Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-31 / 5. szám

Evangélikus Élet 1988. január g Eül 01 jAs GYERMEKEKNEK Mt 20,1-16 Furcsa bérfizetés Jézus szeretett példázatokban tanftani. Ennek nem csak az volt az előnye, hogy tanítása nem volt unalmas, hanem az is, hogy a példázat értelmén gondolkodni kellett hallgatóinak. Egyszer na­gyon különös példázatot mondott el tanítványainak. Isten országa hasonló ahhoz a szőlősgazdához, aki korán reg­gel kiment a piacra, hogy munká­sokat fogadjon szőlőjébe. Meg­egyezett a munkásokkal napi egy dénárban és azok kimentek dol­gozni a szőlőbe. A gazda később is kiment a piacra és látta, hogy vannak még munkára várók. Azo­kat is kiküldte dolgozni és azt mondta nekik, hogy a jogos bért meg fogják kapni. Kiment a piac­ra dél tájban is akkor is hason­lóan járt el. Késő délután is ki­ment, és még mindig talált ott áll­dogáló embereket. Ezt kérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? - Mert senki sem foga­dott meg minket - felelték azok. Erre a gazda ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe! Amikor este lett, a gazda ezt mondta vincellérjének: Hívd elő a munkásokat és fizesd ki őket az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik késő dél­után álltak munkátpa és kaptak egy-egy dénárt. Amikor azután az elsők jöttek, azt gondolták, hogy ők többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Ek­kor zúgolódni kezdtek a gazda ellen és ezt mondták: Ezek az utolsók alig egy órát dolgoztak és egyenlővé tetted velünk, akik egész nap fáradoztunk! A gazda azonban így felelt egyiküknek: Barátom, nem cselekszem veled igazságtalanul. Vagy nem egy dénárban alkudtunk meg? Én az utolsónak Is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad azt tennem a javaimmal, amit aka­rok? Vagy te azért vagy irigy, mert én jó vagyok? fgy lesznek az utolsókból elsők, az elsőkből pedig utolsók. Ennek a furcsa példázatnak több féle értelme is van. A leg­főbb értelme, hogy Isten olyan jóságos, mint a szőlősgazda volt. ő nem érdemük szerint bánik az emberekkel, hanem mindenkivel szemben kegyelmes, aki rászorul szeretetére. Selmeczi János Piros pontok - jutalmak Laci lelkesen nyit be lakásának ajtaján és kitörő örömmel újságol­ja mamájának: Édesanya, ma megint kaptam két piros pontot az iskolában! - Édesanya boldogan simogatja meg Laci fejét és így szól: Jól van, Lacikám, csak így tovább! Ha így folytatod, derék ember lesz belőled. Amikor Laci levetkőzik odasom- .fordál édesanyjához a konyhába és bátortalanul így szól: Mondd mama, én miért nem kapok jutal­mat tőletek a piros pontokért? Jó­zsi barátom azt mondja, hogy ő minden piros pontért húsz forintot kap a papájától. Milyen jó neki, mindig van pénze fagyira, meg csokira! Moziba is akkor mehet, amikor akar! - Lacikám - szól édesanya - nagyon jól tudod, hogy te is mindent megkapsz tő­lünk. Kapsz fagyit és csokit is, ami­kor szükséged van rá. Moziba is elmehetsz mindig, amikor neked való filmet játszanak. Már meg­ígértük, hogy tanév végére kapsz egy kis biciklit is, hogy a szünetben majd sokat mozogjál és erősödjél. De nem jó dolog, ha valaki csak azért tanul az iskolában, azért gyűjti a piros pontokat, vagy ké­sőbb az ötösöket, hogy jutalmat kapjon. Tudod, már az is jutalom, hogy tanulhatsz. Milyen öröm és boldogság, hogy mindennap töb­bet tudsz. Szorgalmadnak és ta­nulásodnak a legnagyobb jutalma pedig az lesz, hogy ha felnősz, mindenhez fogsz érteni. Tudáso­dat és képességed gyümölcsöztet- ni tudod a magad örömére és a mások javára is. Mert az a legna­gyobb öröm és boldogság, hogy tudunk másoknak segíteni és örö­met szerezni. Istenem, bocsáss meg, hogy irigykedem Józsira, aki jutalmakat kap a piros pontokért. Add, hogy hálás legyek szüleimnek, akik na­gyon szeretnek engem. Mindennel ellátnak és úgy nevelnek, hogy boldog ember legyen belőlem. Közli: S. J. a VASÁRNAP IGÉJE lMóz 22,1-13 ITT VAGYOK, URAM! „Itt vagyok.” Háromszor hangzik el Ábrahám ajkáról ez a rövid válasz ebben a történetben. „Itt vagyok.” Először Isten megszólítására válaszol így Ábrahám. Isten iránti bizalmát, engedelmességre való készsé­gét sűríti ebbe a rövid válaszba. Mintha azt mondaná: kész vagyok Uram odamenni, ahova te akarod; azt tenni, amit te akarsz. Előlegezett bizalom és engedelmesség ez, hiszen Ábra­hám még nem ismeri Isten kérését. Nem mérte fel a próbatétel nagyságát. Nem sejti a rá váró kísértés veszélyét, ami alapjá­ban ingathatja meg Istennel való kapcsolatát. „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz...” - hangzik a kérés. Isten nem titkolja, ismeri a kért áldozat nagyságát. Nyilván Ábrahám is felismerte abban a pillanatban, amikor a kérés elhangzott. Mégsem olvasunk megdöbbenésről, kétségbeesésről vagy til­takozásról. Pedig nem kicsi a tét. Odaadni Istennek azt, akit az életénél is jobban szeret, s vele megsemmisíteni élete terveit és kívánságait?! Vele együtt lemondani az ígéret beteljesülésé­ről, amit Isten ezen a gyermeken keresztül ígért?! Nem köny- nyelműen, elhamarkodottan mondta ki előre „itt vagyok”? Mindent feladott már egyszer - a biztos otthont, a megszokott környezetet. Szakított a múltjával. Elindult a bizonytalanba. Most a beteljesülést Ígérő jövőt is adja oda? Nem olvasunk róla, hogy Ábrahám mindezt latolgatná. Töprengés és kérdések nélkül cselekszik. Engedelmeskedik: fölkel, nyergei, fát hasőgat, elindulnak... Engedelmessége nem pillanatnyi felbuzdulás. A háromnapi út elég lett volna a kijózanodáshoz. Engedelmessége nem alapul máson, mint az eddig megtanult bizalmon: Isten tudja, mit miért cselek­szik. Pál így vall erről a hitről: „akik az Istent szeretik, azok­nak minden javukra szolgál” (Rm 8,28). Ezért előlegezheti a hit Istennek ezt a bizalmat: itt vagyok, Uram. „Itt vagyok”. Másodszor a fiának, Izsáknak válaszol így Ábrahám, aki értetlenül nézi a körülötte lejátszódó eseménye­ket. A szeretet sugárzik ebből a válaszból. Hiszen mindennél jobban szereti ezt a fiút. A terheket is megosztja vele az úton. Izsákra bízza a fát, a veszélyt jelentő tüzet és kést maga viszi. Kétszer is megjegyzi a történet írója: „mentek ketten együtt”. Szótlanul, nem ismerve az események végét. Minden ellene mondani látszik az Istenben való bizalomnak. Mégis csak ebben a bizalomban elrejtve tudják megtenni ezt az utat. Egykor Isten Ábrahámnak élő útitársává lett, ez az Isten most sem hagyhatja cserben őket. Ezért hangzik Ábrahám ajkán, nem frázisként, hanem Istenbe fogódzó kijelentésként, a ké­sőbb valóra vált mondat: „Isten majd gondoskodik az áldo­zatra való bárányról” (8. v.). „Itt vagyok”: így szól Ábrahám harmadszor is a történet­ben. Isten látja mindkettőjüket, akik életüket teljesen Isten cselekedetétől tették függővé. Visszatartja Ábrahámot az ál­dozathozataltól. Ábrahám megállja a próbát. S ez minden eddiginél nagyobb megtapasztalását jelenti Isten újra megmu­tatott szeretetének. Ahogy Isten a ráhagyatkozónak addig nem sejtett új bizonyosságokat és reménységet ad. Ebben mi Ábrahámnál is bizonyosabbak lehetünk. A Gol­gota keresztje, melyen Isten az Egyszülöttet odaáldozta, nem hagy kétséget Isten szeretetéről. Ha minden ellene mondani látszik, Isten akkor is szeret minket! Ezért válaszolhatunk naponta hálásan Isten hívására: Itt vagyok, Uram! Sárkányné Horváth Erzsébet IMÁDKOZZUNK Istenünk! Te megkímélted Ábrahámot az áldozattól, de Egyszülöttedet feláldoztad értünk. Tégy késszé minket, szeretetedre engedelmességgel válaszolnunk. Ámen Óvodások könyvespolca „Gazdag formavilágról tanúskodik” Szepesi Attila: Harangvölgy Ez a verseskötet az egyik legkedvesebb ajándék lehet különösen'a nagyvárosban élő gyermekeknek. Nemcsak azért, mert a kicsik hamar fújják az időmértékes lüktetésű, ringató zeneiségű költeményeket, ha­nem azért is, mert szinte isme­retlen világot varázsol köréjük. A házfalak közé zárt gyereke­ket „erdei város"-ba röpítik a versek. Nem az állatkert nagy­vadai jelennek meg a füzet lap­jain, hanem a „kikeleti erdő’1, a „Jápi világ", a rét lakói, vagyis azok az állatok és növények, amelyek jó barátai a természet közelében élő szerencsésebb kicsinyeknek. A költő hasonlatai, szóképei gyerekésszel is könnyen elkép­zelhetővé teszik, hogy a „szaj­kó, erdő hírharangja", a „szentjánosbogárka" „erdei lámpa”, a cirpelő tücsök „rét cigánya”, „tűpárnák a kertben, surranó sünök”. A felnőttek közül is jó néhányan rácsodál­kozhatnak olyan ritkán látott, hallott madárkára, mint a gyur­gyalag: „Pió-pió piripió! / - röppen a lombon át, / a háta zöld, a szárnya kék, / fölötte szikrát szór az ég.” S a versdal­lam ringatása szinte szemünk előtt gördíti tovább a csodás nevű iringót: „Nyári réten / el­ringó / kékvirágú / iringó." A versek segítségével a gye­rekek megismerkedhetnek az állatok életének legjellemzőbb mozzanataival, ahogy „Tölgy­fa ágán / szarvasbogarak / összemérik / barna csápjukat”, vagy „ágon a fakopáncs / kicsi rést verdes". Különösen meg- kapóak Szepeói Attila évszak­festményei: „ősz szele zizzen, / hullik a lomb. / Távoli réten / szól a kolomp" és napszak- leírásai: „alkonyba hullik a vi­dék”, „holdfény csordul domb­ra, rétre". A „vetkőződő jegenyék”, a „fürtös gyalogbodzák” világát Árva Ilona finom tónusú rajzai illusztrálják. Nigicsemé Bodrog Beáta Mezősi Eszter üvegtervező iparművész első kiállítása „Már az egyiptomiak és a föní­ciaiak is foglalkoztak az üveggel” - vallotta Mezősi Eszter üvegter­vező iparművész - evangélikus lel­kész lánya - első önálló kiállításán, amelyre az elmúlt év decemberé­ben a ferencvárosi pincetárlaton került sor. Az 1985-ben végzett iparművész a vásárosnaményi gyárban készíti munkáit hutakész üvegből, színes alapanyagok felhasználásával. Az öntött plasztikákat rétegenkénti színezéssel varázsolja egyre sejtel­mesebbé. Az apró tálak, kancsók üvegcsék gazdag formavilágról tanúskod­nak - mondotta O. Ecker Judit belsőépítész a kiállítási megnyitójá­ban. - Ezek funkcionális formák, az apró üvegtárgyak külső-belső térkapcsolatok megnyitására, ösz- szekapcsolására is alkalmasák. Mezősi Eszter kiállítása az üveg gazdag felhasználási lehetőségéről, valamint az iparművész meglepő rutinosságáról is meggyőzte a láto­gatót. Terveiről, munkáiról - Mezősi Eszter elmondotta -, hogy jelenleg a zuglói evangélikus templom ólomüveg ablakainak az elkészíté­sén dolgozik. „ Tiszteld Atyádat és Anyádat”, avagy gondolatok egy kongresszus nyomán A Magyar Család- és Nővédelmi Tudomány os Társaság és a Hazafias Népfront Országos Családvédelmi Tanácsa múlt év végén tudományos kongresszust tartott Pécsett. A kongresszussal kapcsolatosan kiírt pályázat díjazottjaként részese lehettem a két napos tanácskozás­nak, melynek témája: „AZ IDŐS- KÖRŰ NÉPESSÉG TÁRSA­DALMI, EGÉSZSÉGÜGYI ÉS CSALÁDI PROBLÉMÁI” volt. Az elhangzott szép számú előadás elegettéve a címben foglaltaknak, a legkülönbözőbb nézőpontokból vizsgálta hazánk időskorú lakossá­gának problémáit, s próbálta felvá­zolni a megoldásra irányuló felada­tokat és kötelességeket. Szívem sze­rint részletes beszámolót adnék az elhangzottakról, mivel azonban ar­ra e helyen nincs mód, csupán né­hány dolgot szeretnék kiemelni. Egyrészt azért, hogy tájékoztasson bennünket, hogy az idősekkel kap­csolatos gondok sokkal komolyab­bak, mint véljük. Másrészt, hogy éppen az előbbiek miatt, élesztgesse lelkiismeretűnket, konkrét tettekre késztessen bennünket. Elsősorban bennünket fiatalabbakat, de az arra még erőt, indíttatást érző idősebb testvéreinket is. Hiszen amint az egyik előadó fogalmazott: „Nincs felemelőbb egy idős ember számára, mint ami­kor ő maga tud tenni valamit az idősekért, a hozzá hasonló korúa­kért.” Való igaz, akik idős korban a hozzájuk hasonló korúakért fele­lősséget tudnak érezni, s az érzést tettekre tudják váltani, azok soha­sem fogják megérezni a „felesleges­sé válás” érzését. Az idősek egymá­sért való szolgálatára azonban, csak mint „külön áldásra” szabad számítanunk. A munka dandárját, az anyagi és érzelmi gondoskodást nem lehet rájuk hárítani, azt a fia­talabbak kötelesek elvégezni. Igen, kötelességről és nem jótékonyko­dásról van szó. A nyugdíjasokkal kapcsolatban például több elő­adásban és hozzászólásban is i el­hangzott, hogy nem használható tovább a kifejezés, hogy „eltartjuk a nyugdíjasokat”. A nyugdíjak mögött egy-egy élét munkája van. Nem különös jóság tehát, ha vala­ki valamit a nyugdíjasokért tesz. Kötelesség, egy soha sem törleszt- hető adósság csupán részleges visz- szafizetése. Az, hogy hazánk népességének 18%-a 60 év feletti, már önmagá­ban is kihívást jelent a fiatalabb generációk számára. Ahogyan az egyik előadó fogalmazott: „Az életkor meghosszabbítása reiöény, cél, de egyben gond is!” Gond az is, hogy az időskorúak nagy része egyedül él. A szociológusok a meg­oldást a több generációs családok létrehozásában, pontosabban újra­teremtésében látják. De rögtön hozzátették azt is, hogy ehhez azonban alapvető szemléletválto­zásra van szükség. Arra pedig, hogy ez a változás egyenlőre nem igen megy, elszomorító példa az egyik nagyvárosunk házassági ta­nácsadójában készült felmérés. Csak néhány jellemző, s egyben igen elgondolkoztató adatot idézek belőle: A megkérdezett házasulan­dók 87%-a egyáltalán nem akar együttélni a szülőkkel, nagyszülők­kel. 57%-uk pedig már jókorán, hiszen szüleik legfeljebb középko­rúak lehetnek, a szociális otthont, 17%-uk pedig a kórházat(!) ajánlja elfogadható megoldásként szülei­nek az eljövendő idős korra. Ezek a fiatalok nyilvánvalóan nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy a szociális otthonok jelenleg az idős­korúak csupán 1,5%-ának képesek férőhelyet biztosítani, az amúgy is kevés kórházi ágynak pedig a gyó­gyítást és nem az „elfekvést” kell szolgálnia. Különösen aggasztó azonban, hogy e fiatalok 8%-a már ma sem tart kapcsolatot szüleivel. S ugyancsak „jellemző”, de mégin- kább ironikus, hogy ugyanezen megkérdezett fiatalok 66%-a maj­dan, azaz saját idős korában - ter­mészetesen!? - saját születendő gyermekeitől várja a gondosko­dást. E tények ismeretében kérdésként merül fel, hogy a keresztyén csalá­dok gyermekei vajon kellő mérték­ben tudnak-e rácáfolni erre a szo­morú statisztikára? A társadalom ugyanis ezt váija tőlünk. Az egyik orvos előadó így kezdte előadását: „Bennünket még megtanítottak a 4. parancsolatra...”. Nos bennün­ket keresztyén embereket még ma is megtanítanak - természetesen a többivel együtt - a 4. parancsolat­ra. De vajon aszerint élünk-e, asze­rint döntünk-e szüléink, nagyfeü- leink sorsa felől. Vajon a mi - egyébként igen áldásosán működő, de a családi otthont pótolni még­sem tudó - szeretetotthonaink első vagy végső megoldásként szerepel­nek idős családtagjaink gondozá­sának megoldásában? Az idézett előadó a 4. parancso­latra való nosztalgikus emlékezés g után, a következőkben foglalta össze az idősek gondozásához való nem megfelelő hozzáállás okát: „Hiányzik a morális nevelés, a szü­lő, nagyszülő, rokonsági szeretetre való ránevelődés”. Ha általános­ságban nézzük a kérdést, az elő­adónak igaza van. Csakhogy mi keresztyén emberek erre nem'hi- vatkozhatunk. Bennünket az Úris­ten állandóan tanítgat szeretni. Sőt - Jézus nyomán - a szeretet köre kibővül a felebarátra, de még az ellenségre is. Megtanuljuk tehát a A győri szeretetotthon egyik lakója ápolójával (archív fotó) szeretet parancsát, de van-e ben­nünk késztetés, akarat, azt megélni is? Tudjuk, akarjuk-e szeretni szü­leinket, nagyszüleinket, idősebb korú hittestvéreinket? Őket, akik egykor a keresztvíz alá tartottak bennünket, őket, akik először kul­csolták imádságra kezünket, őket, akiket az Isten eszközként hasz­nált fel arra, hogy mi keresztyén­nek vallhassuk magunkat és ren­delkezhessünk azzal az erkölcsi tu­dattal, ami a hozzánk hasonló ko- rúaknak, akik a gyülekezeten kívül vannak, nem adatik meg? S tud­juk, akarjuk-e szeretni őket, akik a legnagyobb százalékot teszik ki gyülekezeteink lélekszámában, a többi idősebb korú testvért? Őket, akik szerény, sőt olykor aggasztó anyagi helyzetük ellenére ma is - fiatalabbakat megszégyenítő mó­don - a legnagyobb részt vállalják gyülekezeteink anyagi és lelki ter­heinek hordozásában? Őket, akik közül sokan „körmük szakadtáig” ragaszkodnak templomukhoz, lel­készükhöz, gyülekezetük megszo­kott igehirdetési alkalmaihoz? Őket, a Jézus Krisztusban testvére­ket. De nemcsak őket, hanem ve­lük együtt azokat az idős ember­társakat is, akik valamilyen ok miatt még vagy már nem tartoz­nak gyülekezeteinkhez. Akiknek szívében az Isten talán éppen a mi irántuk való tiszteletünk és szerete­tünk által munkálhatná meg a megtérést. Úgy tartjuk, hogy gyermeket szülni, vállalni csak felelősségtelje­sen szabad, hiszen őt szeretni, róla gondoskodni kell. Hadd legyen ez fordítva is igaz. Bár nem választ­hatjuk meg szüleinket, idősebb fe­lebarátainkat, hiszen tőlük szüle­tünk, közéjük születünk, mégis fe­lelősségteljesen vállaljuk fel őket. Tiszteljük és szeressük őket. Addig amíg lehetőségünk van rá, addig amíg közöttünk vannak. Addig, amíg el nem múlik az alkalom. Mert „Hiába koszorú, virág síron, ravatalon...” (Túrmezei E.) ha csak abból és akkor dejül ki vala­kiről, hogy hozzánk tartozott. Lászlóné Házi Magdolna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom