Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-12-22 / 51-52. szám

ADVENT 4. VASARNAP IGEJE MÉRLEGHINTA Jn 3,25-30 Panaszokkal teli világunkban ritkán hallunk olyan vallomást, mint amit Keresztelő János mon­dott, hogy öröme teljessé lett. Az ő ajkán is idegenül hangzik. Ez az aszketikus, marcona próféta, aki villogó tekintettel suhogtatta meg az ítélet fejszéjét kora romlottsága felett, örömről beszél, amely mara­déktalanul tölti be szívét. Különös vallomás, de úgy látszik nem lehe­tetlen. Pál apostol, aki ugyancsak kivette részét az élet testi-lelki szenvedéseiből, akit saját népe áru­lónak tartott, akit a görög kultúra képviselői megmosolyogtak, s aki keresztyén testvéreitől is sok hán­tást kapott, a korinthusi gyüleke­zethez írt levelében mégis arról vall, hogy csordultig van a szíve örömmel. Erről szólt az a súlyos beteg, hosszú ideje ágyban fekvő testvérünk is, aki otthoni úrvacso­ravétele alkalmával, a befejező ál­dás után visszahanyatlott párnájá­ra és ezt mondta: most olyan bol­dog vagyok. - Honnan van ez az öröm? Ha Keresztelő Jánost kérdezzük e titok felől, csak ennyit mond: azért lett teljessé örömöm, mert meghallottam a Vőlegény szavát. Sokféleképpen nevezi Jézust a Szentírás. Ezek a nevek beszédes hasonlatok, amelyek mind elárul­nak valamit Jézusról. E nevek kö­zött talán a legszebb: Jézus a Vőle­gény. Mennyi melegséget, érzel­met, vonzódást kelt fel ez a név. Mint az Énekek Énekében a Vőle­gény, úgy hív kedves bátorító szó­val. Szeretete erősebb a halálnál is, és benne valóban Isten lángjai lo­bognak fel. Az örül, és annak lesz teljessé öröme, aki hallja a Vőle­gény szavát, aki megérzi Jézus sza­vában a szeretet áradását, amely feledtet gondot, bűnt, halált. - Ma aranyvasárnap van. Ez az öröm aranyozza be vasárnapunkat. Törtető világunkban meglepő Keresztelő János programja is: „nekem kisebbé kell lennem”. Ért­hető, hogy tanítványai is megrökö­nyödéssel fogadták, hiszen az em­ber természetes vágya, hogy pályá­ja felfelé íveljen, hogy mindig ma­gasabbra jusson. Előzni kell, mert különben mások megelőznek és le­szorítanak az útról. Minden áron biztosítani kell az első helyet és az utolsó szót a magam számára. - Jézus közelében ki lehet állni ebből a gyilkos hajszából. így történt Keresztelő Jánosnál is. Kezdetben prófétai alakja messze kimagas­lott. A pusztába kiáltó szavára ez­rével jöttek az emberek, nőttön­­nőtt tanítványainak csapata. Ami­kor azonban megjelent Jézus, a na­gyobb, a mennyből érkező, a min­denek felett való, aki nem vízzel, hanem Szentlélekkel keresztel, ak­kor egyszeriben kicsinnyé lett, aki arra sem méltó, hogy saruja szíját megoldja Isten Fiának. - Olyan ez, mint a mérleghinta: ahogyan ma­gasabbra kerül az egyik, úgy jut egyre lejjebb a másik. Ha Krisztus naggyá lesz az életemben, én egyre kisebb leszek. Tudatosan vállal­hatjuk ezt az ádventi programpt: Jézus növekedjék, Ő legyen az Úr, az első, a szeretett Vőlegény, aki örömmel tölti el szívünket. Madocsai Miklós IMÁDKOZZUNK! Uram, jöjj hozzám egészen közel, hogy szereteted örömét érezhessem, és nagyságodat méltóképpen imád­jam. Ámen. ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1991. december 22. I. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván de. 10. német istentisztelet; de. II., (úrv.) dr. Nagy Gyula; du. 6. orgonahangverseny Ma­docsai Miklós II. Torockó tér de. fél 9. Ma­docsai Miklós II. Modori u. 6. de. fél 10. Csizmazia Sándor. Pesthidegkút, II. Báthory u. 7. de. fél 11. Csillaghegy, III. Mátyás kir. ut 31. de. fél 10. Donáth László Óbuda, III. Dévai Bíró M. tér. de. 10. dr. Nagy István Újpest, IV. Leibstück Mária u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos V. Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Bre­­bovszky Éva; de. 11. (úrv.) Pintér Károly; du. 6. Bach; Karácsonyi oratórium Zászka­­liczky Péter VII. Gorkij fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; du. 5. Gyermek-kará­­csonyest VIII. Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza VIII. Karácsony Sándor u. 31-33. de. 9. Kertész Géza VIII. Rákóczi út 57/b. de. 9. szlovák istentisztelet: Cselovszky Ferenc; déli 12. magyar istentisztelet: Kertész Géza. VIII. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. Fabiny Tamás. IX. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál. Kőbánya X. Kápolna u. 14. de. 10. Fabiny Tamás X. Kerepesi út 69. de. 8. Sza­­bóné Mátrai Marianna Kelenföld XI. Bocs­­kay u. 10. de. 8. (úrv.) Ferenczy Erzsébet; de. 11. (úrv.) Bencze Imre; du. 6. Ferenczy Er­zsébet XI. Németvölgyi út 138. de. 9. Bencze Imre Budahegyvidék, XII. Tartsay Vilmos u. 11. de. 9. (úrv.) dr. Széchey Béla; de. 11. (úrv) Széchey Béla; du. fél 7. Bcrecz Péter XIII. Kassák Lajos u. 22. de. 10. dr. Vámos József; du. 4. gyermekek karácsonya. XIII. Frangepán u. 43. de. 8. dr. Vámos József du. 4. XIV. Lőcsei út 32. de. 11. (úrv) Szabóné Mátrai Marianna XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Pestújhely, XV. Maxim Gorkij tér de. 10. Bízik László Újpalota XV. Hártyán köz du. 5. ökumenikus istentisztelet Rákospalota XV. Kistemplom, Juhos u. 28. de. 10. gyerme­kek karácsonya, Siktcr János Rákosszentmi­hály XVI. Hősök tere de. 10. dr. Kamer Ágoston Cinkota XVI. Kultúrház u. de fél 11. Szalay Tamás. Mátyásföld XVI. Prodám u. 24. de. 9. Szalay Tamás. Rákoshegy, XVII. Tessedik tér de. 9. Detre János Rákoscsaba XVII. Péceli út 146. de. 9. Kosa László Rá­koskeresztúr, XVU. Pesti út 111. de. fél 11. Detre János Rákosligct XVII. Gózon Gy. u. de. 11. Kosa László Pestszentlőrinc XVIII. Kossuth tér 4. de. 10. dr. Rcuss András Pest­­szentimre, XVIII. Rákóczi út (Református templom) de. háromnegyed 8. Havasi Kál­mán. Kispest, XIX. Bajcsy Zs. tér de. 10. Széli Bulcsú du. 4. gyermekek karácsonya XIX. Kispest, Wekerle-telep de. 8. Széli Bul­csú Pestszenterzsébet XX. Ady Endre u. 89. de. 10. Győri János Sámuel Csepel XXI. Ka­tona J. u. de. fél 11. Mezősi György. Budafok XXII. Játék u. 16. de. 11. Rózse István ADVENT 4. VASÁRNAPJÁN az oltárterítö színe: lila. A délelőtti isten­­tisztelet oltári igéje: Jel 22,1-9; az ige­hirdetés alapigéje: Jn 1,19-28. r?._______ ry_., ____________ _________ Evangélikus Elet 1991. december 22. NE FÉLJETEK! LÉTBIZONYTALANSÁGTÓL • • • A gondolat olykor végigfut még annak az embernek is az agyán, aki tisztes polgári jólétben él. Nem él gazdagságban, nem élvez luxust, de mindennapos be­osztással megvan mindene: fütött szoba, tiszta lakás, rendes ruházat, egészséges táplálék, nem tömött, de nem is üres kamra, s talán még egy kis tartalék is a takarékban, minden eshetőségre számítva. Ha az adott pillanatban teljesen alaptalannak is tűnik, már ra&ga a gondolat is összeszoríthatja a szívet: mi lenne, ha egy napon nem működne a fűtés, felborulna az áramszolgáltatás, nem lenne meg a rendszeres kere­set...? Nem segít rajtunk, ha a gondolatot próbáljuk elhessegetni. Bármennyire is biztosnak tűnik megélhe­tésünk, mindannyiunkra érvényes, hogy olyan mulan­­dóak vagyunk, mint a mező füve, s ilyen minden földi tulajdonunk is. Isten arra biztat, hogy „ne féljetek”, és Jézus, hogy „ne aggodalmaskodjatok”. Ezzel nem a kérdezést tilt­ja, sem a tervezést vagy a gondolkodást, hanem báto­rít, hogy életünk bizonytalanságai közepette rá néz­zünk, aki gondoskodik. „Aki tulajdon Fiát nem kí­mélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne aján­dékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32). Ha ezt komolyan vesszük, megláthatjuk, milyen gaz­dagok is vagyunk, s milyen sokat adhatunk - mások­nak. Egyre többen vannak ugyanis, akiknek a számára a megélhetés nem elméleti gond, mert betért hozzájuk mint elbocsátás, munkanélküliség, munkaképtelen­ség, betegség, öregség, vagy mint egy tragikus ese­mény következménye. Sokan vannak olyanok is, akiknek a számára mindez még nem valóság, de mégis már olyan közeli távlat, mellyel józanul számolniuk kell. Mi más lehetne bátorítás ebben a helyzetben is, mint az, hogy Isten gondot visel?! Helyesen teszi, aki előrelátóan, a jövőre gondolva rendezi be életét, de az életet biztosítani senki sem tudja, a legnagyobb bizto­sító vállalatok sem. Sok keresztyén tapasztalat tanú­sítja viszont, hogy a mennyei Atya képes gondoskodni egészen másképp és sokkal jobban, mint ahogyan mi azt előre elképzeljük, várjuk vagy gondoljuk. Hiszen, - amint Gerhardt Pál szép énekével mondjuk, - „van utad számtalan sok. Uram, és eszközöd” (342,4). Amit mi egyféleképpen szoktunk meg, azt a mennyei Atya megadhatja ezernyi más módon is. Meglehet, éppen azzal, hogy másképpen adja, ami szükséges, s talán nem azt, hanem mást ad, mint szeretnénk. - Jobban gondviselőnk, mint mi sajátmagunk. Ezért nem pusztán a javakat, a dolgokat kellene néznünk csak, hanem minden ajándékban és minden ajándék mögött Isten szeretetét, aki minden tettével javunkat akarja (Róm 8,28). Nem romantikus regények eseménye, hanem vilá­gunk kézzelfogható valósága az a nyomorúság, mely­ben embertársaink számára a megélhetés legelemibb feltételei hiányoznak. Szemmel láthatóan megsokaso­dott hazánkban is azoknak a száma, akiknek nincs fedél a fejük fölött, akiknek nincs meg a napi élelmük, a tisztességes ruhájuk, a tisztálkodási lehetőségük. Néhány év óta nálunk is megnehezedtek az életfeltéte­lek, de még mindig gazdag és békés sziget vagyunk a világ sok tájáról itt menedéket kereső emberek számá­ra. Megdöbbentő, de tény: mi magyarok még mindig a gazdag emberek vagyunk a hajléktalan, éhező és beteg Lázárok tömegében. Ha egyszer valakitől úgy elvétetik mindene, hogy csak az élete marad meg, mint Jóbnak, az keserves emberi és hitbeli próbatétel. Minden embernek ugyan szembe kell néznie egészen személyesen azzal a hely­zettel, hogy egyszer „elkérik tőled a lelkedet,” s a kérdéssel, hogy „kié lesz akkor mindaz, amit felhal­moztál?” (Lk 12,20), de mégsem mindegy, csak az utolsó pillanatban szembesülünk a ténnyel, hogy „nem vihetünk ki semmit” (lTim 6,7), vagy éveken, esetleg évtizedeken keresztül kell nélkülözések között tengődni. A válasz és a biztatás ebben a legsúlyosabb nyomorúságban is csak az lehet, mint mindenki szá­mára: Ne féljetek, Isten nem feledkezik meg, tudja mire van szükségetek, ö gondot visel. Isten igéjének biztatása igaz és megáll akkor is, ha konkrét esetek kapcsán kétségeink vannak, és sokféle nyomorúság láttán értetlenül állunk. * Isten biztató igéjének azonban a mi ajkunkon csak akkor van hitele, ha bátran merünk adni abból, amit Isten adott. A mi biztató szavunk nem pótolja ugyanis a segítő tettet, s áldozatos cselekvésünk nem pótolhat­ja Isten biztató szavát: Ne féljetek! Dr. Reuss András T A \ífrF TT 11^ A 7 T A 7 A HP A TTQ! A C ^ T7 Beszélgetés dr. Lampérth Gyulával a soproni Berzsenyi Dániel 95 1 A.1>1 1 J Ulv AZj RjA/^A 1 9 A JU1 ILO /V kj/^L l L 1 Evangélikus Gimnázium (líceum) igazgatójával 1 .Kérek először rövid bemutatkozást! 1 - Dr. Lampéfth Gyula vagyok. 1950. 'január 12-én-születtem Téten. Mindkét szü­lőm régi evangélikus családból származik. Nagyapám, Szép János- akivel sokszor men­tem otthon Téten templomba - presbiter volt haláláig. Édesapám most is tési presbi­ter. Néhai Éder József nemescsói lelkész anyai nagyapám rokonságához tartozott. A tanári pályára az elhívást talán édes­anyámtól örököltem, aki ugyan sajnos nem lehetett tanítónő. Győrben az állami képző­be nem vették fel, Szarvasra pedig a távol­ság miatt a szülei nem engedték el. Középiskolába Győrött jártam, a diplo­mámat az Eötvös Loránd Tudományegye­tem Természettudományi Karán szereztem 1973-ban. Matematika-fizika-ábrázoló szakos vagyok. Négy évig az Egyetem Tre­­fort utcai Gyakorló Gimnáziumában taní­tottam, majd 14 évig-Tanárképző Főisko­lai Karán, a Matematika Tanszéken. Az utolsó időben már docens voltam. Doktori értekezésemet a formális nyelvek (algebra­­számítástudomány) elméletéből írtam. 1984-ben avattak doktorrá. Feleségem Bányász Mária, soproni lány, így félig hazajöttünk. Magam is szerettem Sopront. Itt kell elmondanom, hogy apó­som Bányász Pál, több évtizedes soproni postaműszaki tevékenysége és közismert sze­rénysége, jó ajánlólevél számomra a város­ban. Feleségem családja római katolikus, így három lányom is az. A két fiam pedig evangélikus. Egyházi vonatkozásban fele­ségemmel néhány hónap alatt - ezelőtt már majdnem 20 évvel - összecsiszolód­tunk. Mindegyikünk és - hála a Szent Lé­lek működésének - gyermekeink is gyako­rolják vallásunkat. A családi ünnepek és a nagy egyházi ünnepek pedig a közös hit megváltásának az alkalmai. Időnként eljá­runk a „másik” templomba is. Szeretném megérni azt az időt, amikor - otthoni szo­kás szerint - a családom együtt járulhat az úrvacsorához! Egy húgom van - Lampérth Rózsa, ő Budapesten építészmérnök. 2. Mi történt az iskolában e néhány hónap alatt, a szeptemberi indulástól kezdve?- A Lyceum 1991. július 1-jén, 43 éves állami gimnáziumi működés után újra az Evangélikus Egyház iskolája lett. Hála ezért mindenki előtt a történelem Urának! Hála azoknak, akiknek életén és munkáján keresztül az Ő akarata megvalósult! Köszö­net az öregdiákoknak, akik ébren tartották az iskola szellemét, köszönet Szebik Imre püspök úrnak, aki „két szemmel figyel Sop­ronra”. Az iskola 4x4 osztállyal működik. Tudomásul vesszük, hogy a EL, III. és IV. osztályosok még állami iskolába iratkoztak be, ők is a mieink persze, jó tudni és látni a felsőseink igyekezetét és nyugodtan mon­dom, szeretetét. Az elmúlt 43 évben is meg­őrizte a gimnázium hagyományai jelentős részét. Persze kétségtelen tény, hogy voltak nehéz évek, volt olyan, amikor nem lett vol­na szerencsés Istent emlegetni, de az intéz­mény megszakítás nélkül működik, és újra r~ evangélikus, pontosabban az lesz. A jelenle­gi első osztálynak (98 fo) fele evangélikus, néhány református diák mellett a többi ka­tolikus. A gyerekek többsége tudja, hogy miért jött felekezeti iskolába, érzi - bár még csak homályosan - azokat a lelki, szellemi, nevelési és oktatási elvárásokat, amelyeket egy protestáns iskola ad, illetve adni szeret­ne. Ézeket időnként maga az iskolai vezetés és a testület sem tudja pontosan szavakba önteni. Hisszük azonban, hogy egyre vilá­gosabban látunk majd.* Az évet ünnepélyes keretek között, temp­lomi istentisztelettel és évnyitó ünnepéllyel nyitottuk meg. Erről az Evangélikus Élet részletesen beszámolt. Megható ünnepséget tartottunk október 31-én, igaz iskolai szü­net volt, de a részvétel teljesen önkéntes ala­pon történt. Előtte minden osztályban kü­­iön-külön beszéltem a reformációról, a megújulásról vallási és világi tekintetben is, hívogattam a gyerekeket az istentiszteletre is. Az „eredmény”, 50-60-as várt létszám helyett (jelenleg ennyi az iskolában az összes protestáns gyerek, mivel a felsőbb osztá­lyokban alig van) legalább 200-an voltak. Első közös lehetőség volt, hogy az Úr szent vacsorájához együtt térdelhettünk oda a ü­­cistákkal és a soproni gyülekezettel. Itt kell megemlítenem, hogy a város két katolikus iskolája a testvéri szeretetről tett bizonysá­got, arra a napra a protestáns gyerekeknek szünetet adott, így ők is velünk együtt ünne­peltek. A Szent István iskolától egy XVÜ. századi Luther Bibliát kaptunk. Október 6-a és 23-a a nemzeti emlékezés ébrentartá­sának alkalmai voltak. Az elsőn egyik ne­gyedikes tanítványunk, Félegyházi Éva sa­ját összeállításában az iskola rádión keresz­tül emlékezett meg vértanúinkról. Zárás­képpen az egész Líceumban egyidőben - a minden osztályban lobogó gyertya fénye mellett-hangzott az Úrtól tanult imádság, amely nekünk és a vértanúknak közös imád­sága. A másodikon - október 23-án - fel­elevenítettük a soproni eseményeket, saját kollégánk visszaemlékezéseit felhasználva, a korabeli sajtóközleményeket beolvasva, kö­zöttük az Evangélikus Élet híradásait is. A templomi környezet méltó keretet adott a megemlékezésnek. Igaz, nem protes­táns ünnep, de hosszú idő óta megemlékez­nek az előttünk járókról a mi egyházunk­ban is november elsején. Egész nap két-két gyertya égett a világháborús áldozatok em­léktáblájánál (a II. világháborús táblát az öregdiákok adakozásából ez év szeptember elsején leplezték le). 3. Milyen az oktatási rendszer az isko­lában? Vannak-e szakosított osztályok, fakultatív tantárgyak?- Az oktatási rendszer az egyházivá vá­lással nem változott meg, a gyerekek vá­laszthatnak bizonyos irányok között; né­met, angol, számítástechnika, ének-zene, rajz-képzőművészet, drámapedagógia, biológia-kémia. A választott tárgyból heti egy vagy kettő órával többet tanulnak a szokásos gimnáziumi óraszámnál. Termé­szetesen ezen kívül az első osztályosok heti két órában hittant is tanulnak és abból osz­tályzatot is kapnak. A felsősöknél ez a tárgy fakultatív. Jelenleg 4 evangélikus, 1 refor­mátus és 1 római katolikus lelkész tanítja diákjainkat. Természetesen fokozatosan minden tárgyban érződni fog, hogy az isko­la evangélikus. Abban a szellemben történik majd ez, ahogyan az évnyitón igyekeztem megfogalmazni; „tanítjuk az igazat, a jót és a szépet”. Azt fogjuk tanítani, ami érdemes a tanításra és úgy, hogy ne kelljen később megbánnunk. Tudjuk persze, hogy a tökéle­testől messze vagyunk. 4. Hogyan állt össze a tanítási terv? Megmaradtak a régiek, jöttek újak és mi­lyen a kisegítők helyzete?- A tanári kar lényegében a régi. Az 1948 előtti Liceum tanári karából legto­vább Prőhle Jenő működött az iskolában, egészen 1975-ig. Ez a tény is jelzi az iskola folytonosságát. Ebben az évben 6 kollégánk ment el közülünk. 3 azzal indokolta többek között a távozását, hogy nem kiván egyházi iskolában tanítani. Négy új kollégánk jött augusztusban, őket már az Igazgató Tanács választotta a 12 pályázó közül. Szükségünk van új tanárokra, elsősorban elkötelezett evangélikusokra! A jelen testületben össze­sen 5 evangélikus és 3 református dolgozik. A többiek nagy része többé-kevésbé hívő, elsősorban katolikus, de vannak, akik hatá­rozottan megmondták, hogy nem hívők. Tőlük egyedül csak azt kérjük és kértük, hogy nyilvánosan ne szóljanak az egyház ellen, eddig ezt becsülettel meg is tették. Az adatok: szabadságon (GYED) vannak 8- an, 32-en főállásban tanítunk, 16 óraadónk van, a lelkészek száma 6 fő. Nem pedagógus állásban van 7 fő (gazd. vezető, könyvelő, iskolatitkár, takarítónők, mindenes és félál­lásban 2 fűtő). Egyébként az iskolát cserép­kályhákkal (kb. 50 db) futjük, a szenet a gyerekek hordják a pincéből. 5. Milyen a gimnázium és a nö vendékek kapcsolata?- Minden hétfőn reggel fél 8-kor a templomban reggeli áhítatot tartunk. Ide főképp az elsősök járnak az osztályfőnök­kel. Havonta egyszer a katolikus lelkész, kéthavonta egyszer a református, a többi hétfőn pedig az evangélikus lelkészek szol­gálnak. Az áhítat elején és végén néhány énekvers, közben ige és igemagyarázat, va­lamint közös ima és áldás a hétre az útra­­való. Ezekre az alkalmakra is jönnek más iskolákból is. Ezen kívül minden napot imá­val kezdünk és fejezünk be. A gyerekek va­sárnap elég kis számban mennek templom­ba, a vidékiek többsége ugyanis hazautazik. Ez úton is kérem a küldő lelkészeket, hogy otthon érdeklődjenek a licistáinkról! Hívo­gassák az otthoni gyülekezetbe is őket! Személyemet megtisztelte a soproni gyü­lekezet, pótlólag meghívtak a presbitérium­ba (1987-től Óbuda-Új lakon presbiter va­gyok, és talán maradok is). Tudom, hogy a gyülekezeti élet több helyen gyengébb a kí­vánatosnál, szerényebb erőmmel és kéré­seimmel igyekszem hozzájárulni soproni egyházközségünk megfiatalodott presbité­riumának megújító munkájához. 6. Mik a további tervek?Lesz-e kollé­gium?- Az iskola tervei között szerepel, hogy már 1993-ban legalább egy osztállyal bein­duljon a nyolcosztályos gimnázium. Ez egy­részt hagyomány, másrészt pedagógiailag is indokolható (bár a 6 osztályos képzés is egy reális lehetőség lenne). Ehhez saját tanter­mek, minisztériumi és természetesen egyházi jóváhagyás kell. Hiszünk és remélünk. Egyelőre marad a 4 osztályos képzés is, hi­szen ellenkező esetben több korosztályt ki­zárnánk. Hosszabb távon is esetleg marad 1 négyosztályos rész. Nem biztos, hogy min­den szülő szívesen küldi gyermekét 10 éves korban Sopronba, de esetleg küldi 14 éves korban. Hosszabb távon lehetne 11 osztál­lyal elemi iskola (4x1), ez összesen 24 osz­tály. Jelenleg 16 osztályunk van. Az épület­ben kényelmesen 12 osztály férne el. így mindenképpen szükség van a volt Líceumi Diákotthonra (Hunyadi u., jelenleg általá­nos iskola). Legnagyobb gondunk, hogy nincs saját kollégiumunk. A gyerekeink 3 helyen van­nak elhelyezve. Az állami fiú-, az állami leány- és a Szent Orsolya Rend kollégium­ban. Szervezési és nevelési szempontból sem jó ez. Első fokon az Egyház a volt Teológus­otthont (most nevelőotthon, József A. u.) kéri vissza kollégiumnak. Sajnos nincs sok remény, hogy ebből 1992. szeptemberre kollégium lesz. Ezen kívül több lehető­ség van a városban, reméljük, hogy az újabb 50-60 kollégistát el tudjuk he­lyezni. A felvételik az 1992/1993. tanévre már folynak, de még korlátozott számban lehet a „rendes menetben”, tehát a tavasszal is bekerülni. 7. Milyen az iskola anyagi helyzete?- Az iskola szinte kizárólagosan az ál­lam által biztosított összegből tartja fenn magát. Az Országos Egyház keretéből is kaptunk, de segítőkészségüket a kevés pénz korlátozza. Különböző adományok és az adakozás összege pedig még 100 000 Ft körül van. Persze a kicsi összegeket is meg kell becsüljük és köszönjük, csak egy­házunk népe legyen tisztában a valós hely­zettel. Kértük, és talán nem hiába, a Gusz­táv Adolf Segélyegylet támogatását is. Ezen kívül ezután is kérek mindenkit, aki tenni tud és akar, kérem az erkölcsi és nagyvonalú anyagi támogatást! Végül pedig hadd zárjam most is úgy, ahogy az évnyitó beszédemet* is zártam; „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul” (Ézs 40,31) - ez az év igéje. Köszönöm a beszélgetést Tóth-Szőllős Mihály Karácsonyi evangélium Megszégyenítő erejűnek érzem 1991 karácsonyi evangéliumát. A földi szabadság elnyerésének mámorító pillanatában, talán azért is, mert ez együtt jelentkezett sokféle keresztyén megnyilvánulással, úgy éreztük, hogy most már mi magunk mindent meg tudunk oldani. Mi jó magyarok, jó keresztyének, akik talán kicsit részesei voltunk az elmúlt évtizedek megalkuvásainak, de vétkeink jelentéktelenek, kényszer szül­te őket. Keserves az ocsúdás. Tart az indulathullám, rágalmazás, Ítélkezés, hol van már a szép nemzeti tavasz, a megújhodás reménye..., talán gyermekeink, talán unokáink... ez maradt... Ennek a társadalomnak, ennek az egyháznak hangzik, hirdettetik drámai erővel a karácsonyi evangélium. Nincsen más. Egyedül Jézus. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Többször írtam már róla, a cím megváltoztatásával, néhány húzás­sal, betoldással, hogyan változtatták meg „Hamis fények a betlehemi csillagok körül” című írásomat 1957 karácsonyán. Hogyan értettem meg ebből, hogy az egyházban is jönnek ismét a hideg napok. Akkor a hamis fényt elsősorban az álbékcsségbcn láttam. A diktatú­ra hirdette földi békében, amely a folyvást fegyverkező szuperhatalom részéről rosszabb volt, mint a leghátborzongatóbb hipokrízis, farizeiz­­mus. Ennek a „békének” a szolgálatát kívánták az egyháztól, a kará­csonyi evangélium egyházától is. Ma is van hamis fény, a történelem érdekessége, hogy ez a békétlen­ség fénye. A kirekesztésé, a másságot elutasító nehezen leplezett indu­latoké, amelyek nem változnak, ha kegyes frázisok, papi köntös rejti őket. Az illúziók hamar szertefoszlanák, gőg semmivé lesz, nem tudunk szeretetben élni, igazságot, szépséget, testvériséget megvalósítani, pe­dig olyan közeinek látszott. Nem, nem a gazdaság összeomlása, nem a múlt bűnei, fájdalmas alkalmatlanságunk a valódi oka a ránkzúdult nyomorúságnak. Ebben a helyzetben szólal meg az evangélium. A szinoptikusok va­rázslatos eseménysorozatában, János csodálatos tisztaságában. Az ige testté lett. Az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. Érezzük az evangélium erejét, mint ahogy érezhették Jézus Krisztus születése óta minden korban, minden válságban, úgy vélve, soha nem volt ennyire időszerű az üzenet, nem volt még nemzedék, amely ennyire csak a kegyelemben reménykedett. Senki nem kerülheti meg kapcsolatának rendezését Istennel. Erre szólít a karácsonyi evangélium, ezt a transzcendens utat világítja meg a betlehemi csillag. Mehetünk a pásztorokkal, a napkeleti bölcsekkel, de követhetjük Keresztelő János bizonyságtételét is. A lényeg, hogy számunkra is valóság legyen az idők teljessége, megérkezzünk a Názá­reti Jézushoz. Jó negyven évvel ezelőtt, amikor Isten Szent Lelkének erejét áraszt­va ébredés söpört végig a mi egyházunkon is, máig meghatározva sok ember, sok család életútját, élővé vált számunkra a hitvalló, működő egyház, szemben a csak kritikusan emlegetett népegyházzal, közegy­házzal. Ma, amikor újraindulhat a korlátozás nélküli egyházi élet, olykor fájdalmasan érezzük a negyven évvel ezelőtti annyira lebecsült népegyházi értékek hiányát. Vágyunk arra, hogy a spirituális megúju­lás szélvihara ellenállhatatlanul törjön át a mai egyházban és riadtan tapasztaljuk, hogy fiatal és felnőtt nemzedékek számára idegen az egyházi nyelvezet, a fogalomrendszer, távoli a Szentírás világa. Szikes a talaj, amire a magok hullanak. Furcsa módon úgy érzem ahhoz, hogy a misszió, az evangélizáció ismét értékes legyen, többek között - a ma és a holnap szabad egyházában a legnemesebb népegyházi értékeket, a türelmes tanítást, nevelést a hitben, az egyház iránti szerctetet, hűsé­get, a gyülekezet iránti anyagi felelősséget kell újraépítsük. A karácsonyi evangélium a lutheránus értelmiséget is hívja vissza - városon és falun, Budapesten és vidéken - a gyülekezetbe, az egyházba. Talán ez a hívó szó is a népegyházi értékek regenerálásához tartozik, azokkal a rendkívüli erőfeszítésekkel együtt, amelyet egyházunk ma néhány evangélikus iskola újraindításáért tesz. A karácsonyi evangélium sugárzása biztatóan világítja meg azt a jövőképet, amelyet el kell tudjunk képzelni az egyházról, azért, hogy tudatosan tenni tudjunk érte. Iskolák indítása, értelmiség hívogatása reményteli jövőképet tükröz. De ez a reménységünk Belőle táplálkozik, akit adott az Atya, mert úgy szerette a világot. 1991 karácsonyi evangé­liuma a békesség, a megbocsátás evangéliuma, - úgy érezzük, úgy érzem inkább, mint bármikor volt, - ebben a mai békétlen világban. Pedig tévedek, tévedünk, az evangéliumi üzenet örök. Ebben is megmu­tatkozik az ereje. Diktatúrák, rendszerek, pártok, vezetők... jönnek és mennek, a kegyelem örök. Élhetett belőle mindenki - mint ahogy sokan éltek is - az elmúlt negyven évben is, aki Jézushoz fordult. És üres szólam marad azok ajkán, akik a békétlenséget szítják. „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. ” Frcnkl Róbert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom