Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-04-05 / 14. szám
JZjVungeiiKsUä lhici Mrmuo o. I kiskörös SOLTVADKERT Épül a „Jó Pásztor Otthon” Család, mint gyülekezeti háttér Nem vagyunk nagy egyház ahhoz, hogy ne a legváratlanabb pillanatokban kérdezze meg valaki, valahol az ország túlsó sarkában: „aztán hogy álltok az építkezéssel?” S jó dolog elmesélni, mi mindenben léptünk előrébb, elkészültünk a falazással, kész a födém, már fel lehet menni a lépcsőn... Magam akkor szeretek leginkább kimenni az építkezéshez, ha nincs ott éppen senki. Mert ilyenkor lehet nyugodtan nézelődni. Megállni a majdani oltár helyén, magam elé képzelve a gyülekezetét, szinte hallva éneküket. Lenézni a zárt udvarra, ahol majd a kerengő kockáin sietnek a nővérek, húzzák csosszanó léptüket az öregek, a felülről beszűrődő fényben. Ilyenkor jut eszembe az is, majd kell egy kis harangot is szerezni a toronyba, hogy hívogasson, jelezze az idő múlását, az este érkeztét. Idáig érve az álmodozásban, elmosolyodom. Hol van még mindez? Hiszen tavasszal szeretnénk megcsinálni a tetőt. A cserepet már megvettük, negyvenhétezer darab kellett. A fát most szállítják Szlovákiából. Most tárgyalunk az áccsal, próbálná kicsit olcsóbban. Adóznom is .kell, meg egyre kevesebb a munka, - sóhajtja ő is. De azért megegyezünk. Tudja ő, itt jól kell kihegyezni az ácsceruzát, hogy vékonyan fogjon. Másfél éve, hogy nekikezdtünk. Volt, aki eleve kétkedéssel fogadta vállalkozásunkat. Negyvenöt millió forint? Akkor, mikor mindennek megy föl az ára? Magam is félve mondtam: ezt az otthont az Családgondozás „Amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is, a legkisebb atyám fiai közül, velem tettétek meg," - mondja Jézus. (Máté 25, 40.) Már a Római Birodalomban felfigyeltek arra, hogy a keresztyének szeretik egymást, meglátogatják és gondját viselik azoknak, akik rászorulnak. Sok minden tehet kicsivé, a másikra rászorulóvá. Leggyakrabban az öregség és a betegség tesz ilyenné. Ma sokakat kicsivé tett a politikai változás, eddig valahol nagyok voltak. Most az megszűnt, nagy hiány támadt az életükben, de a gyülekezeti közösségbe nem mernek, szégyellnek jönni. Másokat a munka- nélküliség tett kicsivé, bezárttá, magányossá, s vannak akik bűneik súlya alatt görnytedeznek. Az ő kérdő tekintetük, kinyújtott kezük Jézus tekintete, Jézus keze. Gyülekezetnek, lelkésznek együtt is és külön-külön is nagyon sokrétű feladatai vannak. A családban kiegyensúlyozott körülmények között élő idős ember is szívesen várja a látogatót. Boldoggá teszi minden hír, minden vigasztaló szó. Az idős ember nagyon elhagyatott lelkileg. Körülveszik gyermekek, unokák, látja érzi, hogy szeretik, de a gyermekeknek nem jut eszébe, hogy a nehezen mozgó szülőt autóba ültessék és a gyülekezeti közösségbe elvigyék. Szinte véletlenül találtam rá egy nénire, aki már 5 éve nem tudott templomba menni. Amikor autóval érte mentünk, szinte új erőre kapott, pedig jó gyermekek veszik körül. Ok maguk nem érzik Krisztus kegyelmének a szükségességét, ezért nem is gondolnak arra, hogy az édesanyjuknak milyen nagy szüksége lenne rá. A fizikailag elhagyatott emberekre hamarabb rátalálunk. Ezen a téren nagyon sokat tesz társadalmunk is, ebédet visz olyan idős embereknek, akik maguk nem tudják ezt elkészíteni, és a ház körüli munkát is elvégzik helyettük. A gyülekezetnek mégis olyan lehetősége van itt, amit más nem pótolhat. A látogatások során felhívjuk a magányos emberek figyelmét a terheinket cipelő Jézusra, aki megtanít imádkozni és segít az Atyához közel kerülni. Magányban, belső szobákban lelkünk mélyén megtalálhatjuk Atyánkat, ő titkon vár, keres, néz bennünket, és a csöndben hallhatjuk őt, ha figyelünk rá és ezt mondja: itt vagyok. Ennél többet nem is mondhat egy magányos embernek, így most már a magányos ember nincs egyedül. Jöhet olyan óra amikor fizikailag senki sem lehet velünk egy kórházi ágyon, műtőasztalon, lehetnek percek, amelyet nem oszthatunk meg senkivel, de boldog tudat, ha Pál apostollal elmondhatjuk: „Az Úr mellém állt és megerősített,” ezt a szolgálatot csak Jézus nevében végezhetjük el. Fiatalok között is ez a mi küldetésünk, hogy az Úrra, mint Atyára hívjuk fel a figyelmet. Atyára, aki áldását adja a hűséges munkára. Mindez korábban az otthonokban nemzedékről-nemzedékre került tovább, ma azonban mindenki a maga ura szeretne lenni, s nem akarjuk önmagunkat odaajánlani egymás számára Isten, gondviselő eszközéül. Sütő András erről a megváltozott helyzetről így ír: „A tegnapi nagy család közös tükörben mutatta, őrizte a családok arcát. Ma mintha darabokra tört volna ez a tükör. De nézze meg a nagy tükör apró cserepeit, minden egyes darabban ugyanaz a kép jelenik meg. Úr Isten is építeni fogja. Aztán az átélt csodák: nem kértük, és mégis jóval olcsóbban kaptuk meg a téglát. Jelentős kedvezményt kaptunk a cserép árából is. És: a kivitelező, a fuvaros sem rajtunk akar gyorsan meggazdagodni. Amikor sok kézre volt szükség, néha a bőség zavarával küszködtünk. Húsz emberre kell ebédet adni? Asszonyok egymással vetekedve varázsoltak valóságos lakodalmat az építkezők asztalára. Igen, ezek is csodák! És egy ilyen otthont csak ilyen csodákból lehet felépíteni. S jött segítség külföldről is. Egy német gyülekezet a gyülekezeti karácsonyi vásár teljes bevételét nekünk küldi el. A német diakóniai vezető sem jön üres kézzel. A 127. zsoltár mindennapi zsoltárunk lett: „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők...”. A minap mondta kivitelezőnk, hogy eddig úgy kilenc millió forintot építettünk be, ennyi értékű munkát végeztünk el. Soha nem volt ennyi pénzünk egy kupacban, még a fele sem. Ennyit a csodákról. .. S a folytatás? Aki eddig megsegített, ezután sem hagy magunkra bennünket. Mert nem a magunk dicsőségére építettünk, a Jó Pásztoré ez az otthon. E falak között majd a Jó Pásztorral lehet találkozni, ő lesz majd, aki hívogat, aki megsi- mojgat, sebeket gyógyít és vezet. Éppen úgy, ahogy eddig is. Lupták György Talán szétszórtabban, a megváltozott méretek következtében, valamivel kisebb erővel, de éppen olyan tisztán.” Nagyon nehéz a mai embert gondozni, látogatni, mert mindenki nagykorúnak érzi magát, s önmaga pásztora akar lenni. Pásztori szolgálatunkat Váci Mihály szavaival foglalhatjuk ösz- sze: „S érezzék egy kézfogásról rólad, hogy jót akarsz és te is tiszta, jó vagy s egy tekintetünk elhitesse veled: szép dologért élsz - és érdemes élned." ..............Szabóné Piri Zsuzsanna KI SAPOSTAG Kiáltó tett a „pusztában”... Pécsi szolgálati helyem után villámcsapásként ért a püspöki kiküldés : Dunaújvárosba menni, templomot építeni! Első gondolatommal tiltakoztam. Egy belső Hang megszólalása után mégis elvállaltam: A templom kell! Aki templomot épít: Jövőt épit! Házat az ÚRnak! Imádság házát! - Házat embernek! Lelke védelmére! Házat a Hitnek, házat a Honnak! Reményül a szo- morkodóknak! S az elveszettek számára Otthonnak! S ha mégis visszariadtam volna, Jézus Krisztus biztatott: „Ne féljetek! Ha akkora hitetek lesz, mint a mustármag”... Nagy biztatás, s lám itt vagyok... Biztató a növekvő gyülekezet támogatása is, hogy vannak és lesznek, akik imában, tettben itt lesznek az építkezés ideje alatt is. Egyházvezetésünk is megígért minden segítséget és támogatást, hogy templomot építsünk az „el- pazarolt-lelkek városában”, s így és ezzel is segíthessünk az itt élőknek megtalálni Jézust, megtalálni önmagukat, megtalálni embertársaikat. Reméljük, a másutt élő evangélikusok testvéri mellénk állását is, és saját ügyüknek is érzik majd kicsit, hogy evangélikus templom álljon - Isten dicsőségére - a volt „szocialista-város” szürke betontengerében. Ha a hívő lelkek aktivitása is oly dinamikus lesz, mint volt a hitetleneké a városépítés idején, akkor a reménységből és tervekből nemsokára valóság lehet, s elzarándokolhatnak ide az emberek boldogan átérezve, a teremtettség rendje: nem pusztán várost építeni, de templomot melléje! Nem csak lakást biztosítani, de törődni az emberek hitével, leikével! Természetesen Dunaújvárosban templomot építeni egészen más, mint Kiskőrösön, vagy Soltvad- kerten lenne... Minden tekintetben. Hisz itt nem hagyomány (jó hagyomány, Isten szerinti hagyomány) a templomba menni. Itt elfogadták a lelki-pusztaságot: város templom nélkül! Nekünk tehát nem elég istentiszteleti épületet építeni, de evangélikus-centrumot szükséges itt kialakítani, ahol a fiatalok a hitélet mellett kulturális, A község lakossági létszáma miatt nagy. Mintegy 7500 lakosból 3000 evangélikus. Olyan tömeggyülekezet, amely nem jellemző hazai diaszpóra helyzetünkre. Olyan nagyközség Soltvadkert, amelyben nem őriznek népi hagyományt sem dalban, sem öltözékben. Miben erős e község, vagy evangélikus szemmel, mi adja a gyülekezet erejét, tartását? Még mindig - lassan kétszáz éven át - ugyanaz az ülésrend a templomban, mint volt kezdetben. Megvan a helyük a férfiaknak, asszonyoknak, fiatalasszonyoknak, ifjaknak és leányoknak. Ugyanez a rend tapasztalható a gyermekistentiszteleten is, azaz külön ülnek a fiúk és a lányok, valamint az ún. „vegyes” rész, ahol szülők és gyermekek egymás mellett ülve vesznek részt az istentiszteleti alkalmon. A gyermek első misszionáriusa a szülő. A leghatha- tósabb hitébresztés, amikor a gyermek hallja a szülő sőt sportolási lehetőséget is találnak. Ahol hitüket erősítve, képességeiket fejlesztve, teljes emberként illeszkedhetnek az ország, a haza új életébe. (Nem, mint egykoron: lelke-fosztottan.) Természetesen itt templomot építeni ugyanazt is jelenti, mint Nógrádban, vagy Békéscsabán jelentene, vagy bárhol másutt: JÉZUS KRISZTUS SZOLGÁLATA! Új szövetség. Új, gondolkodás. Új élet! Új jövő! Uj felelősség egymásért! Új egység a szeretet által ! A történelmi tanulság, hogy ez az ország is akkor emelkedett, mikor erős volt hitben! S mikor ezt kiirtották, akkor pusztulás és mélységbe zuhanás következett... A testvéri segítés egyik első példája, hogy lelkész-testvéreink közül nem egy evangélizációs szolgálatot végzett közöttünk; s egyik pécsi testvérünk szabadságát áldozza az evangélikus családlátogatásbeli-, és családkeresési szolgálatra városunkban. Hitben, reménységben, szeretet- ben szeretnénk evangélikus centrumunk építéséhez hozzálátni. Reisch György énekét, a szülő pedig gyermeke imádságát. Nem „küldött”, hanem „hozott” a gyermek az alkalmakra. E jelenlét mindig hitvallás, az elmaradást, a hiányzást mindig magyarázni kell egy-egy mentegetőzés erejéig. Hagyomány - élő - az is, hogy jelentős a férfiak templomlátogatása. Ugyanezt gyakorolják tovább a hittanosok között a fiúk. A gyülekezet erejét mutatja az is, hogy a gyülekezeti életben családok vesznek részt. Ugyanez a „gyakorlat” temetésen, esküvőn, presbiteriktatáson és konfirmáción. Nemcsak a családból jelenik meg egy-egy képviselő, mert így illik, hanem az együttérzés, az együtt ünneplés, a közös teherviselés, a bajokban és örömökben való osztozás jellemzője hétköznapnak és vasárnapnak. Van hagyomány, amit erősíteni kell, mindig legbe- lül, a szívben és lélekben. Káposzta Lajos KECSKEMÉT Nagylétszámú történeti egyházak között Maroknyi gyülekezet éli 200 éve életét az Alföldnek ezen a részén. A reformáció elterjedése óta, vállalva minden kor kihívását, hitének megélését. Az első feljegyzés az 1564-es évből tájékoztat arról, hogy a reformáció teret hódított a városban. A „luther-köröszté- nyek" és a „pápista hiten lévők" megegyeztek egy közös kőtemplom használatában. Később beleolvadhattak a református gyülekezetbe, és így két évszázadon keresztül nincs hír az evangé- likusságról. 1792-ben egyházalapítási próbálkozásaik végre eredményessé váltak: . .ami eránt, mivel az igenessen az Isten ditsősségének terjesztését veszi czéllal, a magistrátus ellenzést nem támaszt...". Az engedélyt megkapták, s elindulhatott az egyhát élete. Imaház-, paplaképítés, iskolaindítás, - melyben Petőfi Sándor tanulta az írás-olvasás tudományát - következtek. 1862-63- ban Ybl Miklós tervei alapján templomot építettek, majd 1911-13 között a „Luther-palotát” bérházként, Mende Valér tervei alapján. A múlt dióhéjban történő felelevenítése után elmondhatjuk, hogy a minden időben közel 500 lelket számláló gyülekezet igényesen és felelősséggel élte életét a nagy egyházak között. Teszi ezt ma is az ősöktől örökölt egyházszeretettel és áldozatkészséggel. Az elmúlt évben a 130 éves templom teljes renoválását végeztük, készülve az ezévi 200 éves gyülekezeti évfordulóra. Isten segítségével e kis gyülekezet újra bebizonyította élniakarását, összetartozását. Ebben látom megmaradásának és szolgálatának egyetlen alapját a nagy egyházak között. Igen sok a kihívás. A nagy számbeli különbségek ellenére ökumenikus kapcsolataink rendezettek. Egységesen képviseljük az egyházak érdekeit különböző fórumokon és alkalmakon. Mind a katolikus, mind a református egyházban végeznek gimnáziumi oktatást, melybe az ott tanuló evangélikus gyermekek hitoktatásán keresztül egyházunk is bekapcsolódik. Az általános iskolás korú gyermekek hitoktatása csak gyülekezeten belül történhet, mivel a közel 80 gyermek számos kecskeméti iskolába jár. A minőségi munkára kell törekednünk, hogy megtarthassuk őket az egyház és Isten közelében. A felnőtt gyülekezetben végzett szolgálatunkban is így kell megélnünk küldetésünket. Talán nem tudunk annyi vonzó alkalmat, lehetőséget biztosítani, mint testvér-felekezeteink, de a magunk lehetőségeivel élni kell. Színünkre szükség volt, szükség van és szükség lesz, hogy mindenki úgy érezze e kis közösségben, ahogyan egy gyermek fogalmazta meg: „Olyan jó, hogy én evangélikus vagyok!” Ennek a gondolatnak a szellemében, Jézustól tanult alázattal élünk a nagylétszámú egyházak között szeretetben. Kis János BAJA Kis gyülekezet nagy területen Valóban kis gyülekezet vagyunk, nagy területen. Huszonnégy község tartozik Bajához. Baja is szórványgyülekezet. 42 000 lakosú városban mintegy 250 evangélikus él. A 24 községben pedig 52-en. Nincs ezen mit csodálkozni, mert városunk és környéke ősi idők óta a kalocsai érsekség territóriuma. A kezdetről: 1833-ban mintegy 21 családnyi evangélikus elhatározza, hogy gyülekezetét alkot. A Bajától légvonalban 95 km-re levő Kiskér (ma Jugoszlávia) lelkészét keresik meg, Hajnóczy Sámuelt, hogy évente pár alkalommal szíveskedjen Baja pásztorolását elvállalni. Vállalja, hűségesen jön 1839-ig. 1833-ban gyűjtést kezdenek templomuk építésére. 21 család 58 Ft 24 krajcárt adományozott. Ez a 21 család 80 evangélikust jelentett akkor. Házaknál, otthonaikban, felváltva tartják az istentiszteleteket. 1839 szeptemberében Abrahám István kecskeméti evangélikus tanítót választják meg levita-tanítójuknak, akit Sztehló János petrováci főesperes iktat állásába 1839. december 28-án. 1840 január 1-jén már 31 evangélikus család gyűjt 307 Frt 30 krajcárt. Áprilisban újabb 12 családtól ú20 Frt '30 krc adomány 'érkezik. * Megvásárolják a házat, nTetya’gyülekezet otthona lesz, nagy az öröm. S egy napon ezekben az években óriási tűz keletkezik, Baja városa e tűz martalékává válik. Az új hajlék is. A kis gyülekezet a trauma után újra, ugyanazon a helyen templomot épít. A város megyeszékhely volt. Sajnos három alkalommal megszűnik és Zom- borba kerül a megyei vezetés, így a tisztviselői gárda is költözni kényszerül. E három váltás közben szaporodik a létszám, ezért bővíteni, átalakítani szükséges a templomot. Majd amikor Kecskemétet jelölik megyeszékhellyé s ezzel Baja szinte politi- kailag-gazdaságilag, minden téren megbénul - hiszen a tisztviselők kenyerük után mennek - a gyülekezet létszámban jelentősen csökken. A gyülekezet mégis él, élni akar s ezt bizonyítja is. Jeleztem: Baja is szórvány, négy tiszta pár van a városban, 24 szórványunkban 10 evangélikus pár van, a többi vegyes. Vaskút szórványban rendszeres istentiszteleti rend van, itt él a legtöbb evangélikus, ezenkívül Bácsalmásra jártam, de itt kihalt a négy evangélikus. Katymáron él még 3 evangélikus. Ma a kis bajai gyülekezet temp; lomrenoválásra készül. Tizenhárom év után újra teljes felújítást kell végezni. Waiblingen város (Németország) evangélikus gyülekezete testvérgyülekezetévé fogadott. Kint jártunk s ők viszontlátogattak hozzánk, anyagiakban is segítettek. Áldozatukból száríthatjuk a vizes templomfalakat, az Országos Egyház is, s a minap a Gustav-Adolf-Werk jelentős anyagi támogatásával, a bajai evangélikus testvérek adományaiból, a bajai baptista gyülekezet megható adományából, a Műemlékvédő Hivatal anyagi és erkölcsi támogatásával hozzákezdhettünk ez évben a nagy munkához. Kérjük és várjuk az ország evangélikusságát, segítsék élni akaró kis gyülekezetünk mindenkori jelenét-jövőjét áldozataikkal, erőnket meghaladó munkánkban. Dedinszky Tamás KISKUNHALAS Szórvány a városban CSENGŐD-PÁHI-KASKANTYÚ Három templom - egy gyülekezet Amikor első ízben meghallotta e sorok írója ezt a szép zengésű, hosszú elnevezést, hogy Csen- gőd-Páhi-Kaskantyú, nem sejthette, hogy itt szolgál és lába alá futnak az el nem fogyó utak. Csengőd, Páhi és Kaskantyú ha nem is a világ, de az ország közepe. Itt alkotnak földrajzilag egy háromszöget. Egy lelkésze, de három temploma van. Milyenek ezek a templomok? Mint a legtöbb hazánkban. - mondhatja valaki. Hiszen a három közül a legnagyobb, a csengődi sem mondható nagynak. De mitől is lesz nagy egy templom? Attól, amit kívülről mutat, vagy amit magába rejt? A méreteitől vagy attól a szeretettől, amit azok éreznek iránta, akik építették, akik magukénak vallják? Odamennek, mert odaköti őket minden bánat és öröm. Megcsodálnak ugyan szebb templomokat, de visszatérnek a hálát elmondani és a könnyeket elsírni. Ez a megmagyarázhatatlan érzés tesz naggyá templomokat Csengőd-Páhi-Kaskantyún is éppen úgy, mint másutt. így lesz GAZDAG a legkisebb gyülekezet, benne a legszegényebb ember is, ha van temploma. Ahogyan Reményik Sándor írja Templomok című versében: Én csak kis fatomyú templom vagyok. Nem csúcsíves dóm, igbeszökkenő, A szellemóriások fénye rámragyog. De szikra szunnyad bennem is: Erő. S bár irigykedve holtig bámulom A dómok súlyos, drága titkait, Az én szivem is álmok temploma És Isten minden templomban lakik. Nagy Veronika A Kiskunhalasi gyülekezet szórvány a szórványban. Nemcsak helyben, ahol a 150 körüli kis gyülekezet az alföldi városokra jellemző nagykiterjedésű területen (10 km átmérő), 2 nagy egyház között él elszórtan, hanem a 1/2 Bács- Kiskun megyében még két városban (Jánoshalma, Kiskunmajsa) és 15 községben, 30 km távolságban. Ez a kisebbségi helyzet azt jelenti, hogy nagy a szívóereje a nagy egyházaknak, a tömegeknek. Nekünk templomunk sincs, csak imaházunk, így templomi esküvőt sem nálunk tartanak a vegyes házasok és nem javunkra. Itt - és a szórványokban méginkább - nem is tudnak rólunk, észre sem vesznek bennünket. Tőlem többen megkérdezték, evangélikusok is vannak, milyen egyház, milyen vallás? Sok nehézséggel kell megküzdeni az ilyen kis szórványgyülekezetnek. Főleg idősek járnak templomba, de van, akinek 3 km-t kell vasárnaponként megtennie, mikor a boltba is nehéz elmenni. A gyermekekkel való foglalkozás is azt jelenti, hogy 10 csoportban folyik a hittanóra (helyben csak 3) és 5 csoportban a konfirmáció. Kb. 10 iskolából kell összeszedni a gyerekeket. Ez csak délután lehetséges, vagy hétvégén, de akkor a családnak van más programja. (Alföldi város, mindenkinek van kertje szőlője.) A szétszórt keveset összegyűjteni, összetartani, ez nehéz küzdelem, fáradság. Sok hárul a gyülekezet lelkészére. Neki kell menni! A szórványlelkész mindig úton van! Főleg busszal, vonaton próbálja elérni a híveket. Helyben kerékpáron, de néha a szórványban is. Ez sok időt rabol el. (Egy délután egy hittanóra, konfirmációra). Sokat megy hiába, mert otthon találni sem könnyű a családokat. És, ha mindent megtesz, vagy teljesen független, szabad, akkor sem ér el mindenhova, ahol váiják, vagy .szükség volna lelkipásztorra. Nem tud eleget tenni a követelményeknek. De nemcsak nehézségei vannak a szórványmunkának, hanem örömei is. Sokkal családiasabb, melegebb, közösségibb a kis gyülekezet, az 1-2 ember is. Én, aki 20 000 lelkes nagy gyülekezetben születtem, ott éltem, ott voltam 10 évig segédlelkész, és a „nagy’’-hoz a „sok”-hoz szoktam hozzá és emiatt nem volt könnyű a keveset megszokni, mégis megszerettem a szórványmunkát. Míg Nyíregyházán sokszor azt sem tudtam, ki ül mellettem a templomban és ismeretlen maradt a gyülekezet nagy része, itt ismeijük egymást, lehetőség van beszélgetésre, közelebb kerülhetünk egymáshoz. Erre van lehetőség a kórházi látogatások alkalmával is. A kórházban szinte az egész megye betegeivel találkozom, de ez a leghálásabb szolgálat. Itt igazán érezzük, hogy várnak, hogy szükség van a szolgálatunkra, itt megnyílnak a szivek is, felszántott talajba vetünk. Hányszor „utolsó” szolgálatunk, de milyen jó tudni, hogy együtt imádkoztunk, és talán sírva, összetörve tárták'ki szívüket, találtak vigasztalást, békességet, készültek fel utolsó útjukra, vagy nyertek erőt betegségük hordozására. Az igazi közösséget nem is a nagy gyülekezetben, a nagy tömegben lehet átélni (pedig ma is mindenki ezt keresi) - Jézus is így végezte szolgálatát - embertől-emberig - és azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ezt igazán a szórványban lehet megtapasztalni. Nagy Ilona
