), Madocsai Márton (12 éves), Sipos Renáta (10 éves), A díjazottakon kívül kötetben megjelenhető versek: Jankovics Dániel: Boldog vagyok, Tolvaj Erika: Jézus születése, Nemszilaj Judit: Kép Jézusról, Markovics Dóra: Hiszek, Ima, Hús­vét, Tala Nóra: Az élet, Koczor Kristóf: Boldog vagyok, Balázs Il­dikó: Nagypéntek, Gőcze Sándor: Szép Karácsonyidő, Malik Vero­nika: Hozza a Nyuszika, Kanics Krisztina: ■ Jézus és én (dal), Kusnyarik Tímea: Pillangó, Bikádi Szilvia: A tánc, Kokh Noémi: Jön a Mikulás Galgóczi Mariann KrtSMrt siiawfl tt iMMtftMr'r ' Egy emlékkel teli szeméttároló M agamat - hogy egyszer finoman fogalmazzak - sajnos nem tekint­hetem lelkes kertésznek. Néha ugyan ide-oda csoszogok mélabús képpel a gyepen és lökdösöm magam élőtt a fű­nyírót, amely mint egy fogatlan öreg oroszlán, morogva tépi a füvet és legel. Olykor, mikor különösen is energikus­nak érzem magam, a sövényvágó ollóval csattogtatok. Tudják, mi a sövényvágó, ugye? Azokból a hosszú izékből álló szerkezet, amely, mint megvadult lóda­rázs zümmög, és némelyeket az őrületbe kerget, mivel minden pár lépésre meg kell állni, (elfárad az ember karja), ha­csak valaki éppen nem a kábel nélküli, önműködő luxuskivitel tulajdonosa. Ez azonban ránk nem áll. Az egyetlen dolog, amit még a kertben tenni szoktam: ott üldögélek. így teszek általában, miután a gyepet leborotvál­tam, valamint a kotlettet elhelyeztem a grillezőn. Lehet, hogy nem vagyok túl szorgalmas a gyakorlati dolgokat tekint­ve, ám ha arról van szó, hogy elnyúljak egy kerti széken - mondjuk egy fél sült csirke és egy üveg bor társaságában - nos, akkor kész vagyok koncentrált fi­gyelmet és tántoríthatatlan szívósságot felszínre hozni magamból, amely sok embert, akik úgy gondolják, ismernek engem, bizony elképeszt. Az imént emlí­tett talentumokat, igaz, elég ritkán vetem be. (Hogy is volt az a dolog a prófétával saját hazájában?) így hát ennél mara­dunk: némi fűnyírás, sövényvágás - ez­zel kertészi képességeim határát el is ér­tük. Feleségem viszont örömmel fordul minden felé, ami zöldell és virágzik. Ő szenvedélyes áskálódó, palántázó és szá­raz gally-vagdosó; igen, némelykor bi­zony erőszakkal kell megakadályoznom őt abban, hogy a kis zöld foltokat az au­tópálya-feljárók körül, valamint a tartó­san egy helyen parkoló lakókocsik alatt növő mohás gyepet ki ne gyomlálja. Egy igazi fanatikus! Azt állítja: ha ugyanak­kor, mint én, Paul Newmann is megkérte volna a kezét, az alapján választott volna közülünk, hogy ki a jobb kertész. Nem túl hihető történet szerintem, de ő ezt ál­lítja. Néhány évvel ezelőtt - egy hosszú ta­vaszi szabadság végén - feleségem arra hívta fel figyelmemet, hogy a házunk mögötti kert bizonyos hasonlóságot kezd mutatni az érintetlen Amazonas-esőer- dőkkel. Lennék szíves kézbevenni a dol­got! Egyemberes szafarit indítottam te­hát a dzsungelbe, és a garázsba mentem, hogy egy nyesőollót vagy valami hason­ló célszerszámot keresek. A garázs min­denesetre még rettenetesebb állapotban volt, mint a kertünk. Lehetséges, hogy volt ott kerti szerszám is, de valahol az öt éve növekvő szemétdomb alján, amely olyan dolgokat tartalmazott, amelyeket az ember-a-garázsba-süllyeszt-mert- nem-tudja-hová-máshová-lehetne-még- tenni. Egy világos: mielőtt a kerti mun­kának nekigyürkőzöm, kell egy szemét- tároló konténer! Ebéd után szállították. Óriási fémláda, amely egy páncélágyú alkatrészének lát­szott. A^ köztisztasági vállalat rendelke­zésemre bocsátotta. Csak meg kell tölte- nünk a szemetünkkel, aztán a cég elszál­lítja, és kacatunkat a szemét-lerakó hely­re továbbítja - természetesen nem in­gyen. A konténert egy speciális jármű lassan, letette a garázsunk elé, japánbir­sünk részéről rózsaszín sziromesőt idéz­ve elő. Nekigyürkőzöm a munkának. Hülyén fog hangzani, de bizonyos ide­ig sajátos szomorúságot éreztem a szí­vemben. Egyes dolgok, melyeket a kon­ténerbe dobáltam, rémületesen kézzel­fogható emlékei voltak a dugába dőlt ter­veimnek, befejezetlen „projekteknek” és megszegett ígéreteimnek. A legrosszabb, emlékszem, egy teljesen összegabalyo­dott képződmény volt: lécekből, kere­kekből és drótdarabokból. Egy félresike­rült kísérlet „corpus delicti”-je, amely azt a célt szolgálta volna, hogy Matyi fi­am egy szappantartó tulajdonosa lehes­sen, még egész kisfiú korában. Arra kel­lett gondolnom, milyen izgalommal vár­ta, hogy elkészüljön. Aztán keserű csaló­dottságomra is gondoltam, miután kon­tárkodásom abszolút és teljes sikertelen­séggel végződött. Kicsit könnybe lábadt a szemem, mikor ezt a speciális és külö­nös emléket a fémládába dobtam. A leg­több ígéretet, amelyet eddig életemben tettem, megtartottam. Matyi és én ma na­gyon jól kijövünk egymással, de akkor néhány fájdalmas pillanatot éltünk meg együtt. A délután folyamán aztán csak úgy raj- zottak a „konténer-keselyűk”! Egy bará­tunk, aki néhány házzal távolabb lakott, erre kószált, és némi mellékes duma kö­rítésével amúgy mellesleg megemlítette, hogy van egy öreg hűtőszekrénye, amelytől szívesen megszabadulna. Ugye, nincs kifogásunk az ellen, ha a konténerbe dóbja? No csak rajta, dobd bele! - mondtam. Alig egy óra múlva feltűnt egy másik, szintén a közelben lakó barátunk egy kis „szemét-gonddal”. Na rajta, szórd csak bele! - mondtam. Amikor aztán még egy harmadik kér­vényező is az én konténerembe zúdította a szemetét, halk dühöt kezdtem érezni. Persze, megpróbálok tökéletes lenni, de sajnos, nem vagyok az. Gyermekkorom kedvenc történetei kö­zé tartozott Józseffel történt események összessége. Minden benne volt, amit egy magamfajta gyermek kedvelhetett. Moz­galmas volt, tele eseményekkel, izgal­makkal és a vége is nagyon jól sikerült. Azok a részek voltak a számomra a leg­izgalmasabbak, amik a fáraó udvarában játszódtak. Emlékszem, egyszer a hittant tanító lel­késznő egy szép színes könyvet hozott be, ami tele volt olyan rajzokkal, amik ezt a történetet illusztrálják. Megfogott a gazdagság és a pompa, ami körülvette az egyiptomi uralkodót. Sokáig álmodoz­tam arról, hogy milyen jó volna ott és ak­kor élni, és kihasználni ennek minden szépségét és előnyét. Gyermeki ésszel én a fáraónak drukkoltam, mért meg tudtam érteni, hogy nem szívesen válik meg a gazdagságától, s ezt a jólétet biztosító szolgáktól. Sokáig nem foglalkoztam ezzel a törté­nettel komolyan, de aztán nem is olyan régen láttam egy nagyon szép rajzfilmet, Arra gondoltam, talán egy kiadós éj­szakai pihenés kicsit több felebaráti sze- retetet szül majd bennem. Ez bizonyosan így lesz - de amikor másnap reggel egy pillantást vettetem a konténerre, azt kel­lett látnom, hogy egy vagy akár több is­meretlen tettes az éj leple alatt nagy adag szemetet pakolt a nagy sárga konténerbe. Majd felrobbantam a dühtől, amint há­zam körül futkostam. Ki jogosította fel őket arra, hogy az át­kozott szemetjüket az én konténerembe zúdítsák? - morogtam magam elé, miu­tán valamennyire lenyugodtam. Hogy jönnek ehhez? Végül is, én vagyok, aki fizeti a számlát! 40 font! Na és akkor mi van? Mi az a 40 font? - mondta egy kissé nyugtalanító hang a vonal végén, ami néha „ott belül” szót kér. „Na, akkor 40 fontot kifizetsz most, igaz? Azt gondolod talán, hogy ez túl sok pénz arra, hogy mások megszabadulj a­ami ezt a történetet dolgozza fel a maga szempontjából. Nem ragaszkodik min­den egyes pontjában Mózes könyvében megtalálható történethez. Azt hiszem, ezzel mégis nagyon sok ember szívéhez közel hozta Isten üzenetét, ha egy kicsit egyéni módon is. Újra megcsodálhattam a fáraó gazdagságát, pompáját, s szívem­ben újra valamiféle nosztalgia éledt újra. De valami más dolgot is megláttatott ez a „mesefilm” velem! Mi vagyunk a fáraók. Van egy saját magunk által felépített birodalmunk, ki­nek ilyen, s másoknak egészen más. De ragaszkodunk minden egyes tárgyunk­hoz és elért dolgunkhoz, mert „mi har­coltunk meg érte.” Nagyon nehezen mondunk le bármiről is, mert nem va­gyunk képesek tovább látni a minden­napjainknál, amiben élünk. Nem vesszük észre Isten üzenetét, mert talán túlságosan is elvakultak vagyunk saját dolgainkkal szemben. Szívünk gőg­je elvakítja szemünket is, és a segítő kéz­ben is csak büntetést vélünk felfedezni. nak a szemétjüktől?” De mennyire, hogy így gondolom! „Akarsz látni egy emberi szeméttároló konténert?” Akkor lelki szemeim előtt megjelent egy domb. És ezen a dombon egy kereszt magasodott, amelyre felszegezve, egy ember haláltusáját vívta. Jöjjetek ide! - kiáltotta hangos szóval. Hozzátok ide minden szennyeteket, minden hibáitokat, minden kudarcotokat, megszegett ígére­teiteket, mindent, amit látni sem birtok magatokban: igen, azt is, amire még csak nem is mertek gondolni sem, legyen az bármi, és bármit is tartsatok felőle. Ves­sétek minden szemeteteket rám, és én el­hordozom értetek. De ki fog mindezért fizetni? - kérdez­tem. „Én már megfizettem az árat.” - mond­ta az ember. „Menj most, és törődj a ker­teddel!” (Adrian Plass: Ansichten aus Wölkenkuckucksheim, Brendow 1994) Fordította: V.Gy. Amikor az Isten bele akar nyúlni az éle­tünkbe, akkor könyörgünk: „...Uram én megváltozom és mindent a te tetszésed szerint cselekszem majd...” A mennyei Atyánk megkönyörül rajtunk, mert sze- retete nagy, s akkor mi mintegy fricskát mutatva neki, mintha teljes feledésbe es­tünk volna, újra folytatjuk kis játékain­kat, mintha nem is történt volna meg a fi­gyelmeztetés. Sokat gondolkoztam, hogy a fáraó be- láthatta-e azt, hogy O csak egy eszköz volt Isten világában? Megérthette-e azt az üzenetet, amit neki szánt az Isten? Vagy mindvégig gőgös maradt a szíve? Mi megértjük a nekünk szóló üzenetet? Vagy csak önös érdekeinket tartjuk szem előtt, s emögé sorolunk minden mást, még az Istent is. Te aki olvasod ezeket a sorokat, miként fogadod Isten akaratát? Alázatosan meghajolsz, vagy gőgösen belemenekülsz álomvilágodba? Dönte- ned kell, minél előbb! Remélem, helye­sen fogsz cselekedni! Jéckel Gábor „Gőgös szív” Látva a fáraó, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt szíve.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom