Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-10-19 / 42. szám

Evansá ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 62. ÉVFOLYAM 42. SZÁM 1997. OKTÓBER 19. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI HUSZONEGYEDIK VASÁRNAP ARA: 40 FT Mi keresztyének azért jövünk össze egy bizonyos helyen és időben, hogy ott eggyé válva foglalkoz­zunk Isten dolgaival, a magunk és mások szüksé­gét közös imában vigyük Isten elé, jótéteményei­ért együtt adjunk hálát. Tudjuk, hogy ez a helyes istentisztelet, melyen Isten is jelen van. Igazi is­tentisztelet, mely Istent szolgál és embert segít. Luther E» ‘ A TARTALOMBÓL “ A BÉKÉSCSABAI GYÜLEKEZET EGÉSZNAPOS ÜNNEPE NYÁRI MEDIASZEMINARIUM MÜNCHENBEN AZ ORSZÁGOS PROTESTÁNS NAPOK PROGRAMJA Közösségre hívattunk el Tanévnyitó a Hittudományi Egyetemen Áldás az új esperesre ISTEN MEGEMLÉKEZIK ARRÓL, AKIT SZOLGÁLATRA KÜLD Beiktatták Diósgyőrben Veczán Pál esperest Történelmi környezetben, „ki­rályi földön”, a diósgyőri vár tövé­ben gyülekezett a Borsod-Hevesi Egyházmegye gyülekezeteinek né­pe, hogy újonnan választott espe­resének beiktatásán együtt könyö­rögjön Veczán Pál esperes életéért, szolgálatáért. Együtt volt az öku- mené is - ez Miskolcon szinte min­dig így történik -, református, ró­mai és görög katolikus, ortodox és a kis egyházak képviselői mellett a megye és a város vezetői is részt vettek az iktatáson. Esperesválasztásra azért volt szükség, mert 12 évi nehéz, de hűséges, megbízható szolgálat után nyugdíjba ment Sárkány Ti­bor esperes. Ez volt a stafétabot átadásának is az alkalma, D. Szebik Imre püspök mellett Sár­kány Tibor esperes és dr. Barcza Béla hatvani lelkész állott az oltár elé az istentisztelet szolgálatának végzésére. Szebik Imre püspök a 8. zsoltár 5. verse alapján szólt. „Micsoda a halandó, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá.” Emlékezünk ma, mert ebben a gyülekezetben már korábban vol­tak esperesek, Nemes Károly és Moravcsik Sándor és az előd, Sár­kány Tibor is miskolci lelkész volt. Emlékezünk, hogy hála ébredjen szívünkben. De ennél fontosabb, hogy Isten is emlékezik arról, akit most elküld a szolgálatba! Isten elhívott munkatársaként indulsz a szolgálatba. Az esperes felelőssé­ge nagyobb, mert az evangélium szolgálatát kell irányítania, hogy növekedjék Isten anyaszentegy- háza. Ajról kell gondoskodnia, hogy ne fogyjon, hanem növeked­jék. Az esperes feladata a jórend tartása is az egyházmegyében. Le­gyen a lelkészek pásztora is. Segít­se a Krisztus iránti szeretet teljese­dését, a lutheri tradíció tovább­adását. Erre hívattunk el, 0 élet­ben és az örökkévalóságban ve­lünk marad. A szolgák váltják egy­mást, Isten marad. Azon kell az es­peresnek munkálkodnia, hogy Krisztussal megtöltekezzenek az emberek, mert üres lélekkel nem lehet élni, és elhagyatottan, ma­gányban élni sem lehet, ezért igye­kezni kell, hogy az egyházban min­denki otthont találjon! A megszólító és eligazító igehir­detésre mintegy válasz volt az es­peres székfoglaló beszéde. A székfoglaló témája volt az egyház küldetése a világban. Az egyház a Szentlélek munkájának eredménye, mert a hitvallás szerint nem az „egyházban hiszek”, hanem a Szendétekben, aki egyházat teremt - ma is! Egyház csak egy van, és az egyháznak csak egyetlen feje van, a Jézus Krisztus, aki főpapi imájá­ban azért imádkozott, hogy az övéi IV —_ *\# egyek legyenek. „...Ennek az egye­temes egyháznak én is részese va­gyok, sőt az én egyházam, gyülekeze­tem, sőt ez a nagy kiterjedésű szór­vány egyházmegye is, ahol szolgálok, így együtt és egyenként tagja a Ma­gyarországi Evangélikus Egyháznak, a vi­lág lutheránusai nagy családjá­nak és az egész egyetemes egy­háznak, amely Jézus felől nézve egy és oszthatat­lan, vagyis »ka- tholikosz«... „Nem nyugod­hatunk bele az egyház szétsza- kadozottságába, nem nyugodha­tunk bele még akkor sem, ha tudjuk, hogy hosszú és fáradságos út áll előttünk ” Az egyház létének értelmét és önmeghatározását végigtekintve az „egyház szolgálatáról” szólt be­köszöntője befejezésében az új es­peres. Ez a szolgálat csak „isteni in­dulattal” lehetséges. „A megkegyel- mezettek kegyelmes szolgálata ez, az irgalomban részesültek szolgá­lata azok felé, akik erről még so­hasem hallottak. Az egyháznak - ha igazán egyház akar lenni - azzal a szeretettel kell szeretnie a vilá­got, ahogyan Isten szereti, és ahogy ennek példáját Jézusban megmutatta... Az egyháznak nem lehet más útja, mint Mesterének, Fejének és Megváltójának. Ha el­szakad Mesterétől, az egyház élte­tő Urától, akkor a levágott venyige sorsára jut. Ettől mentsen meg minket az egyház Ura - fejezte be székfoglalóját az esperes. Számos köszöntés hangzott el a csatlakozó közgyűlésen. Vala­mennyien megegyeztek abban, hogy köszönetét mondtak a nyug­díjba vonuló Sárkány Tibornak. 12 évi szolgálata ezen a hatalmas szórványterületen valóban embert próbáló, hűséget és kitartást igénylő feladat volt. Fegyelmet kö­vetelt, de nem szigorral, hanem szeretettel. Az új esperes sokaktól kapott biztatást. Meskó László felügyelő, az egyházmegye nevében kívánta, szolgálj az Úrnak örömmel! Péter Jenő, az egyházmegye lelkészei ne­vében, Bozorády Zoltán és Bálint László az esperesek nevében, dr. Mészáros István református püs­pök kerülete nevében a közös gon­dokról és a közös kincsekről szólt. Zakar Géza római katolikus, dr. Korponay Zoltán a görög katolikus egyház nevében kívánt áldást. Kö­szöntött még az ortodox egyház, a megyei alelnök és Kobold Tamás Miskolc polgármestere. Szebik Imre püspök mint munkatársát kérte, hogy eddigi munkája alap­ján folytassa esperesi ténykedését, mint jó igehirdető és teológus, és gazdagítsa tovább az ökumené tra­díciójában egyházunk színét. Sárkány Tibor a köszönetmon­dás után kérte utódját, hogy a bi­zalom áldásával és terhével vegye át a stafétabotot. Veczán János es­peres pedig megköszönve a bizta­tásokat, ígérte, hogy. igyekszik megfelelni az elvárásoknak. A közgyűlésen két választást is lebonyolítottak. Espereshelyettes­nek dr. Barcza Béla hatvani, egy­házmegyei jegyzőnek pedig Sán­dor Frigyes miskolci lelkészt válasz­tották meg. T. Hittudományi Egyetemünk a nyár folyamán belülről gyönyörű­en felújított zuglói templomban, szeptember 19-én tartotta tanév­nyitó ünnepélyét. Az ünnepi istentisztelet szolgá­latát D. dr. Harmati Béla püspök végezte. Az lKor 1,9 alapján tar­tott igehirdetésében arról szólt, hogy Isten világszéles közösségre hívott el bennünket. Ez a közösség - mint most itt az új tanév is - is­tentisztelettel kezdődik. Különös közösség ez: közösség a próféták­kal, az apostolokkal, a reformáto­rokkal, de mindenekelőtt Istennel. Erre a közösségre, mint most a ta­nulmányaikat megkezdő vagy foly­tató hallgatókat, vagy az ötven és hatvan éves szolgálatukra emléke­ző lelkésztestvéreket maga Isten hívott el. Ebben a közösségben fel­adataink vannak. Jaj, ha miattunk káromoltatik Isten neve, jaj, ha nem tudunk szeretni, megbocsáta­ni! Ezért soha nem szűnhet meg harcunk a közösséget rontó hatal­mak, de elsősorban önmagunk el­len. Ebben a közösségben nem­csak egy szűk család, hanem a kö­rülöttünk élő egész világ szolgála­tára hívott el bennünket Isten. Hű az Isten, aki elhívott bennünket. Őrizze meg ezt a közösséget ebben a tanévben is, és majd szolgála­tunk minden napján. A tanévnyitó ünnepi ülésen dr. Reuss András rektor köszöntötte egyházunk és a testvérintézmé- nyek megjelent képviselőit, az 50 és 60 éve végzett lelkészeket, a hallgatók hozzátartozóit, nem utolsósorban a hallgatókat, köztük a Bessenyei Tanárképző Főiskola 30 hittantanár szakos hallgatóját, akik Laborczi Géza nyíregyházi lel­kész vezetésével vettek részt az ünnepélyen. A teljes teológiai képzést nyújtó 106. tanévnek két fontos esemé­nye lesz: a doktori program akk- reditációja, valamint a megemlé­kezés arról, hogy 75 éve, 1923-ban jött létre Sopronban intézmé­nyünk elődje, a Magyar Királyi Er­zsébet Tudományegyetem Evangé­likus Hittudományi Kara. Az okta­tói karban történt változások is­mertetése után a rektor „Kontex­Otthon a pihenésre Régi álom teljesedett be egyhá­zunkban. Nyugdíjas alkalmazotta­ink a nyugdíjba menetel után nem tudták elhagyni a parókiát, mert az akkori lakáshelyzetben és kereseti viszonyaik mellett nem tudtak a nyugalom napjaira fedelet keríteni fejük fölé. Most elkészült a Nyug­díjas Lelkész Otthon a Hűvösvölgyben, melynek felszentelé­se szeptember 20-án volt. Az épület előtti téren D. Szebik Imre püspök, Bálint László esperes és Csizmazia Sándor otthonigazga­tó szolgálatával kez­dődött az istentiszte­let. A püspök Jn 12,26 alapján prédi­kált. „Ha valaki ne­kem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha vala­ki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” Ez a 15 lakás lelkészek számára jelzés a társadalom felé, mutatója az egyház szociális érzékenységé­nek. Ez az egyházi szeretet gesztu­sa. Az ige beszél arról, hogy a neki való szolgálat párosul a követéssel. Jézus erre hívta fel a gyermekeket és a perifériára szorultakat. Most, akik követték Jézust, és átélték az elmúlt négy évtizedet, beköltöz­hetnek ide, hogy részesüljenek a szeretetszolgálatban. A megbecsü­lés - jutalom! Ha elmarad embe­rektől, Isten akkor is megbecsül. Mi pedig mások megbecsülésével szolgáljuk és dicsőítsük Istent. Felmerült a kérdés, miért éppen Budapesten építünk - hangzott a beszámolásban. Felmérés eredmé- (Folytatás a 3. oldalon) tuális teológia kell” címmel megtar­totta tanévnyitó ünnepi előadását, melyben többek között ezt mond­ta: tyAz új tanévbe azzal a hálaadás­sal indulok, hogy a világ sokféle vál­tozása, a történelem annyi fordula­tán keresztül hangzik közöttünk ma­gyarul Isten igéje, hogy Isten ma is elhív embereket, hogy követei legye­nek Hálát adok azért, hogy Egyete­münk több évszázados történetének viszontagságai ellenére ma is folytat­hatunk teológiai munkát és teológi­ai képzést, hogy egyházunknak van ereje ennek feltételeit biztosítani, hogy gyülekezetünk várakozással, érdeklődéssel és hiszem, imádkozás­sal kíséri munkánkat és az igehirde­tők munkáját.” Ezután a rektor ünnepélyes kéz­fogással az Egyetem polgárai közé felvette az új elsőéves hallgatókat, akik ünnepélyes fogadalmat tet­tek. A lelkészszakon Benkóczi Pé­ter (Budapest Deák tér), Birkás Antal (Győr Öreg templom), Cso- szánszky Márta (Irsa), Domokos Je­nő (Erdély), Erdélyi Réka (Erdély), Handl András (Dunaharaszti), dr. Hidas János (Tatabánya), Hokker Zsolt (Pápa), Homoki Pál (Buda- fok-Nagytétény), Kadlecsik Tibor (Bakonybánk), Kadlecsik Zoltán (Székesfehérvár), László Milán (Csurgó), Lőrinc Csaba (Kistere- nye-Pásztó), Matus Klára Krisztina (Keszthely), Mezei Gábor (Nyír­egyháza), Nemesi Judit Emma (Bé­késcsaba), Szabados Szilvia (Tata­bánya), Szabó Ferenc (Bakony- csemye), Zsíros András (Békéscsa­ba), a hittantanár szakon Balog Kovács Zsófia (Budapest-Zugló), Cziczka Anita (Ácsa), Simon Eszter (Nyíregyháza), Tóth Tímea (Al­berti) kezdik meg tanulmányaikat. Külföldi ösztöndíjasok lesznek: Füzék Diána (Szlovákia) és Koch, Jochen (Németország). Az új tan­évre Gabnai Sándor és Hammers- berg-Ganczstuch Júlia hallgatók köztársasági ösztöndíjat kaptak. A rektor meleg szavakkal kö­szöntötte az 50 és 60 éve végzett lelkészeket, Isten áldását kérte to­vábbi életükre, és átnyújtotta ne­kik az arany-, illetve gyémántokle­velet. Aranyoklevelet kapott Deme Károly ny. békéscsabai lelkész, Gáncs Aladár Budapest-fasori ny. lelkész-orgonaművész, dr. Muntag Andor, a Hittudományi Egyetem professzora, Roszik Mihály ny. alberti lelkész és Tóth-Szöllős Mi­hály, az Országos Sajtóosztály ve­zetője, gyémántoklevelet kapott Benczúr László Budapest-angyal- földi ny. lelkész, Biczó Ferenc ny. rábcakapi lelkész, Bonnyai Sándor ny. kispesti lelkész, D. Koren Emil ny. budavári espereslelkész. D. Veöreös Imre ny. Budapest-kőbá- nyai lelkész egészségi állapota miatt nem tudott megjelenni, ezért gyémántdiplomáját később kapja meg. Az aranydiplomások nevé­ben Deme Károly igehirdetéssel szólt az ünnepi üléshez, a gyé­mántdiplomások nevében Benczúr László írt a teológusok számára köszöntést, amelyet későbbi szá­munkban közlünk. Egyházunk nevében Harmati Béla püspök köszöntötte a tanul­mányaikat kezdő hallgatókat és a jubiláns lelkészeket. A bensőséges tanévnyitót a hallgatók karének- és fúvós zeneszámai tették ünne­pélyessé. Dr. Selmeczi János 1956. október 23. Kezek szorítása Néha úgy érzem, ma több fényév­nyi távolságban van tőlünk. Mint a csillagok. S láthatatlan, mint borús égen az égitestek, melyeket eltakar­nak a felhők, ragyogásukat elhomá­lyosítják a füstből és koromból össze­álló, fölénk szálló gomolyagok. De a csillagok azért ott vannak az égen. S bár a tudománynak mást je­lentenek, nekünk, halandóságra ítélt teremtményeknek valami megma­gyarázhatatlan, misztikus értelme­zést sugallnak ma is. A csillagok tiszták. Érinthetetlen fénnyel ragyognak. S éjjel láthatók. Sötétben. Azért írok róluk, mert ilyen csil­lagnak látom 1956. október 23-át. Én láttam. Tanúja voltam a történtek­nek. A kezdetnek. Ott álltam a buda­pesti Baross téren, a Rottenbiller ut­ca sarkán. Kezem a gyermekkocsit szorongatta. Menni akartam. De megtorpantak lépteim, ahogy a téren átvonuló tömeget megláttam. Fiata­lokból állt a végtelen sor, s ahogy ha­ladtak a Rákóczi út felé, ragyogó arccal, szabadságra vágyó lánggal a szemükben, csak a kezüket néztem. Az egymásba hurkolódó karok vona­lát figyeltem. Az összetartozás, az egyetlen tiszta akarat jelképét: a ke­zek szorítását. Az egységet, a közös akaratot lát­tam ugyanannak a napnak az estéjén is, amikor a teherkocsikon állók kiál­tása töltötte be a pesti utcát, és „aki magyar velünk tart, ruszkik haza” - ismétlődő ritmusára a járókelők fel- felugráltak közéjük. A kocsin állók keze a felszállni óhajtók felé nyúlt le - sok kéz egyszerre -, míg a földről elrugaszkodni akarók kaijai a ma­gasba emelkedtek. Aztán összekap­csolódtak a markok, a kézfejek, és szorították egymást. Hosszú évtizedek távlatából is megmaradt bennem ez a kép: a ke­zek szorítása. Ma úgy érzem, 1956 októberét nem az idegen erők zúzták szét. A testet, az életeket igen. De a lelkeket nem. A lelkekben tovább élt mindaz, amiért olyan sokan életüket adták. Jó a meghaltaknak! Tiszták ma­radtak, mint fent a csillagok! Most sötét felhőket látok felettünk. És a leikeinkben is. Hova lettek a tiszta elképzelések? Hol szunnyadnak az egykor olyan heves lánggal égő nem­zeti érzéseink? Hol az egység? A kö­zös akarat? Hol az egymást elviselni és megtűrni erőt adó, egymást segítő szeretet? 1956. október 23-ra emlékezem. A csillagra, melyet ma sűrű felhő takar. De a szíveinkben ott él, eltakarva, és nem idegen hatalomtól, hanem saját magunk alkotta szellemi, értelmi és erkölcsi béklyóink által elhomályo­sítva. Csillagok ragyogása, kezek szorí­tása. Ez volt 1956. október 23. Egy verset ajánlok, elgondolkodásra is al­kalmasat: András Sándor: Nagy Imre Utolsó kívánsága az akasztás előtt hogy fenntarthassa szemüvegét. Amikor összerándult a teste és előreszökkent a halálba a fémkeretes könnyű üveg betonra hullott és megrepedt. Ha látni akarsz, vedd föl, tedd föl és tekints a repedt világba. Lenhardtné Bertalan Emma Az Országos Presbitérium határo­zata felhívta az egyházközségek figyel­mét, hogy nemzeti ünnepeinken külön elrendelés nélkül tarthatnak istentisz­teletet. (Püspöki körlevél 2/22. sz. ha­tározat) Október 23-án, csütörtökön Buda­pesten a Deák téri templomban tarta­nak istentiszteletet de. 9 órakor. Igét hirdet: iQ. Cselovszky Ferenc lelkész. Bécsi kapu téri templomban de. 11 órakor. Igét hirdet: Balicza Iván lelkész.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom