Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-10-08 / 41. szám

Evangélikus Elet 1995. október a HATVAN ÉV HATVANBAN Az ünnepi istentisztelet oltáránál: Terei Endre ny. lelkész, Barcza Béla lelkész, Szebik Imre püspök, Sárkány Tibor esperes Hat évtizede szentelték fel a hat­vani evangélikus templomot, amely Sándy Gyula műegyetemi tanár terve alapján épült. Erre emlékezve, szep­tember első vasárnapján hálaadásra jött össze a gyülekezet. A gyülekezet is csak néhány esztendővel idősebb templománál. Sztehlo Gábor szolgá­lata idején önállósult. Az ő nevéhez fűződik a templomépítés is. A város által adományozott telken 1935. márciusában végezték az első kapa­vágást, május 12-én volt az alapkőle­tétel, s szeptember 1-jén már fel is szentelte Raffay Sándor püspök a kész templomot. A gyülekezetei szervező és templomépítő lelkész azonban pár hónappal utána a nagytarcsai gyülekezet papja lett. így utóda, Jávor Pál volt a gyülekezet tu­lajdonképpeni első gyülekezeti lelké­sze. A második világháború idején, egy 1944-i bombázáskor, tornya ki­égett. A helyreállítást a következő lelkész, Terei Endre irányította. Ezek­ben az években készült a művészi ol­tárkép is, Tichy Kálmán festőművész alkotása. A legtovább, 21 esztendeig itt szolgált lelkésze, D. Scholz László, egészségi állapota miatt nem tudott személyesen jelen lenni, ő meleg hangú levélben köszöntötte a jubilá­ló gyülekezetét. A jelenlegi lelkész, dr. Barcza Béla, az ötödik a gyüleke­zeti lelkészek sorában. Az igét Szebik Imre püspök hirdet­te, az istentiszteleti és úrvacsorái szolgálatba bekapcsolódtak Sárkány Tibor esperes, Terei Endre és dr. Barcza Béla, az egykori és a jelenlegi lelkész. A 27. Zsoltár 4. verse alapján a templom jelentőségéről szólt a püspök. Azért épül kőtemplom, hogy benne épüljön a lelki templom. Bár­csak sokak szívében gyökerezne meg a zsoltáríró imádsága. „Egy dolgot kérek az Úrtól” - olvassuk a zsoltár­ban. Ez az „egy” dolog tulajdonképpen hármas kérés. „Az Úr házában lakhas­sam egész életemben” - ez akkor az ellenséggel szembeni védelmet is je­lentette, mert az akkori jogrend sze­rint a templom védelmet, menedé­ket, életet jelentett az odamenekülő számára. Másodszor ez a kérés jelen­ti az Úrnak való szolgálat lehetőségét. Az Istennek való szolgálat a legna­gyobb szabadság - mondta joggal Augustinus. A harmadik kérés: „lát­hassam, milyen jóságos az Úr és gyö­nyörködhessem templomában”. Min­denki részese lehet Isten jóságának. Az elmúlt évtizedekben sokan talál­tak itt vigasztalást a nehéz időkben. Maradjon ez a templom mindig az Isten menedéket, lelki megújulást t adó hajléka - hangzott az igehirde­tésből az áldó kívánság. Az emlékezést a jelen öröme is gazdagította. Az istentiszteleten szentelte fel a püspök a gyülekezeti terembe készült új oltárasztalt és a szószéket jelentő olvasó pulpitust is. Egyházunk helyzetéről is hallottak ismertetést a jelenlévők, akiket kö­szöntött Pálos Frigyes római katoli­kus kanonok, prépost plébános. A kis gyülekezet ünnepe délután ökumenikus együttléttel folytató­dott. Ezen a fiatalok felolvasták Koren Emil könyvéből Sztehlo Gábor életének és szolgálatának hatvani fe­jezetét. Az újhatvani katolikus fiata­lok pedig ének- és zeneszámokkal szolgáltak. Bevezető szavaiban a he­lyi lelkész, köszöntve a megjelente­ket, kiemelte, hogy keresik és vá­gyódnak az egységre. Megköszönte a város, a hatvani és gyöngyösi refor­mátus és katolikus gyülekezetek anyagi segítségét is. Köszöntötték a gyülekezetét Berzétey László és Pógyor István ny: református lelkészek, Bányai A. László újhatvani katolikus plébános és Vági László ny. plébános, aki teo­lógusként jelen volt a templom fel­szentelésén is. A gyülekezetből is voltak néhányan, alak jelen lehettek a felszentelési ünnepen és részesei voltak a küzdelmes, de hálára indító évtizedeknek. Símén Domokos Csík­szeredái unitárius lelkész egy székely hímzésű terítővei ajándékozta meg a gyülekezetét. A köszöntések sorát az esperes szavai zárták. Szebik Imre püspök előadásában fejtegette, hogyan szokták összeke­verni az ökumené, az ökonómia és az Napjainkban, a kétségkívül szaba­dabb lélegzetű világban, egy olyan vál­lalkozásról szeretnék hírt adni, mely 1990 előtt nem volt elképzelhető. Segítséget szeretnénk nyújtani azok­nak a fiatal és kevésbé fiatal felnőttek­nek, akik olyan családban nőttek fel, ahol megtapasztalhatták a keresztény és zsidó származás kettősségét, ennek sajátos konfliktusaival. Lehetőséget kí­nálunk arra, hogy ki-ki felfedezhesse eddig talán tudomásul sem vett gyöke­reit, és úgy tudjon erőt meríteni belő­lük, hogy ne kelljen egyiket sem el­nyomnia, megsemmisítenie önmagá­ban. A módszer, amellyel dolgozunk, a pszichodráma. Ez egy csoportos önis­mereti, terápiás módszer, mely alkal­mas a személyiségben rejlő energiák értékes irányba terelésére. Nem kívá- nunk senkit sem kereszténnyé, sem zsi­dóvá formálni, hanem a kettős identi­ökológia fogalmait. Ez a három kife­jezés mégis összetartozik, mert fele­lősek vagyunk Isten teremtett világá­ért. Ezt a felelősségünket akkor tudjuk hitelesen gyakorolni, ha testvérként élünk a világban egymásért. A refor­máció után a kontraegzisztencia, az egymással szembenállás jegyében éltek az egyházak. így nem lehet szolgálni. Utána a koegzisztenciát tanulgattuk, az egymás mellett élést. Eljött az ideje, hogy a proegzisztenciát, az egymásért való életet valósítsuk meg, ez a jöven­dő útja. A családias hangulatú ünnep záró aktusa a templomépítő Sztehlo Gá­bor egy éve felavatott, a templom külső falán lévő emléktáblájának ko­szorúzásával ért véget. Az egyház ne­vében a püspök, a város nevében Szinyei András polgármester koszo­rúzott, aki meleg szavakkal méltatta a templomépítőt és a gyülekezet éle­tét. Majd a gyülekezet tagjai és a vendégek a terített asztalok közössé­gében folytatták az emlékező testvé­ri beszélgetést tás integrációjával a belső békét előse­gíteni. Csoportunk indításához a Keresz­tény - Zsidó Társaság októberi prog­ramjában egy bemutatkozó alkalomra adott lehetőséget. Itt az érdeklődők­nek pár szót szólunk a témáról, a mód­szerről és reményeink szerint a „Rög­tönzések Színházának” közreműködé­sével ízelítőt is adunk a pszichodrama- tikus játékba való bekapcsolódásról. Szeretettel várom kollégámmal, Polacsek Lajossal együtt az érdeklődő­ket. Időpont: 1955. október 30, hétfő 18 óra. Helye: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület klubja, Budapest, VII., Garay u. 48. dr. Frenkl Sylvia pszichoterapeuta pszichodráma kiképző és szupervizor Sárkány Tibor Kettős identitásban Gyülekezet a lelki-testi egészség szolgálatában Szeretetotthon szentelése a Szarvas-Ótemplomi gyülekezetben Egy-egy gyülekezet életét nem csupán a kiemelkedő ünnepségek jellemzik, bár általában ezekről adunk számot. De ezek az alkal­mak arra is jók, hogy a helyszínen megismerkedjünk a gyülekezet hétköznapjaival is. Azokkal a munkákkal, melyek nem fényes külsőségek között, vendégek je­lenlétében zajlanak. így volt ez egy szeptemberi vasárnapon, amikor dr. Harmati Béla püspökkel Szar­vasra, az ótemplomi gyülekezet­be látogattunk. A látogatás oka a szeretetotthon felszentelése volt. Emellett azonban betekintést nyerhettünk abba a szolgálatba, melyet a gyülekezet a lelki-testi egészség érdekében folytat. Bizo­nyára szerepet játszik ebben a Szolgálati irányban az, hogy a gyülekezet lelkésze Nobik Erzsé­bet. A női lélek finomsága és ér­zékenysége talán jobban észre­veszi az ilyen irányú szükségle­tet. A gyülekezet munkatervében és feladat-végrehajtásában már évek óta szerepel egy Evangélikus Re­habilitációs Hálózat kiépítése. A gyülekezeti ház mellett külön épü­letben találtuk ennek központját, ahol szakavatott munkások végzik a rehabilitációs munkát, különbö­ző betegek utógondozását. Ezen­kívül van házibetegápoló szolgála­tuk, melynek keretében gépkocsin tudják látogatni és szakszerűen el­látni azokat a betegeket, akik akár a városban, akár a környező tanyá­kon arra rászorulnak. Mindkét te­vékenységet támogatja természe­tesen a város önkormányzata is. Ehhez a két intézményhez csatla­kozott most egy harmadik is: a sze­retetotthon. Egyelőre mindössze 16 személyről tudnak itt gondos­kodni - be is telt a létszám -, de a diakóniai munkának ez a harma­dik ága is olyan hitből fakadó szol­gálat, mely feltétlenül visszahat a gyülekezet életére. Az épület a gyülekezet központjában áll, szomszédságában a másik két szol­gálat központja. Elgondolkoztam azon, hogy régen egy-egy gyüleke­zet központjában egymás mellett állt és funkcionált a templom és az iskola. Modem korunkban harma­dik „szükségletként” e kettő mellé csatlakozik a „diakóniai” vagy „szociális központ” is. A szeretetotthon szentelése és a gyülekezeti presbitérium kiegészí­tése fonódott össze a vasárnapi is­tentisztelet keretében. És ez is jel volt. A diakóniai munkához erős és odaadó presbitérium is kell! Az istentiszteleten a püspök Ézs 42,3 alapján prédikált. Bevezetőjé­ben köszöntötte anyanyelvükön a testvérváros, a burgenlandi Schenkenfeld küldöttségét, majd a jövőbeli távlatokat mutató ige alapján feltette a kérdést: mi a fel­adata ma a gyülekezetnek? Ezt az igét Jézus magára vette, a gyen­gék, elesettek, gonddal, bajjal ségeseket és fiatalokat hívja magá­hoz, hogy észrevegyék a szüksé­get, az ínséget. Otthont létesítünk az időseknek, mert kell az otthon azoknak, akik egyedül maradtak. Segíteni kell és továbbvinni ügyü­ket, megosztani másokkal a ma­gunkét. Az idősek reménysége ez a prófécia. Ez az ott­hon pedig jel: Isten keze munkálkodik. És jel az is, hogy amikor az otthont felszenteljük, új presbitereket is állí­tunk, hogy vigyék tovább a munkát. Az istentisztelet után a gyülekezet az otthon elé vo­nult, és ott történt meg a szertartás keretében az ott­hon átadása. Evangélikus-római katolikus párbeszéd 1995. szeptember 10-től 16-ig Lärkullaban (Finnország) tartotta az Evangélikus-Római Katolikus Egységbi­zottság a negyedik párbeszéd-sorozat első ülését. A párbeszédet a Vatikáni Egységbizottság (a Keresztyén Egységet Előmozdító Főpapi Tanács) és a genfi Lu­theránus Világszövetség közösen támo­gatta. A Bizottság elnöke katolikus részről Walter Kasper Rottenburg- Stuttgart (Németország) püspöke, evan­gélikus részől dr. Harmati Béla, a Ma­gyarországi Evangélikus egyház püspöke. Az evangélikus-római katolikus dialó­gus célja kezdettől fogva az egység volt. A párbeszéd első fázisában 1967-1971 kö­zött az evangélium és az egyház kérdései álltak középpontban. A második szakasz, 1973-1984, mindenekelőtt az úrvacsora és lelkészi szolgálat kérdésével foglalko­zott. A harmadik szakasz, 1986-1993, az egyház és megigazulás témát választotta. A most kezdődő szakasz azokra a kérdé­sekre figyel, ahol megfelelő egyetértés van már az egység irányban történő to­vábblépésre. A Bizottság jelenlegi ülésének célja az volt, hogy kidolgozza, miként rendszerez­ze és konkretizálja a most következő sza­kasz munkáját. Eldöntötték, hogy a kö­zéppontban az egyház apostolicitása áll majd annak érdekében, hogy foglalkoz­hassanak e téma különböző dimenzióival és részleteivel a püspöki hivatalt illetően és a keresztyén egység univerzális szolgá­latának lehető formáival. Továbbá úgy tervezik, hogy összefoglalják a már elért eredményeket az eucharisztia/úrvacsora szentségének közös megértésében. A harmadik téma etikai kérdésekkel foglal­kozik. A három kört nem tekintik egy­mástól független egységeknek, hanem in­kább annak a központi kérdésnek szoros részeiként kezelik, hogyan juthat az evan­gélium üzenete kifejezésre az egyház éle­tében és rajta keresztül az egyház megőriztessék az évszázadok folyamán. A Bizottság munkáját az úrvacsora na­pi ünneplése kísérte. Amikor az evangéli­kus résztvevők szolgáltak úrvacsorával, jelen voltak a katolikus tagok is, amikor a katolikus résztvevők celebrálták az eu- charisztiát, jelen voltak az evangélikus résztvevők is. Finnország Evangélikus-Lutheránus Egyháza meleg fogadtatásban részesítet­te a Bizottságot Helsinkiben, ahol a házi- gazda John Vikström érsek (Turku) volt és jelen volt még Helsinki evanglikus püspö­ke, Eero Huovinen, valamint Helsinki ka­tolikus püspöke, Paul Verschuren. Üdvöz­lő beszédében Vikström érsek aláhúzta a teológiai párbeszéd jelentőségét a látható egység irányában. Harmati Béla püspö­kön kívül a lutheránus résztvevők a következők voltak: Kristen Kwam pro­fesszor (USA), Samson Mushemba püs­pök (Tanzánia), Ricardo Pietrantonio pro­fesszor (Argentína), Turid Karlsen Seim professzor (Norvégia), Yoshikazu Tokuzen professzor (Japán), dr. Pirjo Tyqrinpja (Finnország), Gunther Wem professzor (Németország) és Theo Dieter professzor (Strasbourgi Intézet), mint konzultáns. Római katolikus résztvevők Walter Kasper püspök mellett: Robert Eno pro­fesszor (ÜSA), dr. Polikarp Chuma Ibebuike (Nigéria), Alfons Nossol püspök (Lengyelország), Margaret O’Gara pro­fesszor (Kanada), E. Schockenhoff pro­fesszor (Németország) és dr. Angelo Majfeis (Olaszország), mint konzultáns. John Radano és Heinz Albert Raem a Vatikán részéről, dr. Eugene Brand a Lu­theránus Világszövetség részéről segített a stábban. Főhajtás vértanúink emléke előtt Az aradi tizenhárom A címhez hozzá kell tennem: Arad, 1849. október 6. Mert évezredes történelmünk során megszámlálhatatlan volt azoknak a serege, akik a hazáért életükkel fizettek 1 Meghaltak a nemzet szent ügyéért. Háborúkban és for­radalmakban. Szerencsétlen sorsunk áldozataiként. Nemhiába írja Váci Mihály az Édes hazám című ver­sében: „Lássam patavert utadat a sztyeppéktól idáig, kirántott kardjaid, letarolt lobogóid, eltiport forradalmaid üszkös fekélyeit - édes! Sebekkel ékes! - kínnal koszorúzott. Hasztalan hullás mezeje, halál-homloka ország.” De mi most az 1848-49-es szabadságharc elbukott I csatáinak véres fegyverletételeinek elfogott és kivégzett I hőseire emlékezünk Az ismeretlenekre, és azokra, akik- I nek a neve fennmaradt az utókor számára. Hányán emlékeznek rájuk? Ki tudja már, kik voltak | ők? Hány diák tanulta, tanulja meg az iskolában „szent I neveiket”? Az aradi tizenháromra emlékezünk. És a tizennegye­dikre. Az első független magyar kormány miniszterelnö- I kére, gróf Batthyány Lajosra, akit szintén október I 6-án végeztek ki. Nem ő volt az egyetlen magyar minisz- I terelnök akit idegen hatalom ölt meg. Gáládul, aljas módon. Őt Haynau jóváhagyásával, a pesti Újépület ud- I varán lőtték agyon. Halála helyén ma örökmécses ég. Honfitársak, idősek és fiatalok! Hajtsatok fejet előtte, ha I arra visz utatok! Az aradi tizenháromért mondok most fohászt. Akik- í nek életét az édes hazai földön oltották ki, s akiknek az L emlékműve most idegen országban áll. Idegenné változ- I tatta a huszadik század történelme. Arad 1849 augusztusában az utolsó magyar kormány székhelye volt. Várát a hős Damjanich védte, amíg lehetett. De, amikora temesvári csata után, augusztus 9- én a kormány lemondott, s Görgeynek adta át a teljha- I talmat, Görgey, hogy ne folyjon több magyar vér hiába, I augusztus 13-án letette a fegyvert. Nem az osztrákok előtt, hanem Rüdiger orosz tábornoknak, Világosnál. A [ hírre Damjanich is feladta a reménytelen harcot, au­gusztus 17-én. Szabadságharcuk szent igazában azonban, megveret- I tetésük iszonyú perceiben is hűek maradtak elveikhez. A [ haza szabadságának Istentől adott jogához. Nem aláz- kodtak meg az elnyomó osztrákok előtt. Az orosz csapa­toknak adták meg magukat, a túlerőnek, akiket a csá­szár hívott segítségül a rebellis magyarok ellen. Egyedül nem bírt velük Damjanich csak úgy volt hajlandó kapi­tulálni, azzal a föltétellel, hogy egyetlen osztrák katona sem lesz a feladás szemtanúja. Ezért a büszke tartásért még kegyetlenebb volt a meg­torlás. Az orosz cár csupán Görgeynek szerzett kegyel­met. A többinek azonban pusztulni kellett. ,„A pesti, aradi vagy kolozsvári császári-királyi hadi- törvényszék napszámban gyártotta a súlyos ítéleteket. Aradon 475 perbe fogott tisztből 231-et ítéltek halálra, igaz, jóval kevesebbet végeztek ki.” (Erdély története, 1830-től napjainkig. 1986). Halálos bosszú következett a honvéd tábornokokra. A cár hiába ajánlotta őket Haynau báró különös kegyel­mébe, az ifjú császár maga felelte Paszkievics hercegnek- nincs kegyelem! Haynau pedig e sorokat írta K. v. Schönhals altábomagynak 1849. augusztus 24-én: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, fejemmel szavato­lok érte, mert gyökeresen kiirtom a gazt.” (Erdély története. 1830-tól napjainkig. 1986.) így pusztultak el a hősök Kit golyó terített a földre, ki kö­tél általi halállal lakolt. Elmúlásuk nemes volt és fennkölt. Bátor, emberi tartással, emelkedett lélekkel várták sorsuk beteljesedését életük kioltásának perceiben is. Emlékezzünk rájuk! Mondjuk el „szent neveiket!" Az elmúlt évtizedek és a mostani évek úgyis tompítani akar­ták - akarják a haza szeretetét bennünk Ézért fontos most, itt, az áhítat perceiben, október gyásznapján felso­rolni a hősöket: az aradi tizenhármat. Aulich Lajos. Élt 56 évet. Damjanich János. Szerb származású. Élt 45 évet. Dessewffy Arisztid. Élt 47 évet. Kiss Ernő. Élt 50 évet. Knézich Ká­roly, horvát származású. Élt 41 évet. Lahner György, volt császári tiszt. Élt 54 évet. Lázár Vil­mos. Élt 34 évet. Leininger-Westerburg Károly, gróf, német származású. Élt 30 évet. Nagy-Sándor József, volt császári tiszt. Élt 45 évet. Poeltenberg Ernő, osztrák származású. Élt 36 évet. Schweidel József. Élt 53 évet. Török Ignác. Élt 54 évet. Vécsey Károly gróf. Élt 42 évet. Az Ur adjon nekik örök békességet! Nekünk utódoknak pedig adjon a kiégett hitek he­lyett igaz hazaszeretetei. Adjon gyermekeinknek unoká­inknak bölcs szívet; hogy felismerjék Kölcsey szavai­nak valóságát! Lehet, hogy az aradi vértanúk nem olvashatták ezeket" a sorokat. Hiszen katona-emberek voltak De a lelkűk mélyén, vérük minden cseppjében, önmaguktól is át- érezték Kölcsey Ferenc: „Parainesis Kölcsey Kálmánhoz” című, unokaöccséhez írt intelmeit: „Szeresd a hazát! Minden áldozat kicsiny azokhoz ké­pest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házadnépét és saját életedet naponként és pillanatonként fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szó­ban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tár­gyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által Istennek építve, ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, ba­rátaid, rokonaid és polgártársaid; egytől egyig csak egé­szítő részei annak. ” Ezt vallották 1848-49 hősei. Ezért adták életüket a vértanúk Emlékük áldott legyen! És mentsen meg bennünket az Úr a feledéstől! Lenhardtné Bertalan Emma Emlékbeszéd Az alábbi emlékbeszéd ez év szeptember 8-án délelőtt hangzott el a Farkasréti temetőben Zsirai Miklós sírjá­nál, a kiváló nyelvészprofesszor halálának 40. évfordu­lója alkalmából a tanítványai által rendezett szerény tisztelgő ünnepségen. * Csonkán marad családjával: leányával, fiának fiával és egyik dédunokájával állunk itt, tanítványok, szelle­mi utódok a mi szeretett kedves professzorunk sírjá­nál, és gondolatban még nagyon sok tanítványa, tisz­telője, elhunyta 40. évfordulója előnapján, hogy „áldó imádság mellett” együtt mondjuk el mindazt, amit Zsirai Miklós neve, mindig élő emléke nekünk jelent. Eredeti óhajunk és elgondolásunk szerint most nagytiszteletű Grünvalszky Károly evangélikus lelkész mondaná el az emlékező szavakat és az áldó imádsá­got, de jelenlegi egészségi állapota sajnos megakadá­lyozza ebben. Megkért és felhatalmazott arra, hogy az 1955-ös temetési és az 1958. évi sírkőavatási megren­dítő beszédeiből idézhessek. Az akkor elhangzott Ige szavai ma is időszerűek: a 71. zsoltár 3. szakaszából: „Légy sziklaváram, ahová menekülhessek szüntelen; rendelkezzél megtartásom felől, mert kőszálam és erős­ségem vagy te”, és a 112. zsoltár 6/b szakaszából: „Örök emlékezetben lesz az igaz. ” Zsirai Miklós, a finnugor összehasonlító nyelvtudo­mány professzora mindannyiunk emlékezetében az igaz ember, az igazságot kutató és megtaláló tudós, az igazságra vezérlő tanár példaképeként él, mert őnéki sziklavára, kőszála, erőssége Az volt, Aki minden igazság kútfeje. Szerette, irányította, nevelte, segítet­te azokat és akkor, akiknek és amikor éppen őreá volt szükségük. Márpedig sokmindenkinek volt őreá szük­sége: családjának, tanítványainak, barátainak, tanár- társainak, és nagyoms nehéz időkben. Ezért is va­gyunk oly sokan igaz szívvel tisztelői. A felebaráti sze­retet krisztusi, azaz keresztútját járta. (Most a Nagytiszteletű Úr szavaival folytatom.) ... „sohasem a pihenést, hanem mindig a munkát kereste, így volt egész élete szolgálat. Önmagát nem kímélve, elégette magát az emberek és az igazság szolgálatában. Ez jellemezte tudományos munkáját is. Ebbe is az emberek, a magyar nép és a finnugor nyelvű népek szeretete hajtotta bele. Boldog volt, ha kutatómunkájában rátalált az igazságra. Tudós alázat­tal járt a finnugor nyelvészet előtte működő nagyjai által tört csapásokon s fejlesztette tovább e tudo- mányt. A finnugor nyelveket beszélő népeknek nem- csak nyelvét kutatta, hanem a nyelv tükrében e népek történelmét, kultúráját isi Becses, drága kincs az, amit alkotott” s az is, amit befejeznie már nem adatott meg az idő. Végül a sírkőavató beszéd záró gondolatára térek. Hálát és köszönetét mondunk ma is a Gondviselés­nek Zsirai tanár úr életéért, működéséért, életművé­ért; azért, hogy személyes vagy legalább közvetett szellemi kapcsolatban lehettünk vele. Egyúttal kérjük is Istent, hallgassa meg könyörgésünket Zsirai Miklós örök emlékezetben maradásáért s egyben népünknek s az egész finnugor nyelvcsalád többi népének meg­maradásáért. Áldja meg a jó Isten mindazokat, akik itt most va­lóságosan együtt vagyunk és akik gondolatban velünk vannak ezen a tisztelettel, szeretettel emlékező évfor­dulói találkozáson! Köszönöm, hogy eljöttek, hogy együtt lehettünk. Végezetül mondjuk el az „áldó imádságot” szere­tett mesterünkért, elhunyt feleségéért és fiáért: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy ... Kovács Lászlóné Dr. Vermes Stefánia (Kazinczy-d(jas ny. középisk. tanár)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom