Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-07-31 / 31. szám

Evangélikus Élet 1994. július 31.

„NE HAGYJÁTOK A TEMPLOMOT, S AZ ISKOLÁT!” A soproni tanítóképzősök találkozója

Ez a próféta-költői felhívás hatotta át a két bakonyvidéki község hálaadó ünnepre gyülekező népét, amikor Szebik Imre püspök szolgálatával Nagygyimóton templomát, Ho- mokbödögén pedig volt iskoláját gyülekezeti házként vette ismét birtokába. A krónikás szerint a Ba- konyvidéken „Pápaugod voltak a reformáció gyújtópontjai a 16. század első felében. Ez a vidék az Enyingi Török Család birtoka volt, majd ifjú Nádasdy Tamásé lett, aki Ugod földesuraként hű védője és támogatója volt a protestánsoknak.” Nagygyimóton - akkor még Gimót néven - az 1703-as jegyzőkönyv szerint „...a gimóti Ekklézsia is lutheránus volt és egy Miklós nevű prédikátor még Csótra is eljárt...”. A reformátusokkal közösen tartották fenn a gyülekezetét és iskolát az 1780-as évi szerződés szerint: „.. .az egyházi terheket közösen viseljük, a tanitó egyszer lutheránus, egyszer kálvinista legyen.” Tíz év elteltével azonban szétválnak és önállóan iskolát és tanítólakást építenek, majd „kölcsönmag- tárt hoznak létre” templomépítési alapként. Ekkor már a homokbödö- gei gyülekezettel keresik a kapcsolatot és résztvállalnak az anyagyülekezeti lelkészlak építésében. Az 1900-as évek elején azonban szükségessé válik új iskola és tanítólakás építése, valamint a templom utáni vágyuk is megvalósul. Több éves tervezgetés, véleményezés alapján a falu lapályos részéről megszabadulva dombon építik meg a mai napig is a község kiemelkedő egyházi épületeit. 1910- ben már új iskola és lakás várja tanítóját és gyermekeit a templomában járó 247 lélekszámú gyülekezetnek. Hittel és ragaszkodással rendeznek be iskolát és templomot, oltárt művészi oltárképpel és orgonával. MiHASZNOS ÓRÁK AZ ELŐZETESBEN

A börtönt vagy az előzetes fogva tartást mindenki másképp éli meg. Valaki képes testileg és szellemileg is frissen tartani önmagát, mi több: tanul, olvas, sportol, s új emberként lép majd a szabad világba. Mások gyengébbek, megtörnek, apátiába zuhannak, nem találják életük további értelmét. Megint mások vagánykodnak, vagy közönnyel leplezik érzelmeiket. Ám minden ember eljuthat egy olyan pontra, legyen bár „seftes” a rácsok mögött is, legyen bár „professzor” a többiek között, mikor veszni látja az élete célját. Mikor egy olyan társat kívánna, akivel komolyabb dolgokról is szót ejthetnek, mint a napi koszt minősége vagy a bűnlajstromok unos-untalan (szórakozásból való) elmesélése, mikor a lélek fásultsága ellen már nem tehet semmit. Mi hát a megoldás a lelki kondíció újbóli meg* teremtésére? A Markó utcai előzetes falai között erre is megtaláltam a választ, mikor Görög Tibor evangélikus lelkésszel beszélgettem.

Szavaiból kiderült, négy éve foglalkozik börtönmisszióval, s jelenleg ez a tevékenység tölti ki napjait. Ez az egyik' oka annak, hogy a konkrét missziós munkát (istentiszteletek, lelki segély) színesebbé kívánja tenni. Az emberi élethez, mint elmondta, más dolgok is hozzátartoznak. A lélek teljesebbé, nemesebbé válhat a hasznos tevékenységek, a munka és a tanulás által is. E célt tartva szem előtt egy foglalkozássorozatot szervez, mely fontos kiegészítőjévé válhat a lelkészi tevékenységnek. A jelentkezők önképzőköri munkában vesznek részt, ahol a meghívott előadókkal beszélgethetnek majd a magyar és a cigány irodalomról, a természettudományokról. Egy másik foglalkozás keretében hasznos tevékenységek elsajátításához kapnak segítséget a lelkesedők. Itt azonban problémák adódnak, méghozzá anyagiak. Hiszen a varráshoz, a gépíráshoz, az orgoná- láshoz gépek és hangszerek kellenek, így - egyelőre - marad a gyertyaöntés elsajátítása, mely hasznos tevékenységet a szabadulok esetleg „új” életükben is kamatoztatják. A foglalkozások legfőbb célja természetesen nem a mester- képzés, hanem a kedvcsinálás, az esetleges tehetségek fölkutatása és továbbképzésre, tanulásra ösztönzése. A harmadik terület az ünnepi műsorokra való fölkészülés. A jelentkezők szavalatomén évekkel előbb renoválhatták a templom külsejét, most érkezett el az idő annak belső újítására. Május hónapban elvégzett festői munka után asszonyok, férfiak odaadó munkájával érkezett el az idő, hogy a 120 lelkes gyülekezet ismételtén lakozást vehessen ragyogóan tiszta „Istenházában”, hálaadó istentisztelettel.

Szentháromság 2. vasárnapján délelőtt érkezett Szebik Imre kerületi püspök, hogy Varga György esperessel és Görög Zoltán lelkésszel végezze megáldó pásztori szolgálatát. A püspöki igehirdetés a Zsoltáros hitvallásával: Uram, szeretem a házadban való lakozást - A Te házadhoz való féltő szeretet emészt engemet - ébresztette a teli templom népét a keresztyén élet gyakorlására. E helyen — mondta - az erőnek a Lelke munkálkodik és itt halljuk minden alkalommal, mit ad Isten az Ő népének. Törvényével utat mutat, megőriz, megvéd és Evangéliumával megajándékoz békességgel és felövez szeretettel. Legyen drága az ünnepek megszentelése Jézussal, az Ő Igéjével, mert azok a „boldogok, akik Igéjét hallgatják és megtartják”, cselekszik mindenkor. Püspöki igehirdetésre felelt Gyimóti Enikő tanuló, templomba hívő szóló-énekével, amelyet Varga Györgyné tanított és orgonával kísért.

Közgyűléssel folytatódott az ünnepség, amelyet Molnár József gondnok köszöntő szavai nyitottak meg, majd Görög Zoltán ismertette a

templom belső felújításának az anyagi részét. Ismertetve a hívek szíves adakozását és a 12 férfi és 27 asszony fáradságot nem ismerő takarító munkáját. Megköszönte a püspök segítését a kerületi adományért és külön is a mai napAt, amelyen áldását adta hitébresztő szolgálatával templomát szerető népünkre. Külön köszöntötte özvegy Bárány Lászlónét, aki férjével 20 éven át gondozója volt e leánygyülekezetnek, és orgonistaként vezette istentiszteletét. Köszönetét mondott Gőcze László festőnek, a község vezetőségének, akik egy évvel előbb már visszaadták az iskolát és tanítólakást, előbbiben már a tél folyamán tarthattak összejöveteleket. Igével köszöntötték a gyülekezetét. Varga György esperes és Kiss Attila egyház- megyei felügyelő, Ágoston Ferenc ge- csei felügyelő, valamint a jelenlevő lelkészek. írásban jövő köszöntéseket Németh Tibor nyug. lelkész köszöntését ismertetve, köszönetét mondott Nyers Andrea és Szécsi Beáta versmondásáért, majd püspök imádsága zárta a közgyűlést. Az ősziesen induló júniusi vasárnap a déli órákban már a nap melegét árasztotta, a vendégek pedig a község kultúrházában fogyaszthatták a hitben és szeretetben szolgáló asszonyaink ételeit. Majd asztali beszélgetés után együtt indultunk sokan a homokbödögei anya-gyülekezeti ünnepre.

Tóth Sándor

KITÜNTETTÉK GÉMES ISTVÁN LELKÉSZT

Amint arról a Stuttgartban megjelenő „ÚTITÁRS" című evangéliumi lap ez évi 2. számában beszámolt, a stuttgarti magyar gyülekezet 1993. évi karácsonyi istentisztelete előtt Kálmán Attila kultuszminisztériumi államtitkár átadta Gémes Istvánnak, a Württembergben élő magyar protestánsok lelkipásztorának, a „Pro Cultura Hungáriáé" nevű emlékérmet, így köszönve meg a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége jelenlegi elnökének sok-sok éves fáradozását, munkáját, amelyet a magyar kultúra megőrzése és ismertetése érdekében végzett.

kát, dalokat, nótákat, táncokat tanulnak. Az első fellépés, ahová a püspök urat is szeretné meghívni Görög Tibor, augusztus 20-án lesz, de a karácsony megünneplését is tervezik. A sok cigányfiatal miatt a cigány folklór elemeiből (koreográfus segítségével) is megpróbálnak egy zenés, táncos műsort ösz- szeállítani.

Újabb érdekes és humánus kezdeményezés színesíti tehát az előzetesben lévők hétköznapjait, az anyák napi megemlékezés és a nyelvtanulás beindítása után is. Görög Tibor áldozatos szervezőmunkája meghozhatja gyümölcsét: közösséget teremt, egy olyan közösséget, melyben az összetartó erő. nem az

egy helyre zártság, hanem az együttes cselekvés. A foglalkozások mellett a lelkész nem adja föl papi hivatását sem, hiszen megtartja továbbra is a vasárnapi istentiszteleteket, a magánbeszélgetéseket, modern, emberközpontúbb teológiafölfogásával szeretné az előzetesben lévő fiatalokban elmélyíteni a bizalmat Isten és a vallás iránt.

Novák Valentin

(Megjelent a Pest megyei Hírlap 1994. június 11-iki számában)

*

A fenti szolgálatok megvalósításához a SOROS ALAPÍTVÁNY sietett segítségünkre 354 000 Ft segéllyel. Köszönet érte!

Június végén két napos találkozóra gyűltek össze a Soproni Evangélikus Tanítóképző Intézet egykori növendékei. Az egyetemes találkozó megrendezésének gondolata ez év tavaszán vetődött fel. A szervezés nem könnyű munkáját Szabó György és Mágel Ágost öregdiákok vállalták. A hívó szóra mintegy százan keltek útra az ország különböző községeiből, városaiból. De jöttek iskolatársak Ausztriából, Németországból, sőt Finnországból is. Sokukat elkísérték szeretteik, hogy együtt örüljenek férjükkel, édesapjukkal, nagyapjukkal. Öröm volt látni, ahogy a megőszült, hatvan, hetven, nyolcvan év feletti férfiak, egykori diáktársak ölelték, köszöntötték egymást.

Az egybegyűlteknek az Evangélikus Líceum adott otthont, szállást és kitűnő ellátást. A házigazda teendőket dr. Berta Árpád igazgatóhelyettes és dr. Németh Csaba, a Líceumi Diákszövetség titkára látta el. Az ünnepi közgyűlésen dr. Hunyadi Zoltán öregdiák köszöntötte a résztvevőket, köztük dr. Kárpáti Lászlót, a volt intézet egyetlen élő tanárát. A diákévekre is emlékező köszöntő szavak után Major Sámuel öregdiák „Mementó” című költeménye hangzott el Békési József öregdiák tolmácsolásában. Ezt követően az 1930 és 1954 között végzett 25 évfolyam egy-egy képviselője adott tájékoztatást osztályukról, az osztálytársak életének, sorsának alakulásáról. Szó volt élőkről és holtakról, igazgatókról, tanárokról, diákokról. A már elhunyt diáktársakra, tanárokra néma felállással emlékeztünk. A közös vacsorát pedig éjszakába nyúló baráti beszélgetés követte.

Az ünnepi program másnap - vasárnap - délelőtt az egykori iskolánk színhelyén folytatódott. Az 1983-ban elhelyezett emléktáblánál Szabó Géza öregdiák olvasta fel Rozsondai Károlynak - az intézet utolsó igazgatójának - az iskola 99 éves történetét megörökítő írását. A Soproni Evangélikus Tanítóképző Intézet 1858-ban nyitotta meg kapuit. 1948-ban államosították, 1957-ben pedig végleg megszüntették. Működése során 1819 tanítói oklevelet, 170 tanítóképzői, ill. líceumi érettségi bizonyítványt, s 1329 kántori oklevelet állított ki.

A Sopron városképébe szervesen illeszkedő Képez- de u. 14. szám alatti épület a második világháború utolsó hónapjaiban több bombatalálatot kapott. Ezek annyira megrongálták, hogy 1945 májusában összeomlott. Helyén ma játszótér van, az utca felől emelt falon 1983 óta emléktábla hirdeti, hogy „E helyen állott 1858-1945-ig, lebombázásáig az Evangélikus Tanítóképző Intézet, híven szolgálva a magyar népoktatás ügyét.”

Az emléktáblánál Békési József öregdiák szólaltatta meg Rozsondai Károly „Vén hársunk ravatalánál” című versét, majd Nagy Kálmán öregdiák idézte fel az 1944. december 6-i soproni bombatámadás - az iskola épületét is károsító - megrázó élményét, melyet a városban élt át. Az emléktábla megkoszorúzása után bejártuk a régi udvart, keresve a hársa- kat, búvóhelyeket kínáló bokrokat. Képzeletünkben újra állt a ház, tornyában megszólalt a kisha- rang, virágoztak a hársak, tanulásra hívtak a kopott padok és néhány percre visszatért a tovatűnt ifjúság.

Utunk innét - mint annyiszor diákkorunkban - a templomba vezetett hálaadásra. Az egyetemes találkozó Kónya Lajos kétszeres Kossuth-díjas költő - volt soproni képzős diák - emléktáblájának újra történő elhelyezésével zárult. A Magyar utcai házat - melyben Kónya diákkorában lakott - 1983-ban emléktáblával jelöltük. A régi épület időközben lebontásra került. Helyére új társasház épült, melyre most ismét felkerült az emléktábla. Az utcai ünnepségen Dr. Sarkadi Nagy Sándor, a Soproni Benedek Elek Óvóképző Főiskola tanszékvezető tanára emlékezett a költőre. Békési József öregdiák tolmácsolásában ismét elhangzott Kónya Lajos „Találkozóra” című költeménye, melyet 1958-ban, a képző létesítése 100. évfordulóján rendezett ünnepségen maga olvasott fel a költő. Az új épület falán Kónya Lajos két osztálytársa: Major László és Mágel Ágost öregdiákok helyezték el az emlékezés koszorúját. így ért véget a két napos találkozó, amely bizonyság volt arra, hogy él bennünk és éltet bennünket múlttá vált iskolánk.

Szabó Géza öregdiák

EGY ELFELEJTETT MÁRTÍRUNK: BENCSIK JÓZSEF

Nemeskéri templomunk falán tavaly óta márvány tábla hirdeti Bencsik József simasági születésű népfőiskolás, evangélikus ifjúsági munkás; a kommunista rendszer mártírjának emlékét. Méltó, hogy egyházunk népének szélesebb köre is megismerje őt.

Szombathelyen született 1917. február 21-én. Bachát István akkori segédlelkész keresztelte meg ugyanott. Előbb Simaságon lakott édesanyjával, majd az alsószopori iskolába járt és Nemeskéren kon- firmálkodott. Nagybátyjától a cipész-csizmadia mesterséget tanulta meg. Később a nagytarcsai népfőiskolára került, itt írta a finn-magyar barátságról szóló „Két zászló” című szép versét.

A világháború elején behívták katonának. Kikerül a frontra, sebesülten tér haza. Ekkor leszerelik és konfirmáló lelkészének, Novák Eleknek hűséges munkatársa lesz.

Nemrég elhunyt diakónuslelkész barátom, a felejthetetlen emlékű Kiss István írt további sorsáról nekem néhány adatot. Hadd idézzem szó szerint, hiszen az ő szorgalmazására került barátja emléktáblája is a nemeskéri templom falára. így írt róla Kiss István alig fél évvel halála előtt keltezett levelében: „Nemeskéren látogat, iratteijesztéssel foglalkozik, falvakat jár végig. Ifjúsági találkozókat szervez. Előadó, bizonyságtevő vendégként több kemenesaljai gyülekezetben is megfordul, pl.

Celldömölkön, Alsóságon, Keme- nesmagasiban. Mint KIÉ tag, résztvevője a Nicki-Mügáti táboroknak. Simasági otthona istentiszteleteknek ad helyet. Luther kabát nélküli papnak tartják.” Majd mártíromságának előzményeiről így ír Kiss István: „Hazája iránt érzett szeretetből bekapcsolódott egy illegális csoportba, akik Nyugattal tartottak kapcsolatot, üldözött embereket mentettek ki a Rákosi börtöneiből. Árulás folytán 1952. október 8-tól 1953. június 10-ig társaival együtt börtönben sínylődött. 1953. június 10-én végezték ki négy társával együtt...” Emlékét, helytállását őrizze meg szívében az utókor!

Dr. Fabiny Tibor

KOSZORÚZÁS A FASORBAN

A Fasori Evangélikus Gyülekezet és a Budapesti Evangélikus Gimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete abból az alkalomból, hogy a Magyarországot több évtizedig megszállva tartó idegen hadsereg utolsó katonája három évvel ezelőtt elhagyta Hazánk területét s ezzel országunk visszanyerte teljes függetlenségét, 1994. június 26-án, vasárnap, istentisztelet után megkoszorúzta a fasori evangélikus templom homlokzati falán elhelyezett, 1991 júniusában felavatott II. világháborús hősi emlékművet, melyet a Budapesti Evangélikus Gimnázium Benczúr Gyula Képzőművészeti Körének egykori diák-elnöke, Dr. Pfahler Pál főorvos, ny. MA V főtanácsos alkotott. Az ünnepi emlékbeszédet az 1946-ban érettségizett Simon Róbert ny. főiskolai docens, a Budapesti Evangélikus Gimnázium Volt Növendékei Egyesületének alelnöke tartotta. Beszédében többek között ezeket mondta:

Hazánk függetlenségének visz- szanyerése tette lehetővé mind a templomunk, mind a gimnáziumi épületben lévő II. világháborús emlékmű megalkotását, amely előtt lehajtott fővel, de meg nem tört derékkal, a Mindenható akaratában megnyugodva, emlékezhetünk hősi halott tanárainkra, iskolatársainkra, barátainkra. Mi, öregdiákok és a fasori gyülekezet tagjai, minden év júniusában, a megszálló hadsereg távozásának évfordulóján koszorúzási ünnepséget tartunk, hagyományt teremtve ezzel az utánunk következőknek. Természetesen, néhány szál virágot máskor is tehetünk az emlékműre. Nagy örömmel láttuk, hogy az elmúlt étben különféle egyéb ünnepi alkalomból, osztálytalálkozókra összegyűlt öregdiákok, valamint a március 15-i Nemzeti Ünnepkor a mai ifjú fasori diákok is elhelyezték koszorúikat az emléktáblára. Ezért csak hála és köszönet illeti őket, mert kifejezik azt az összetartozást, amely a fasori gyülekezet és a fasori Budapesti Evangélikus Gimnázium testvéri közösségét, nem pedig különállását szimbolizálja. ..

.. .Az emlékmű arra figyelmeztet minket, hogy kegyelettel adózzunk mindazoknak a volt tanárainknak és diáktársainknak, akik a háború vérzivatarának áldozataivá váltak a frontokon, koncentrációs és fogolytáborokban, légitámadások, üldöztetések és menekülések során. Drága ha- lottaink nem születtek katonának, nem önként mentek a háborúba, mégis a legtöbbet, fiatal életüket áldozták fel a háborús események során, hiszen ők valamennyien fiatalok voltak, a mi korosztályunk tagjai, és ha ma élnének, egy korúak lennének velünk, a ma, őket itt gyászolókkal. Mi, akik még valamennyien emlékszünk a háborús évek borzalmaira, tudjuk, Isten kifürkészhetetlen akaratán múlott, hogy mi túléltük azt a vérzivatart, amely barátainkat, tanárainkat és iskolatársainkat fiatalon elragadta - őket halálra, minket életre ítélve.

Tudjuk, hogy ez fordítva is történhetett volna s így hálát adhatunk Mennyei Atyánknak azért a kegyelemért, hogy ma, mintegy fél évszázaddal a nagy világégés után, még élünk és itt állhatunk ezen emlékmű előtt és emlékezhetünk gyászoló szívvel azokra, akiknek arca még elevenen él tudatunkban."

Szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy az éppen ülésező zsinati tagok jelenlétében, a koszorút két olyan volt fasori diák helyezte el, akik között pontosan fél évszázadnyi a korkülönbség: az idősebbek az 1944-ben érettségizett dr. Patay István belgyógyász főorvos, a fiatalabbik az 1994-ben érettségizett Lőrincz Orsolya. A koszorú elhelyezése után imát mondott Szirmai Zoltán fasori gyülekezeti lelkész.

SR