Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-20 / 8. szám

A Niceai Hitvallás

„Isten az Istentől...99

Üj énekeskönyvünk istentiszteleti rendje lehetővé teszi, hogy a vasárnapi istentiszteleten a gyülekezet, az eddig megszokott Apostoli Hitvallás helyett, a Niceai Hitvallást mondja el. Szerkesztőségünk jónak látta, hogy ezzel, a gyülekezeteinkben alig ismert hitvallással most egy kicsit közelebbről ismerkedjünk meg. így most a böjti hetekben a második hitágazat néhány kifejezéséről olvashatunk majd ebben a rovatban.

EZ A HITVALLÁS ONNAN N TERTE A NEVÉT, hogy a niceai zsinat 325-ben rendet akart teremteni a keresztény egyháznak főleg a keleti világban eluralkodott sokféle tanítás között. Különösen, is sokat vitakoztak egymással az egyház tanítói arról, hogyan kell érteni azt, hogy az Isten Szentháromság, azaz egy Isten, akit azonban „Atya, Fiú és Szentlélek”-Istenként vallottak Istenüknek a gyülekezetek. Igyekeztek egy olyan hitvallást megfogalmazni, amely éppen ebben a kérdésben részletesebb, mint a római gyülekezet irányítása alatt álló nyugati egyház „Római Hitvallása”, ami nagyon kevés változtatásai később az Apostoli Hitvallás néven vált általánossá.

A „Niceai Hitvallás” ezért hosszabb, részletesebb, mint az Apostoli Hitvallás. Ha összehasonlítjuk a kettőt, kitűnik, hogy az előbbi védekezik, magyaráz, nem akarja, hogy hamisan tanítsanak Istenről, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Már az első hitágazatnál is találunk bővítéseket, de a másodiknál és a harmadiknál még inkább. Pontosabban meg kellett határozni, hogy mit vall a keresztyénség Jézus Krisztusról és a Szentlélekről.

ÖKUMENIKUS HITVALLÁS A NICEAI HITVALLÁS. Nálunk talán, kevesen gondolnak erre mert általában a másik használatos a gyülekezeti istentiszteleteken. Talán olyan is van, aki azt gondolja, hogy nekünk, evangélikusoknak nem sok közünk van hozzá. Hadd hívjuk fel a figyelmet arra. hogy a sajátosan evangélikus hitvallási iratok, Luther Kátéi, az Ágostai Hitvallás, meg a Schmalkaldeni Cikkek kiindulópontja éppen a Niceai Hitvallás. Nem kerül sok fáradságba:

bárki könnyen összehasonlíthatja a sajátosan evangélikus hitvallási iratokat a most már mindenki kezében levő Niceai Hitvallással, és megállapíthatja, hogy amit bennük Istenről és a Szent- háromságról találunk, az pontosan megegyezik ezzel az ősi keresztyén hitvallással. Nem árt ma tudni, hogy az a hitvallás, amelyet a római katolikus istentiszteleteken gyakran, az ortodox liturgiában mindig elmondanak, a mi hitvallásunk is.

JÉZUS KRISZTUSRÓL EZ A HITVALLÁS először is azt állítja hangsúlyozottan, hogy ,,Isten az Istentől”, vagy ahogy néhány szóval később találjuk „valóságos Isten a valóságos Istentől”. Igazában ez az első fő mondanivalója itt a második hitágazatnak. A Krisztus utáni századok különböző vallású hívei nem ok nélkül állították azt, hogy a keresztyének egy „Jézus Krisztus nevű Istent imádtak”. Ök ugyan a maguk gondolatvilágának megfelelően azt hitték, hogy ez megint egy újabb isten az eddig ismertek mellett, de a keresztyének hitvallása egészen mást mond.

ISTEN JÖTT AZ EMBEREK-' HEZ JÉZUS KRISZTUSBAN. Erre kell gondolnunk ezekben a napokban, böjt idején, amikor Jézus szenvedéséről haláláról emlékezünk. Ezért is jó többször elolvasni, sőt, az istentiszteleteken együtt is elmondani a Niceai Hitvallást. Amiről talán már megfeledkeztünk, és a „kívülről” tudott és mondott Apostoli Hitvallás már nem is juttatja eszünkbe, arra felhívhatja a figyelmünket ez a hitvallás. Jézus nem egy a sok vallásalapító közül. Amikor azt valljuk, hogy ő az Isten Fia, akkor azt valljuk, hogy ő valóságos Isten. Abból, amit benne és tőle Istenről megtudunk, az Istent ismerjük meg. Ha szó szerint fordítanánk ennek a hitvallásnak a görög szövegét, így is mondhatnánk: „Isten az Istenből”, azaz benne Istenből ismertünk meg valamit, azt, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy önmagát adta érte. Ez az első, amire jó böjtben újra figyelnünk, az istentiszteleten, amikor elmondjuk a keresztyének hitvallását.

Muntag Andor

MEGHALT‘JOHN COLLINS KANONOK

Hetvenhét éves korában, az el- kemozgalomban olyan sokat fá- múlt év utolsó napján, meghalt radozott, mint ahogyan ezt keve- John Co\lins anglikán kanonok, sen tették.

Személyében azt az embert Áldott legyen az ő emlékezete: tiszteljük és gyászoljuk, aki az „Boldogok, akik békét teremte- emberiség békéjéért a maga hazá- nek, mert ők Isten fiainak nevez- jában, a nemzetközi, egyházi bé- tetnek.” (Mt 5, 9.)

Szeretetben egymás iránt

Püspöki szolgálat és Ökumenikus imahét Csepelen

Egy vidéki gyülekezet templomrenoválásakor az építőket így köszöntötte egy arra járó lelkész: „Boldogok, akik Isten házát építik!” Jó, szép dolog az, ha a templom szépítésére készülnek egy gyülekezet tagjai. Különösen is az, ha ez a gyülekezet kicsi, mert tagjainak majdnem felét veszítette el pár év alatt, míg a régi városrész helyett felépült az új, amelyből lassan kerülnek elő az idetelepült hittestvérek.

t

ILYEN A CSEPELI. A régi város magja gyökeresen megváltozott. Családi házak tűntek el, a templom tízemeletes házak közé rejtőzött. A sok elköltözés ellenére sem csüggedtek el azok, akik maradtak — s az Isten házát is újjá kell építeni, hogy méltó módon illeszkedjék az új környezetbe és lelki otthont nyújtson az évek során majd megnövekedő gyülekezetnek. S ez nem megy másképp, csak úgy, hogy szeretetben vannak — egymás iránt, családias légkörben összefogva vállalják a templom és gyülekezetépítés szolgálatát.

ERRŐL A SZERETETRÖL BESZÉLT dr. Nagy Gyula püspök január 23-án, amikor a csepeli gyülekezetbe látogatott. A «templomban leválasztott terem tele volt azokkal, köztük már új gyülekezeti tagokkal, akik várták az igehirdetést, ami ezen a vasárnapon János evangéliumának 17. fejezetének 20-tól a 26-ik versei alapján hangzott.

Jézus főpapi imádsága egyedülálló. így csak Jézus imádkozhatott, s ennek az imádságnak a tárgya, mi vagyunk. Nem csupán a tizenkettőt, hanem mindenkit átölel, aki 2000 éve hisz Krisztusban. Mit jelent ez akkor, amikor ezen a vasárnapon ér véget az egyetemes imahét? Azt, hogy Jézus soha nem hagy magunkra, minket sem. Imádkozik — érettünk. Ezt tudva máshogy láthattunk arcokat, embereket, máshogy küzdhetünk.

Jézus két dologért imádkozik. Az egyik, „hogy mindnyájan egyek legyenek!” Nagy szükség van erre az imádságra, különösen ma, mert semmi sem olyan keserves, mint a keresztyének közötti széthúzás,

versengés. Pedig a széthúzás már a 12 között is ott volt, ott volt az első gyülekezetben is, s azóta is állandóan jelen van.

Ezért olyan drága Jézus imádsága, mert Ő nem valami felszínes egységről imádkozik, amit még egy sportesemény is meg tud valósítani, hanem a tökéletes egységről. Olyan egységről szól, aminek alapja Ö maga. Krisztussal kell egységben lenni, s akkor az egymással való egységünk is megmarad. Az Igében kell ezt az egységet keresnünk. Az úrvacsora az egység legfontosabb, legerősebb köteléke, s ezért olyan fájdalmas, hogy még az úrvacsorában sincs egység a keresztyének között!

Az egység egyetlen helyes útja, hogy Jézussal legyünk eggyé! Amíg ez hiányzik, addig csak gyarló emberi próbálkozás minden, ami az egységet szeretné.

Jézus másik kérése, hogy „szeretet legyen bennük”! Az a szeMAGYARORSZÄGI EVANGÉLIKUS ÉNEKESKÖNYVEK

Az Evangélikus Országos Múzeum az új énekeskönyv bevezetéséhez csatlakozva böjt első vasárnapjától időszaki kiállítást szentel a hazai magyar, német és szlovák evangélikus énekeskönyvek történetének. Saját gyűjteményeink anyaga mellett az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában őrzött, több nagyértékű XVI—XVII. századi kiadványt is bemutatunk.

Az a reménységünk, hogy a kiállítás felkelti az egyházzene művelőinek és gyülekezeteink tagjainak érdeklődését, annál is inkább, mivel első ízben adunk áttekintést arról a gazdag zenei örökségről, amely új énekeskönyvünk forrásanyagául szolgált.

F. T.

retet, ami a másikat tartja fontosnak. A másik embert, a másik gyülekezetét, a másik egyházat. A bűn következménye, hogy számunkra sokszor az a fontos, hogy nekünk jó legyen. Bennünk az a szeretet kell hogy legyen, amivel az első keresztyének megnyerték a csatát — a másikat fontosnak tartó szeretet!

Vajon mi szeretjük egymást? Vajon a szeretet megvan az egész egyházon belül? Vajon a szeretet megvan a másik egyház iránt? Csak akkor vagyunk Jézus követői, ha szeretjük egymást! Látnunk kell azokat, amik elválasztanak bennünket egymástól, de amikor az egység útját keressük, akkor bennünk elsősorban ennek a jézusi szeretetnek kell lennie. A szeretet kell, hogy a legfőbb irányadó legyen. Szeretetnek kell lenni mindenki iránt. A szeretet odahajol a nem vallásosak felé is! Népünkben, társadalmunkban sok hely van, ahol a jézusi szeretettel munkálkodhatunk. Ez Krisztusról való bizonyságtétel is, hiszen nem csak szóval kell róla beszélni, hanem tettel is, cselekedettel is.

Jézus ezért imádkozik — legyenek szeretetben egymás iránt! Ezért lehet bízni, hogy egyszer lesz igazi közösségünk.

AZ ISTENTISZTELETET KŐVETŐ BESZÉLGETÉSEN is és a délutáni ökumenikus alkalmon is a közösség és a szeretet volt a két központi fogalom. Az imahét záró alkalma a csepeli református gyülekezet gyülekezeti termében volt, ahol a püspök a világkeresz- tyénség mai égető kérdéseiről beszélt. Elsősorban az egység kérdésére tette a hangsúlyt. Szólt arról, hogy nekünk már nem fáj, nem vesszük észre a szétszakado- zottságot, de más földrészeken szenvednek ettől. A püspök hangsúlyozottan szólt az emberiség nagy problémáiról, az emberiséget fenyegető háborús veszélyről, ínségről és nélkülözésről és ezzel kapcsolatban 'Az egyházak felelősségéről és szolgálati lehetőségeiről. i

Dr. Nagy Gyula püspök előadása után korunk egyik nagy problémájáról hallottunk két előadást. Az alkoholizmusról beszélt Siklós József református lelkész és dr. Böszörményi Dalma ideg- gyógyász.

A két alkalom között találkozott a püspök a gyülekezet vezetőivel és munkatársakkal, köztük már több újjal is, akikkel a sajátságos új feladatokról folytatott beszélgetést.

ifj. Magassy Sándor

Arany János leveleskönyve

Csak aki Aranyt nagyon szereti, az képes ilyen címet adni a válogatott leveleknek: leveleskönyv. A szó fölvillantja azt a befejezettség-érzetet, amit Arany költői nyelve sugároz. Mert „leveleskönyv” — ez több, mint a „válogatott levelei”. Ebben ígéret van. Az, hogy a levelek ösz- szeállnak valami egységgé, valami olyan alkotássá, amit már könyvnek mondunk, így történt.

Ha frázisokat írok, mentsen az a körülmény, hogy itt a frázisoknak is tartalma van. Az előszó valóban okos, valóban értő, sőt ennél több: minden során érezzük az összeállító bensőséges szere- tetét Arany János iránt. Sáfrán Györgyi azzal a lelkiismeretességgel nyúl a leve-- lekhez, ami írójukat is jellemezte. Munkáját megköszönjük mi, a mindennapok emberei, akik nem valószínű, hogy a majdani kritikai levelezést valaha is végigolvassuk, de akik Aranyra — nemcsak a magyar irodalom, hanem a magyar kultúra egyik fejedelmére — mégis kíváncsiak vagyunk.

A levelek 1828-tól 1882-ig végigkísérik a költő életét. Jelentős hányaduk esik az 1850-es évekre, amikor Nagykőrösről mintegy a levelekbe húzódik vissza. .Azt megelőzően irodalmi kapcsolatainak gyér volta, később pedig hivatali túlterheltsége ill. szeme romlása akadályozza a levelezésben. A könyv szerkezetét ezek a körülmények, és a családi levelezés 1944- es pusztulása határozzák meg. Ahol a levél témája vagy a benne lévő utalás indokolja, az összeállító rövid, általában pár soros magyarázattal szolgál, érthetővé téve az eseményeket vagy gördülékenyebb átmenetet biztosítva. A függelékben a nevek, folyóiratok mutatója, valamint az idegen szavak és kifejezések magyarázata segíti a megértést. Ez az, amit a könyvről tárgyszerűen mondani lehet, hozzátéve azt is, hogy aránylag olcsó — 60 Ft, és ízléses kivitelezésű.

És milyen, mint olvasmány? Többen ráolvasták Aranyra, hogy' a prózája nehézkes. Ömaga fahangúnak mondja. Egy bizonyos: nem könnyű haladni benne. Nem a prózastílusa tette azzá, aki. Viszont ez a próza — akár dokumentumnak, akár szépirodalomnak tekintjük — olyan összetett, olyan sokat elmond a költőről, hogy a nem szakember sem kerülheti ki. Igaz, semmi jel sem mutat arra, hogy Arany a leveleiben valami változatosságra törekedett volna. (Kivévén a Petőfihez írottakat.) Nem ír színesen. Élete a karrierje ellenére sem színes élet. Szalontán is jegyző volt, az Akadémián is jegyző maradt, mindenképpen. A leveleskönyv tartalmi gazdagsága mégis rendkívüli. Csak akkor írt, amikor volt mondanivalója, a szó köznapi értelmében is. Ilyen méretű intelligencia esetében ebből a helyzetből vagy hallgatás folyt, vagy gazdagság.

Van benne valami nehezen meghatározható, ami a legmindennapibb tartalmú levelére is rányomja bélyegét. Nem a költői nagyság jele ez, hanem — ami az ő esetében attól elválaszthatatlan — az értelemé és a tapintaté. Nemcsak a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjeként írhatta: „Azért elvül kelle tűznöm: az igazságtól, meggyőződéstől nem távozva, oly szelíden szólni, ahogy csak lehet.” Vezérmotívum ez, ennek köszönhette, hogy olyan különböző emberekkel szót tudott érteni, mint Petőfi, Tompa, Ercsey Sándor, Tisza Domokos. Okosság, tapintat, jámborság. Petőfivel „hancúroz”, Tompának szinte lelki gondozója, Tisza Domokosnak tanára, sógorának pedig — sógora. Megírta a magyar irodalom egyik fölényes okosságú és önérzetes levelét a Kisebb költeményeket bíráló Erdélyi Jánosnak, és szorgalmasan válaszolgatott Karlsbadból az írni még alig tudó kis unokájának. Ő is szerette az igazságot, de tudta, hogy azt emészthetően kell tálalni. A sarkos igazságok hívei talán megkérdezik: Arany mindig tudta-e a határt az igazság emészthetővé tétele és eltorzítása közt? Aki a túlélés erkölcse szerint él, annak ilyen kérdéssel mindig szembe kell néznie, és kategorikus igent aligha mondhat rá; de aki a túlélés erkölcse szerint él, az aligha adhat jobb választ, mint Arany János: ebben a meggyőződésben erősít meg bennünket a leveleskönyv. A többi kegyelem.

Nem áll módomban a levelekről mint kortörténeti dokumentumokról szólni, pedig úgy vélem, nem közönséges értéket hordoznak. Iskolai és irodalmi életről, a vidék és a főváros kapcsolatáról, egyáltalán: az akkori mindennapokról igen

sokat elmondanak. Képet kapunk a gimnáziumok rendjéről, a lapszerkesztés módjáról, olyan dolgokról, amiket a szakemberek tudnak, de legtöbbünk előtt az Arany-levelek nélkül aligha öltenének konkrétabb formát.

Végül annyit: ez az értékes könyv — voltaképpen szomorú könyv. Egy sokat szenvedett, lelki-testi bajoktól meggyötört, korán megöregedett ember képe bontakozik ki előttünk. Egy szenvedő felebarát. Hiszen tudtuk, idáig is tudtuk, hogy ilyen volt Arany János. De a vers még a szenvedést is a szenvedés égi másává változtatja. Ezek a levelek nem. Fülzúgás, szédülés, pénzgondok, szinte túlzott aggodalmaskodás, levertség önbizalomhiány. Ritkán panaszkodik ő, akkor is elszégyelli magát miatta; den nyavalyák léteznek, nem tagadja le őket érdeklődő barátai előtt.

Átment rajta a történelem is. Két legjobb barátja közül egyiket időnap előtt elveszti, a másikba alig győz lelket önteni. Maga és felesége beteges. Leányát szinte napok alatt veszíti el. S ami talán döntő: érezte az alkotás vágyát, s meg kellett tapasztalnia, hogy napi robotja után már erőtlen, az a „kis független nyugalom” pedig csak nem adátott. Csoda, hogy nem keseredett meg. Csoda, hogy annyira mentes maradt az önsajnálattól. Mi pedig ábrándozunk: mit alkotott volna, ha kelletekorán adatik meg az a nyugalom. Pedig talán az a csoda, hogy egyáltalán írt ez a túlérzékeny zseni. Talán az Isten csodája, hogy ilyen életművet hagyott ránk örökségül.

Mányoki János