Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-01-19 / 3. szám

Evangélikus Élet 1997. január 19. Reménységen felül Sokat gondolkodtam azon, hogy miképp lehetne ta­lálóan szóba öntenem a bennem kavargó érzéseket, amikor november 10-én ünnepélyesen visszaadtuk szolgálatának a kívül-belül felújított kicsiny páhi templomot. Míg végül ráakadtam - úgy gondolom - a megfelelő szavakra: boldog megszégyenülés fogott el. Megszégyenülni természetesen nem jó dolog, de ha Isten szeretete nagyobbnak bizonyul kislelkűségünk- nél, annak mégis örülni lehet. Magyarázatul vissza kell forgatnom 32 évet. 1964-et írtunk akkor. Amikor a múlt században főként Kiskörös felől kirajzva, cselédsorban levőkkel benépe­sült a falu, iskola épült egy tanteremmel és egy kis „csikótoronnyal, hogy hétköznap az oktatás, ünnep­nap pedig az istentisztelet helye legyen. Mivel ez az is- kolaterem volt a gyülekezet egyetlen összejöveteli he­lyisége, az államosításkor furcsa helyzet állt elő: egy­házi tulajdon maradt, de az állami iskola használta hétköznaponként. A közös épületnek sem jó a sorsa. Omladozni kezdett a vakolat, szétrágta az idő a nyílás­zárókat, lukassá kopott az olajozott padló. Végül is az állami iskolaügy únta meg a közöskö- dést, és 1964 elején kivonult az épületből. így kénysze­rültünk választás elé: vagy felújítjuk az épületet és egy­szersmind átalakítjuk templommá mozdíthatatlan ol­tárral és templompadokkal, vagy pedig hagyunk min­dent a régiben, s megkockáztatjuk, hogy visszatérjen az iskola. Ám most jön az, amiért mindezt felelevení­tem. Presbiteri ülést tartottunk, hogy eldöntsük, mi le­gyen. A közhangulatot így fogalmazta meg e tisztes* grémium egyik tagja: „Tisztelendő úr, nekünk már jó lesz ez így is, ahogy van!” Mielőtt megütköznénk ezen a gyülekezetei temető hangon, jusson eszünkbe az időpont. Három évvel va­gyunk az erőszakos téeszesítés után. Míg körös-körül szakszövetkezetek alakultak, Páhira a legszigorúbb formát erőltették. Nem csoda, hogy aki még bírta ma­gát, másutt próbált szerencsét. Konfirmandusaim több­sége az oroszlányi bányába szegődött el. Emberileg valóban kihalásra volt ítélve a gyülekezet. A kilátásta- lansággal oly gyakran szembeszegülő gazdák végül is beadták a derekukat, s főként önerőből, a szó fizikai értelmében is, barátságos és modern kis templommá változott a romos épület. Ilyen előzmények után valóban boldog megszégyenü- lést ébresztett bennünk az a tény, hogy 32 év múltán volt annyi erő a gyülekezetben, hogy még szebbé tegye templomát, mint azelőtt volt, és megtöltse azt hálaadó hívekkel. Igaz, sokan az egykori építők közül már nem érték meg, s az is igaz, hogy sok vendég is érkezett a társ­gyülekezetekből, más felekezetekből is, de azért tős­gyökeres páhiak is voltak ott a 97 éves Tknítónénitől az éppen hogy csak tipegőkig. A folytonosságot testesíti meg ifjabb Lucza Sándomé gondnok, a korábbi gond­nok menye, akit a gyülekezet lelkésze, Nagy Veronika éppen ezen a napon iktatott be szolgálatába. így vett részt a múlt, a jelen és a jövő evangélikus népe Páhin a templomnak Káposzta Lajos esperes, püspökhelyettes által történt újraszentelésén, és hallgatta meg Cserháti Sándor igehirdetését, aki annak idején, a templom ki­alakításakor a gyülekezet lelkésze volt. Páhi nem tartozik a nagy gyülekezetek közé, de an­nak, ami ott történt, általános érvénye van: Isten útjai kifürkészhetetlenek, s megszégyenít minket, a jövőt „józanul” mérlegelőket. A mi dolgunk megoldani a ma elénk meredő feladatokat, és „reménység híján is reménykedni”, mint Ábrahám tette (Róm 4,18.). Dr. Cserháti Sándor Hitéleti központok felszentelése Nógrádban IPOLYSZOG A balassagyarmati gyülekezet fíliája Ipolyszög, az egyházi esztendő utolsó előtti vasárnapján bensőséges ünnepre készült. A gyülekezet temp­loma felszentelésének 47. évforduló­ját ünnepelte - a Nógrádi Egyház­megye háború utáni első új templo­mát -, majd átadta rendeltetésének a felújított gyülekezeti termet. Az al­kalomra sokan érkeztek más gyüle­kezetekből is. A két épület - az államosított is­kola és a kántorlakás - 1992-ben visszakerült a gyülekezet tulajdoná­ba. Az egyik épület romos volt, az is­kolaépületben pedig óvoda műkö­dött, amelyet az önkormányzat 1995 októberéig használt. A gyülekezet az épületet hitéleti központtá alakította át. A munkálatok közel 300 ezer fo­rintba kerültek, 50 nap szakipari és segédmunka mellett. Az anyagiakat és a társadalmi munkát a gyülekezet biztosította saját erőből. A munkálatok szervezésében, a beszerzésekben a gyülekezet gond­noka, Selymes János járt az élen, aki a gyülekezeti terem szolgálatba állí­tásakor beszámolt a renoválásról. A gyülekezeti terem felszentelését Kalácska Béla esperes végezte Megyaszai Enikő segédlelkésszel a 48. Zsoltár 3. verse alapján. Örömének adott hangot, hogy a gyülekezet régi vágya teljesült a gyülekezeti terem és csatolt részek kialakításával, amely le­hetőséget ad a kis, de élő közösség­nek mindennemű hitéleti alkalom megtartására. Honti István felügyelő meleg sza­vakkal köszöntötte az anyagyüleke­zet fíliáját, azon meggyőződéssel, hogy a visszakapott és renovált épü­let a gyülekezet egészének lelki háza lesz. A balassagyarmati ifjúság és a helyi hittanosok szolgálata igazolta, hogy szükséges új egyházi objektumok lé­tesítése, mert ezzel is a keresztyén reménységről teszünk bizonyságot, és a jövőt munkáljuk. EGYHÁZASDENGELEG A IV. Béla óta létező település - Ladányi-féle monográfia szerint - egy 1542-ben kelt okmányban már Egyházasdengeleg néven szerepel. Ekkor már volt temploma és feltehe­tően evangélikus papja. De előtte megfordultak ezen a vidéken a hu­sziták is, és a reformáció után csak­nem 100 évig közösen éltek itt evan­gélikusok és római katolikusok. A Rákóczi-féle szabadságharc után a váci püspök feljelentése alapján Tö­rök András vármegyei alispán vizsgá­latot indított, hogy a dengelegieknek volt-e szabad vallásgyakorlata a sza­badságharc előtt. Bizonyára nem volt, mert Bajnóczi Imre lelkésznek el kellett hagynia Egyházas- dengeleget a vonat­kozó királyi r'ende­É let értelmében. így Dengeleg a sziráki Hálál anyaegyház fíliája lett. 1865-ben Valentinyi Sámuel losonci káplánt vá- lasztják papjuknak, és ezzel ismét önál­lósulnak. A gyülekezet törté­nelme során több­ször volt „mélyponton” itt az evangé­likus „végeken”, de a reménység mindig töretlen maradt. Ez eredmé­nyezte 1994 tavaszán a Babka László lelkész beiktatásával együtt a felújí­tott parókia felszentelését, és most az új gyülekezeti ház szolgálatba állítását. A templomi is­tentisztelet szolgá­latát D. Szebik Imre püspök, Kalácska Béla esperes és Babka László helyi lelkész végezte. A püspök Róm 5,5 és Pt 3,13 alapján hir­dette az igét. Arról ázólt, hogy öt évszá­zada - a husziták óta - hangzik ezen a tájon az evangéli­um, amely az embe­reket mindig re­ménységgel töltötte el. Az új gyülekezeti ház mérföldkő a gyülekezet életében. Szükség van rá, mert hitéletet élni és közösséget al­kotni az egyházban sem lehet infrast­ruktúra nélkül. Ez a ház az egész gyülekezetnek otthona lesz. Látnunk kell, hogy ahol véget ér­nek lehetőségeink, ott kezdődik Is­VfítfLMlíBÜT m* Jmost « *J. <v-->' I;*.“ ' . g lilpEÉ tó' • ~ 7* I MM ’KI ÍíLM .1 Igencsak megörültem a protes­táns új fordítású Biblia magyarázó jegyzetekkel ellátott kiadásának. Ez nálunk szinte mérföldkő! Egyrészt nagyobb hangsúly esik így az új fordításra, mely hasonlíthatatlanul jobb a réginél, bármennyire meg­szoktuk is annak ódon csengését, sőt: a szívünkhöz nőtt. Ne is „nyugdíjazzuk” - csak úgy ne ke­zeljük, mintha az sokadik, 1908-as revíziójával szinte örökérvényű­ként szállt volna alá közénk. Külön cikkekben részletezhetnénk, hány helyen félreérthető, homályos, s egyszerűen tegnapelőtti nyelven beszél, vagyis főleg fiatalabbaknak idegenszerű. (Magam 43 éve fog­lalkozom ilyen kérdésekkel.) Me­legen ajánlhatom azoknak, akiket különösen vonz a régi: olvassák párhuzamosan a kettőt, s gazda­godjanak a többletből! Egy kiváló teológiai professzor mondta: tyA Biblia olyan tenger, amelyen minden kalóz kedvére por- tyázhat. ” Kivált megfelelő tárgyi - pl. nyelvi és kortörténeti - ismere­tek nélkül minden szekta vagy szektoid közösség a saját szája íze, vagy inkább zavaros lelkivilága szerint csűri-csavarja, ahol csak éri. De hát egy két-háromezer éves írást különben sem könnyű a mai olvasónak megértenie: ki és mit is akart közölni az akkori címzettek­kel. És ha az a jelennek is szól, mit üzen mai nyelven, nekünk? Ha ki­váló, tudós szakemberek népes csapata szakszerű magyarázatok­„Bibliatisztázó” kai szolgál, az mindenesetre ko­molyan csökkentheti a félreértel­mezés veszélyét - olyan ez, mint híd szélén a korlát. Ami ugyanis nem elég világos, abba mindenki azt képzeli bele, amit hajlamai s indulatai sugallanak neki - és ezt még csak észre sem veszi. (Vágya­ink és félelmeink hatása igen nagy is lehet, legfőképpen akkor, ha nem akarunk tudatosan szembe­nézni velük.) Ezért is felbecsülhe­tetlen értékű a tárgyilagos magya­rázatok „bibliatisztázó” szerepe. Főként ezt segíti a tudományos bibliakutatás. Dániel könyvéről például meg­tudjuk, hogy jelenlegi formájára csak a Kr. e. 2. században talált (999. oldal), vegyes nyelve egynél több szerzőre vall és más korra is. Dán 12,3-ról megjegyzi: >yA Bibliá­ban itt van az első bizonyságtétel a halottak végső feltámadásába vetett reménységről; egyúttal ez az első és egyetlen hely az Ószövetségben, ahol megjelenik az örök élet fogalma. ” Sőt: „Még nincs szó minden ember feltámadásáról. A tekintet Izráelre korlátozódik.” (1018. o.) Ennek nem tudása (s némi önkényes ér­telmezés) az oka például egy olyan (be)állításnak, amely a „minden hiábavalóság” (Préd 1,2) hirdeté­séről azt véli tudni: „Salamon ki­rály ezt akkor írta, amikor élete vé­gén hitben visszaesett, és nem vette már komolyan az örökéletet”. En­nek leírását elkerülendő pedig elég lett volna egyazon bibliai könyvből pár mondatot elolvasni: „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik; a holtak sem­miről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé” (Préd 9,4-5). A fel­támadás és örök élet hite csak év­századokkal Salamon után kezdett kibontakozni Izraelben. Egyéb­ként a Prédikátor könyvét nem is írhatta Salamon, ezt a jóval későb­bi hagyomány tiszteletből tulajdo­nította neki. (Az ezt illető fejtege­tést lásd a magyarázatos Biblia 750. oldalán.) „Ismeretlen szerző rejtőzik az elnevezés mögött, aki a Kr. e. 3. században, feltehetően Jeru­zsálemben élt. ” De hát azon múlna a Biblia üze­netének hitelessége, hogy volta­képpen Salamon vagy Dániel ír- ta-e a nevével jelzett könyvet? Bár mindig akadnak, akik mozdítha­tatlan formalizmussal szinte betű­bálványt csinálnak a Bibliából, amelyben az is meg van írva, hogy a betű öl, a Lélek pedig megeleve­nít. Korunk igényei is köteleznek, amitől még nagyobb hangsúlyt kapnak Pál szavai: „Bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa va­gyok” (Róm 1,14). Ahhoz, hogy hitben is felnőtt szinten értsük a Szentírást, s alkalmazzuk elsősor­ban magunkra, rendkívül alkalma­tos segítség ez a magyarázatos Biblia, szinte egy kisebb könyvtárt helyettesít. Becsüljük meg: eleven megvilágításban láttatja velünk az Igét. Dr. Bodrog Miklós MOZAIKOK PRÉDIKÁCIÓKBÓL A tékozló fiú bátyja Lk 15,25-32 ten szeretete, a nagy lehetőségek kezdete általa adatott Krisztusban. A belé vetett bizalom, reménység nem szégyenít meg. Ezért nem szabad so­ha feladni. A közgyűlésen Egyházas Jánosné felügyelőasszony számolt be a mun­kálatokról. A 2,7 millió állami kár­pótlási összeg kevés volt az épület felépítéséhez, ezért is húzódott el az építkezés. De a. közegyh^i Jáijioga-,. tás, adakozás, és., társadalmi. tn)J9ka lehetővé tette á' mintegy' 5 milliós gyülekezeti ház elkészítését. A köszöntések sorát D. Szebik Im­re püspök nyitotta meg, aki a gyüle­kezeti összefogás szép példáját mél­tatta, kiemelve a lelkész áldozatos munkáját ebben a folyamatban. Kalácska Béla esperes a gyüleke­zet múltjának nehézségeire utalt, és arra a hitből fakadt reménységre, amely új épületet eredményezett. Babka László lelkész örömének adott hangot, hogy a remény való­sággá vált. Voltak álmatlan éjszakái, mert „félpénzen” a „hét szűk eszten­dőben” nehéz volt építkezni, de tud­ták, hogy a gyülekezet jövőjének „eszköze, záloga” a gyülekezeti ház. Dr. Schulek Tibor lelkész életének utolsó előtti évében így számolt be John Mott, a Keresztyén Diákok Világszövetsége főtitkára magyarországi útjának egyik jelentős mozzanatáról: Az amerikai metodista lelkész „óriási hatással volt Ravasz László kolozsvári teológiai professzorra. A rendkívül szellemes és cinikusan liberális Ravasz László Krisztus-hite gyökeresen más lett”. Ravasz László később Budapestre kerül, a dunamelléki református egyházkerület püspö­ke lesz. A 20. század legnagyobb hatású református igehirdetője hazánkban, egy­háza határain túl is. Ifjúkoromban a rádión keresztül sokszor hallgattam prédi­kációit a Kálvin téri templomból. Mint püspök, 1948-ban ment nyugalomba, de gyülekezeti lelkészi állását egy darabig megtartotta. 1975-ben, 93 évesen halt meg. tAz lj)52.február 25-én mondott prédikációját vesszük végig részletekben, lánc- szemszérűen. Ma a tékozló fiú bátyjáról beszé­lünk. Ez á mi igazi képünk. Sokan mondják: mi nem tékozoltuk el az atyai vagyont, mi nem éltünk tobzód­va; irtóztunk a paráznáktól és a se­lyemfiúktól; mi takarékosak, becsü­letesek, istenfélők, templomba járók vagyunk; mi olyan derék emberek vagyunk, mint a tékozló fiú bátyja... Nagy a vigasság az atyai házbem. Hogyne: nagy az öröm az elveszett fiú hazatérése felett. Most érkezik meg a munkából az idősebb testvér is. Sötét arccal a szolgáktól kérdezős­ködik: mire való ez a nagy vigasság? „Mikor megtudta, hogy atyja levágat­ta a hízott tulkot, megharagudott.” Szerette ez az ember testvérét? Ha ennyire kitört belőle a harag, amikor testvére megkerült, vajon nem örült ez az ember akkor, amikor elveszett? Az atya őt is éppúgy szereti, mint a másikat. Mikor megtudta, hogy ha­zajött, de odakünn duzzog a ház előtt, „kimegy hozzá és kérleli". Erre kitör a fiúból az indulat: ,Jme, ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam. Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyo- nodat, levágattad neki a hízott tulkot!” Soha még ember szenvedélyes kitö­résben hívebb képet nem adott ön­magáról. A kitört tűzhányó sem tud­ja már tagadni, mi forrong és kava­rog elrejtett mélységeiben. Figyeljük meg ezt a beszédet. Ötször fordul elő benne: én, én, nekem, engem, az el­ső személy. Hogy süllyed és zsugoro­dik ez az ember a szemünk láttára! Szíve eltelik gyűlölettel a testvére iránt. ;,Á te fiad!” - így emlegeti, szinte halljuk a megvető hangsúlyt: a „te fiad”, nem az én testvérem. Csakhogy ez az álláspont lehetet­len. Isten úgy rendezte be a világot, hogy az ő gyermekei egymásnak test­vérei legyenek, s aki nem testvér, az nem gyermek. Aki gyűlöli az ő fele­barátját, annak megromlik az Isten­hez való viszonya is. Nagyszerűen látszik ez a tékozló fiú bátyján is. Az­zal a követeléssel fordul atyja felé, hogy úgy gondolkozzék öccséről, mint ő. Dobassa ki a hazatérőt szol­gáival, uszítsa rá kutyáit. Nincs meg­térés, nincs bűnbocsánat! Hol él ez az ember? Hiszen az a hely a pokol, ahol nincs megtérés. Az atyai ház éppen azért atyai ház, mert ott vár a bűnbocsánat, ott ring az új­jászületés bölcsője. S mi lett ennek a vitának a vége? „És ő nem akart be­menni.” Kizárta magát az atya örö­méből... Nem érthető-e, hogy Jézus, a Szentírás, az üdvösségnek ezt az óriási, örökkévaló örömét lakoma formájában szemléltette? S ez a kire­kesztés mutatja azt a boldogtalan ál­lapotot, amikor az Atyával szemben nyílt pártot ütünk. Kérlelő, könyör­gő, békéltető szavát, a kereszt bo­londságát megvetettük, s íme ott va­gyunk a kapu előtt. A kapu lassan bezárul, s minket elnyel az örök sö­tétség. Megkérdezhetjük: a két fiú közül melyik veszett el igazán? Az, amelyik az atyai háznál veszett el! S ehhez fűzi Jézus a legkomolyabb figyelmeztetést: „Fiam, te mindenkor énvelem vagy és mindenem a tiéd". A tékozló fiú bátyja elfeledkezett arról a nagy kiváltságról, hogy ő minden­kor az atyával lehetett. Nem élt azzal a nagy ajándékkal, hogy ismerheti, szeretheti atyját, s naponként kicse­rélhetik gondolataikat és érzéseiket. Vajon nem ez a mi nyomorúságunk is? Istentől mi nem egy kecskefiat kérhetünk és kaphatunk... Kérjük és fogadjuk el azt, hogy a megöletett Bárány véréből és testéből lakomáz- zunk minden szentekkel egyben. Kérjük a mi Atyánk szívét, békessé­gét, azt a nagy szeretetét, amellyel gyermekeit szereti. Szeressük azo­kat, akiket ő szeret, mindenekfelett szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket. A példázat két tékozló fiúról be­szél. Egyik az atyai házon kívül ve­szett el, a másik az atyai házon belül. Amaz megtaláltatott, emez nem. A dráma végén, amikor a függöny le­gördült, a belül levő kívülre került, a kívül levő belülre került. A példázat ezt kiáltja felénk: ha kívül vagy, jöjj haza; ha belül vagy, maradj otthon! Közli: Veöreös Imre Garami Lajos - 24 évig volt den- gelegi lelkész - meghatódott öröm­mel köszöntötte a gyülekezetét. Az egyházmegye második új gyü­lekezeti házát a vendégek örömmel töltötték meg, és késő estig az agapé áldásában részesültek. Kalácska Béla Egy kirándulás emlékére... FOTO: Szeverényi Tamás Táborszky László esperes KÓS KÁROLY DÍJAT kapott „településeink védel­me és szépítése érdekében végzett kiemelkedő munkája elismeréseként”. A díjat Kós Károly születése napján, december 16-án adták át a Környezetvédelmi és Te­lepülésfejlesztési Minisztériumban. Szeretettel gratulálunk az elismerésért. Szügyi gyülekezetünk lelkésze és a presbitérium most harmadik alka­lommal szervezett kirándulást Nóg- rád megye testvérgyülekezeteinek megismerése, tapasztalatcsere, ba­rátságok kötése céljából. Először 1989-ben meglátogattuk: a szécsényi, salgótarjá­ni, lucfalvai, sámson- házai és kistérenyei gyü­lekezeteket. Második utunk 1990-ben volt. Felsőpetény, Ősagárd, Bánk, Nógrád és Ipolyvece gyülekeze­tei fogadtak szeretettel. Ebben az évben, október utolsó verőfényes va­sárnapján G algaguta, Va- nyarc, Bér, Egyházas­dengeleg és Szirák volt az útirány. Galgagután Seben Ist­ván lelkész örömmel fogadott és a templomban ismertette a gyülekezet történetét. Vanyarcon Sán­dor Frigyes lelkész beszámolt a gyülekezet életéről, és megmutatta a gyülekezet hitéletét szolgáló „csodá­latos” új gyülekezeti házat. Jó volt hallanunk, hogy ez a megyénknek legnagyobb vidéki gyülekezete. B é - ren meleg vendégszeretettel foga­dott Klucsik János lelkész és a vezetőség. Itt, Nógrád megye legré­gebbi evangélikus „kicsi” templo­mában, amely nagyon szépen fel van újítva, a délelőtti istentiszteleten vettünk részt. A helyi lelkész hirdette Isten igéjét (Máté 6,13), a szügyi énekkar szolgált. Lelkiekben feltöl­tődve mentünk tovább a Bérhez tar­tozó Virágos pusztára. Itt ebé­deltünk a megyénk egyik legszebb természeti környezetében fekvő étte­remben. Egyházasdengele- gen már várt ránk a délutáni isten­tiszteleten részt vevő gyülekezet fiatal pásztorával - Bab ka László­val együtt. Az igehirdetés után itt is énekkel szolgáltunk Sokunk szemé­ben könny csillant meg amikor lel­készünk felesége Isten gyógyító és megtartó szeretetéről tett bizonysá­got. A gyülekezet asszonyai a most felépült gyülekezeti házban testvéri szeretettel láttak vendégül mindnyá­junkat. Itt-a még fel nem szentelt - csodálatos épületben Török Já­nos gondnokunk hálás szívvel kö­szönte meg szeretetüket, és Urunk áldását kérte a gyülekezetre. Kirándulásunk utolsó állo­mása Szirák volt. Már ké­sőre járt az idő, ezért sajnos csak kí­vülről láthattuk a nagy anyagi áldo­zattal felújított Teleki-Degenfeld- kastélyt, a Telekiek és a Degenfeldek ősi fészkét. Már esti megvilágításban láthattuk a megújuló templomot, mely, ha teljesen elkészül, megyénk egyik büszkesége lesz. Kívánjuk hogy mielőbb felújítva - hívekkel megtöltve - itt is hirdet- tessék Isten örök igéje! Lelkiekben meggazdagodva ér­tünk haza, és úgy érzem, mindenki jól érezte magát. Csadó Györgyné és Frenyó Gyuláné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom