Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-10-30 / 44. szám

Evangélikus Élet 1994. október 30. Szemlaki örömünnepen Az 1720-as évektől Mezőbe- rénybe települő német nyelvű nép­csoport az Alföld síkján gyorsan elszaporodott. 1789-ben felépítette ma is álló, stílusos szép templo­mát, de hamarosan érezték, hogy kevés a férőhely benne. Arról nem beszélnek az egyházközség jegyző­könyvei, hogy művelhető, megél­hetést biztosító szántóföld is kevés a község határában. Valójában nem a templom kis méretei miatt vándorolt száz év után a Maros lösz-hátjára 30 család. Ott, egy szép magas dombon, gróf Hadik Gusztáv jóvoltából, a Tótkomlós­ról bevándorló szlovákokkal, Bal­mazújvárosból érkező helvét- hitvallású (református) németek­kel, sakktábla rendszerű település alapjait vetették meg. 1829-ben már elkezdte a kétnyelvű evangéli­kus gyülekezet szervezését az első lelkész, aki gondozta a református csoportot is 1838-ig. Imaházakat, iskolákat építettek először, temp­lomot az evangélikusok 1829-ben, a reformátusok 1885-ben emeltek, melyek a mai napig összegyűjtik az Isten igéjére vágyókat, őseik anya­nyelvén hangzik bennük az ének és imádság. Száz áldott, bár nehéz év után nagy megpróbáltatás volt a rendezett, erőteljesen fejlődő köz­ség életében az I. világháború. Ál­dozatként követelte tőlük fiaikat és harangjaikat. Az országhatár új vonala éppen leválasztotta Szemlakot hazánk­tól. Az új államhoz való tartozá­suk az ősi anyanyelv erősödésének adott lehetőséget, mert azt meg­tarthatták, iskoláikban is ezen fo­lyik azóta is az oktatás. Anyanyel­vűk mellett az állam hivatalos nyelvét használják. Az utolsó húsz év eseményei a gyülekezetek tagjait szétszórták a világban, az evangélikus egy­házközség háromezres lélekszá­múból csak a tizede maradt, de töretlen hittel élnek ezek a cson­ka gyülekezetek, bízva abban az erős Várban, mely eddig is me­nedékük volt. Istenünk a kicsiny mustármag­ból ismét szép fit növelhet. En­nek a hitnek adtak hangot a te­lepülés szerveződésének 175. év­fordulóján, 1994. szeptember 24- én. Szép ünnepükre - bár igen kö­rülményes módon - a hajdani kibocsátó gyülekezetét is meg­hívták, melyre e?y húsz fős cso­port el is indult. Induláskor tud­tuk, hogy ezen az úton csak meglepetések érhetnek, azt re­mélni sem mertük, hogy csak jó élményeink lesznert. Isten iránti hálával gondolunk a határátkelés gördülő mységé- re, a kényelmes járműre a mun­kájával testvérei iránti szolgála­tot teljesítő gépkocsivezetőre, és a szép időre. Derűs gondolata­ink voltak a rázós (ton, a por­felhő láttán, és az évtizedek óta közterületen nem látott, sok és sokféle baromfi és egyéb háziál­lat látványától. Együtt örültünk a többszáz ünneplővel, köztük a népviseletbe öltözött fiatalok százas létszámával. Az anyanyel­vűket beszélő egyháztagokkal a szeretet szavával értettük meg egymást, hiszen a’ csoportunk tagjai már nem használják itthon őseik nyelvét. Láttuk a bőszok­nyás, dédanyáink viseletét őrző nénikéket, akik ugyanazt az éne­keskönyvet szorongatták a hó­nuk alatt, amilyenből kétszáz évig a mi gyülekezetünkben is énekeltek és havonta egyszer még kezünkbe vesszük itt is, lel- készi hivatalunk polcain pedig megtaláljuk 1790-től a hat kia­dást megért könyv példányait. Áhítattal léptük át templomuk ajtaját, mely fölé ugyanazt az igeverset írták, print a mi temp­lomunk bejárata fölé. (Jn 10.9.). Mindenki ránk figyelt, amikor az „Erős várunk” a csoport aj­kán magyarul hangzott el, és a Miatyánk több nyelvű hangza­varából is kicsengett a magyar szó. Megdobbant a szívünk a már-már elfelejtett énekes litur­gia hallatán és kigördült a köny- nyünk, talán a lélegzetünk is el­állt, amikor felállt a gyülekezet, és az Úrtól tanult imádságot fel­csendülő harangszó mellett mondta el, hogy mindenki ve­lünk imádkozhasson, velünk egyszerre. Úgy gondolom, csak a járóképtelen betegek maradtak távol ezen a napon a templom­ból. Dr. Paul Philippi, nagysze­beni teológiai tanár igehirdetése új erőt adhatott a továbbéléshez, amikor a hit diadaláról szólt. A könyörgésnek mindenkor van eredménye, ahogyan az evangéli­umi történetben megkapta a vá­laszt a könyörgő édesanya: meg­gyógyult beteg leánya. Ennek a kis gyülekezetnek is ez a hit, a könyörgést meghalló Krisztus le­het reménysége. A két istentisztelet között együtt vonulhattunk az evangéli­kus templomból a reformátusok ősi fehér-kék színekben pompá­zó templomába, ahol megkapott a jóbi mondat, fehér szószékteri- tőn vakító „égszínkékkel”: „Tu­dom, hogy az én Megváltóm él!”. Ez a biztos meggyőződés nyert megerősítést az ortodox kórus énekével, a szász igehirde­tő szavával és az aradiak ma­gyar énekével, a köszöntők né- met-román-magyar szavaival. Az összetartozás szálai erő­södtek az utcai beszélgetések so­rán, jó volt összeölelkezni egy olyan hartai-balmazújvárosi „ro­konnal”, akinek édesanyja velem egy családnevet visel. 0 is közös ősünket emlegette. Jó volt elbe­szélgetni azzal a felügyelővel, aki néhány éve még együtt szolgált azzal a lelkésszel, aki ma váro­sunk egy másik gyülekezetében teszi dolgát. Nem csak lelkiekben adtak so­kat a szemlakiak, nem mulasz­tottak a gazdag ebéd-vendégség terén sem. Lelkes szolgálatuk, és finom, különleges ízeik is feled­hetetlenek. Az előttünk járó nemzedék helyén, a temetőben is jártunk. Meglepő, hogy az el­vándorlók elődeik sírjait milyen gondosan „betonba” burkolták, hogy ne kezdje ki azokat a gaz, az idő. A 175 éve használatban lévő temető fejfáin, sírkövein az ismerős nevek: Braun, Frey, Gottschick, Müller, Herzberger, Savnauer, Schaffer, Schupkégel, Vogel stb... A mi elődeink test­vérei. Délután láttuk a fiatalság ha­gyományokat őrző műsorát, óvo­dások és a felnőtt ifjúság énekei- táncai szórakoztattak. Hétköznapi életüket mutatták be már a felvo­nulás során, hiszen fontak, szőt­tek, mostak, kalászkoszorút fon­tak, közel kétszáz éves eszközök­kel. Erre az alkalomra összeállított „emlékszobájuk” a kék festett, vi­rágos bútorokkal, szép párnavé­gekkel, lábon álló lábasok, dézsák dédszüleink használati tárgyait juttatták eszünkbe. Sok eszközük még ma is kelléke hétköznapjaik­nak. A búcsúzás igazán testvéri volt: Sinn Walter lelkész mindnyájunk­kal kezet fogott és megköszönte, hogy vállaltuk velük az ünneplést. Mi köszönjük nekik és Urunknak ezt a szép napot! Köhler Júlia „A rád bízott drága kincset őrizd meg!" Gondolatok a Kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnázium Volt Növendékei Egyesületének közgyűléséről. Kevesen vagyunk már, egyko­ri kőszegi diákok. De elhoztuk a ránk bízott drága kincset: a hit és a szeretet örök érvényű erejét. Eljöttünk, anyák és nagyanyák, akik még élünk, és őrizzük a lángot, amit egykori iskolánktól kaptunk. Itt voltak a még 'élet­ben maradt tanáraink. Hozták a szellem fényét. Az értelem suga­rát. S mikor megszólaltak, leg­szívesebben felálltunk volna, a tisztelet jeleként. Honnan az erő ebben az elide­genedett, megvadult világban, annyi megszégyenítés és gyűlölet után? • Kőszegre emlékeztünk. Mit jelent nekünk Kőszeg? Nem tudja mindenki olyan szé­pen megfogalmazni egy város­hoz, egy helyhez való kötődését, mint ahogy azt Hemingway tet­te. Azért idézem őt, aki ifjúságát Párizsban töltötte, és élete alko­nyán így emlékezett meg szelle­me bölcsőjéről: „Ha szerencséd volt és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep’’. Szeretném behelyettesíteni a helynevet Kőszegre, mert így zártuk szívünkbe mi is a tíz kö­zépiskolát befogadó, hajdani kis­Jubileum Balatonalmádiban A veszprémi gyülekezet balatonal­mádi filiájában 1943-ban Hering János volt a gyülekezet lelkésze és az egyház­megye esperese. A település központjá­ban kapott telken megkezdődött a munka. Küszöbön volt a háború. Lel­kész és gyülekezet semmitől sem félve, belekezdett a munkába. 1944 tavaszára megépült a kis templom. D. Kapi Béla püspök szentelte fel. Az elmúlt pünkösd ünnepén tartot­tuk 50 éves jubileumát. 3 lelkész állt az oltár előtt: Vető Béla, a gyülekezet volt lelkésze, aki az igét hirdette, Hernád Tibor ny. lelkész, aki áldást mondott a templomra és a gyülekezetre. A liturgi­át a gyülekezet mostani lelkésze: Isó Zoltán végezte. A kis gyülekezet nagy áldozattal és szorgalommal újította fel templomát. Meghatódva beszélt e munkáról a gyülekezet gondnoka: Kocka Pál és a felesége. Az ünnepi istentisztelet után a közeli kisvendéglőben gazdagon terített své­dasztallal várta a gyülekezet a vendége­ket s önmagukat. Legyen áldás a házon és a gyülekezeten! Hernád Tibor HŐSI EMLÉKMŰ AVATÁS NAGYATÁDON Október 6-án, az aradi vértanúk ha­lálára emlékezés napján Nagyatádon avattak hősi emlékművet. Az ünnepi avatóbeszédet Nemeskürty István pro­fesszor tartotta. Megemlékezett arról, hogy hosszú évtizedek tiltása után vég­re saját hőseinkre emlékezhetünk, és ez különösen fontos Nagyatádon, hiszen a 2. világháborúban sokáig állt itt a front és sok polgári áldozat is volt. Ezenkívül több száz azoknak a zsidók­nak a száma, akiket innen elhurcoltak és nem tértek többé vissza. Az emlék­mű talapzatán valamennyiük neve fel van írva és külön gondot fordítottak arra, hogy neveik elhangozzanak az ünnepség keretében. A történelmi egyházak vezetői áldot­ták meg az emlékművet és imádkoztak. Egyházunktól dr. Harmati Béla püs­pök végzett igehirdető szolgálatot, hangsúlyozva, hogy nem csupán emlé­kezünk e helyen, hanem erőt kell hogy merítsünk és tennünk kell azért, hogy ne ismétlődhessen meg ez a pusztítás. Smidéliusz Zolán somogy-zalai espe­res a 103. zsoltár szavaival imádko­zott. Az ünnepség végén a város társadal­mi, politikai és katonai szervezetei ko­szorúztak, köztük Szalay Tamás tábori püspökheíyettes, ezredes. Varga Vince polgármester köszönte meg a részvé­telt. T. várost. Melynek takaros házai között felnövekedve, az Alpok nyúlványainak tiszta, friss leve­gőjével együtt beszívhattuk Eu­rópa szellemiségét is. A kétezer éves keresztény kultúrát. S a ré­gebbieket, melyekre felépült az új. Jelkép gyanánt is felfoghatjuk a szeptemberi összejövetelt. Hi­szen ez a hónap szólított ben­nünket egykoron az Árpád-téri kétemeletes iskolába, melynek falán ott tündökölt a felirat: Gyurátz Ferenc Evangélikus Le­ánygimnázium és Leánynevelő In­tézet. Magasban, az épület tete­jén ragyogott az írás, hogy lát­hassa a látni vágyó. Nyolc osz­tály diákjait fogadták be a ked­ves falak. Nyolc évfolyam bent­lakóit érlelte felnőtté az együtt­élés melege. Felekezetre való kü­lönbség nélkül, az ország min­den részéből gyűltünk ide. Ami­kor elsősként bevonultunk az addig ismeretlen világba, felet­tünk hét osztály tanulói járták a már megszokott lépcsőket. Befo­gadtak maguk közé a szeretet nevében. S amint az évek leper­gették az idő rostáján a gyer­mekkorunkat, és mi lettünk nyolcadikosok, már alattunk járt hét osztály. Mi adtuk nekik a fé­szek melegét. így fogta össze, így ölelte át iskolánk tizenhat év gyermekhadát. Amint a Deák téri eyangélikus egyház gyülekezeti termében, az elnöki asztalon meggyulladtak az emlékezés gyertyái - azokért, akik már eltávoztak körünkből - eszembe jutottak az egykori ád­venti koszorúk a nagy ebédlő­ben, az asztalok felett. A rajtuk elhelyezett gyertyák halvány pis­logása, a kanócból áradó gyenge füst illata. Eszembe jutott az is­kolai írószerraktár furcsa papír­szaga. A kékborítós füzetek látványa a díszterem zöld aszta­lain. A havonként megrendezett há­zi hangversenyekre gondoltain. "Äz őszi kirándulásokra a hegyek között. S mindenekfelett a szak- tantermekben felhalmozott kin­csekre. A gazdag szertárakra. A magasított fizikai előadóte­remre. Felidéztem lelkemben a tanárainkat. Az iskolai diák- könyvtár agyonolvasott köteteit. Általuk nemcsak a tudást szerez­tük meg a nyolc év alatt. Megta­nultuk azt is, hogyan lehet örül­ni a jónak és a szépnek. A zené­nek, a könyvnek. Egymás közel­ségének. Megtanultuk Thomas Mann szavainak értelmét: „A műveltség nem más, mint élvező­képesség.” Még valamit kaptunk Kőszeg­től. A büszke emberi tartást. Nem a gőgöt, csak a tartást. Annak az emberi méltóságnak a tudatát, mely az üldözések ide­jén magától is, önként is az ül­dözöttek táborát választaná, és nem az üldözők látszólag köny- nyebb szerepét. Tanulóéveinkben erősödött meg bennünk az ott­honainkból magunkkal hozott hazaszeretet. A népünk iránti katarktikus kötelességérzés, amit Pesti (Mizsér) Gábor oly szépen fogalmazott meg már a XVI. században: „A hazának minden ember mindörökre adósa.” Miért írom le mindezeket? Szeretném elmondani, miért jöttünk össze. Miért vállaltuk mi, nagymamák, hogy egyesüle­tet hozunk létre, életünk alko­nyán? Szeretnénk átadni a „drága kincset”, volt iskolánk szellemi­ségét. Szeretnénk kapcsolatot lé­tesíteni a mai fiatalokkal. Az is­kolákkal. Elsősorban evangéli­kus iskolákkal. Hívunk igazgató­kat és tanárokat! Hívjuk a tanu­lókat! Szeretnénk, ha majd el­jönnének közénk, hogy rajtunk keresztül is megismerjék a ke­resztény szellemiség erejét, mely 50-60 év után is ennyire össze tudja tartani a lelkeket. Segíteni is szeretnénk, ameny- nyire gyarló lehetőségeink enge­dik. Pályázatokat írunk ki kü­lönböző témák feldolgozására. A legjobbakat díjazni kívánjuk. Szeretnénk megértetry__ jnásQk igyermekeivel is aatfranlitHac Saját­jaink már megtanultak tőlünk: a gyarló anyagi javak felett létezik egy magasabb szféra: a szellem birodalma. Melyben együtt van a hit és a szeretet, a jóság és a tudás. E kis írás mottójául dr. Fa- biny Tibor teológiai professzor a közgyűlést megnyitó rövid áhíta­tán felolvasott igéjét választot­tam. Ezzel is fejezem be gondo- latmenetemet. „A rád bízott drága kincset őrizd meg!” (2Tim 1,14) ­De hozzáteszem: és add to­vább! Szeretnénk átadni a lángot a mostani diákoknak. Remélem, lesz, aki elfogadja. Pályázati felhívásunkat kísér­jék majd figyelemmel. Lenhardtné Bertalan Emma egykori kőszegi diák Azok a szép diákévek. Itt az ősz, elkezdődött a tanítás... Gondolkodtatok-e már azon, hogyan is tanultak régebben a diákok, milyen volt pl. Luther Márton idejében az iskolások élete? Bizony jó korán kezdődött az oktatás. Luther Márton pl. ötéves korában lett a mansfeldi iskola növendéke. Rossz időben, télvíz idején egy rokona hozta-vitte a hátán a kisfiút, mert gyenge lábai nem bírták a hosszú utat. A kis Márton minden valószí­nűség szerint alacsony termetű, élénk tekintetű, bar­na hajú gyerek volt. Az alapfokú iskolában irni-olvasni és latinul ta­nultak a gyerekek. A latin nyelv volt a hivatali, üz­leti és egyházi nyelv, ezért ezt kellett elsősorban el­sajátítani. A szavakat, rövid latin mondatokat üte­mesen, kórusban tanította az iskolamester, a taktust mogyorófavesszővel diktálta. Aki nem figyelt, vagy rendetlenkede:!, azt közben jól elfenekelte. A verés igen gyakori büntetés volt akkoriban. Luther később bevallotta, hogy egy délelőtt tizenötször vesszőzte meg a tanító. Voltak olyan iskolák, pl. a régi Ma­gyarországon a késmárki iskola, ahol ősszel, az is­kolakezdéskor a diákok dobszó és zászlólengetés mellett vonultak a városon át az erdőbe, hogy ma­guk törjék le a veréshez szükséges mogyorófavesz- szőkét. - A verés mellett a megszégyenítés eszköze volt a szamárgallér viselete, ami egy könnyű fakeret volt, amit a rendetlenkedő vagy lusta nyakába akasztottak. Luther Márton az írás-olvasáson és latinon kívül többet nem is igen tanult az alapfokú iskolában. Kórusban tanulták még a Miatyánk, Üdvözlégy szö­vegét, valamint a Szentek Kalendáriumát (naptá­rát). K,ésöbb nagyon fájlajta, hogy nem tanulhatott i ' Üti ü 1 y* számtant, földrajzi, történelmet, sok ismeretet fel­nőtt korában kellett pótolnia. Mivel a saját bőrén tapasztalta az akkori iskolai oktatás hiányosságait, amikor teológiai tanár lett, tanártársával Melancht- hon Fülöppel sokat javított az iskolák, az oktatás rendjén. 0 maga is jó tanár igyekezett lenni. Elvetett minden erőszakos fenyítést, gyakran elbeszélgetett, sőt együtt játszott diákjaival. Főleg a nemes sakkot kedvel­te a léha kártya- és kockajáték helyett. Amikor Luther nagyobb fiú lett, Eisenachba került „középiskolába". Tizennégy éves korában, mint akkor a legtöbb diáknak, saját magának kellett a mindennapi kenyeret megkeresni. Kolduló diák lett, aki énekelve járt házról házra és gyűjtötte az alamizsnát. Ez akkori­ban bevett szokás volt. Az egyetemi éveket Luther a gyönyörű fekvésű, élénk forgalmú és szellemiségű Erfurt városában töltötte. Ké­sőbb is nagyon szívesen emlékezett vissza ezekre az évekre. A diákok itt is szigorú rendben éltek, közössé­gekbe tömörültek, kollégiumokban laktak. Minden kö­zösségnek saját uniformisa, egyenruhája volt. A kollé­gium rendjét szigorúan meg kellett tartani. Luther álta­lában hajnali négykor kelt és este nyolc órakor feküdt. Egyik legkorábbi életrajzírója, Mathesius, ezt írja róla: „Jóllehet eleven és vidám fiatal legény volt, minden áldott reggel templomba ment, és buzgó fohászkodással kezdte a tanulást. Azt szokta volt mondogatni, hogy aki serényen imádkozik, több mint felét elvégezte a tanulni- valónak. Sohasem aludt el, egyetlen előadást sem mu­lasztott, szívesen kérdezgette praeceptorait (elöljáró­it), tiszteletteljesen érintkezett velük, gyakran ismételt társaival, és amikor nem volt nyilvános előadás, mindig az egyetem könyvtárában tartózkodott”. Elterjedt az egyetemeken az újoncok számára az ún. beiktatási szertartás. Erfurtban pl. szamárfülekkel el­látott sapkát húztak a fejükre, majd azt levéve, hideg vízzel teli dézsába nyomták őket annak jeléül, hogy a tudatlanság „állati létformájából" az ismeretek által új emberekké válnak. Luther később visszaemlékezve erre a próbára, azt mondta, hogy életünk során gyakran kell átesnünk ilyen megalázó helyzeteken azért, hogy gya­koroljuk a türelmet és alázatot. K. I. Mások mint mi? Közel hétéves múltra tekint vissza az Észak-német westfaliai Minden városának diakóniai intézménye és Teológiai Akadémiánk között fennálló kapcsolat, melynek keretében minden év nyarán hat-hét teológus hallgató számára lehetővé válik a több mint negyven­éves múltra visszatekintő intézmény munkáját megis­merni. Az alábbiakban az ott eltöltött idő tanulságait foglalom össze néhány meglehetősen szubjektív gon­dolat képében. Az intézet fő profilja az öreg- és betegápolás. De ezeken kívül különböző ún. foglalkoztató üzemeket is működtetnek a hátrányos helyzetű emberek számára. Ez utóbbiakban szellemi, pszichikai és mozgáskorlá­tozott emberek, valamint hajléktalanok dolgoznak a legkülönbözőbb, természetesen a képességeikhez mért munkakörökben, ők így válnak a társadalom részévé, és megkapják az egyetemes emberi elismerés minimu­mát, a tevékeny élethez való jogot. Ott élnek, dolgoz­nak, szeretetet kapnak és ami fontosabb, szeretetet adnak nemcsak társaiknak, hanem a gondozó, ápoló személyzetnek is. Nem vitás, jobb volna egy olyan világban élni, amely nem határolódik el ezektől az emberektől, ha­nem befogadja őket és közösen él, dolgozik velük. Hiszem, ha felismernénk a társadalom kitaszítottai- nak többletértékeit, sokkal teljesebb, egészségesebb életet élhetnénk. Nem csak a szeretetüket tudnák így könnyebben továbbítani, az egészségesebbnek hívott társadalom, azaz felénk, hanem azt a többletet is, amellyel a Teremtő betegségükért, nyomorék voltuk miatt kárpótolta őket. Annak ismeretét, amely az észt és tudást birtokló emberben rég elhomályosodott: az Istenét. Rájöttem arra is, hogy nem az a legnagyobb kihí­vás, ha az ember képes megölelni, vagy megcsókolni egy testében-szellemében a mi szépségfogalmunk szá­mára fogyatékos embert, hanem elfogadni egyenlő társként. Mint teremtmény a teremtményt, töredékes a töredékest. A másik tanulságot az öreg- és betegápolás terén végzett szolgálat kínálta. Az élet értelmét kutató kü­lönböző felismerések közül az öregotthonban talál­tam meg a számomra legelfogadhatóbbat. Ott, ahol a halál mindennapos vendégként volt jelen. A közis­mert gondolat bennem akkor vált élménnyé, tapaszta­lattá. Szinte úgy, hogy a fizika hagyományos időfo­galmát meghazudtoltan átérezhettem, hogy az emberi élet értelmének legintenzívebb betöltése az lehet, ha képesek vagyunk annak mindennapjait az elmúlás, a vég felől szemlélni. Meglátni az öregkor sokszor nyo­morúságos betegségekkel terhelt szépségét, úgy érez­tem, kiváltságos lehetőség. Talán... „az őszi levél is lehet szép” fogalmazta meg ennek gondolatát egy idős néni, akivel az elmúlásról beszélgettem. Lehet-e szép? A legszebb. Mindezen tapasztalat ajándékként hullott ölembe. Mindenben az Albert-Nisius-Heim lakói között, amikor az éjsza­kába nyúló estéken, az erkélyen ülve a kilátásban gyönyörködtem. Szarka István teológus 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom