Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-08 / 6. szám
XXXV. ÉVFOLYAM «. SZÁM 19711. február 8. Ara: 2,— Forint Huszonöt éve történt..« í Budapest felszabadult Vidéki olvasóink bizonyára megengedik, hogy a felszabadulás helyi élményeit nem ott kezdjük, ahol időileg először történt meg: Békésben, s nem ott soroljuk tovább, hogy egyes gyülekezetekben szerte az országban hogyan élték át azt, amikor az „új kor nyitánya” idején „a had düledékén még egy utolsó akna kivirágzott”, hanem a már megkezdett emlékező cikkeink sorában most amelynek mennyezete lassan ereszkedik alá, hogy végül lepréselje az áldozatot. Éjszakánként akkor arra az érzésre riadtam, hogy hozzám már csak harminc centire van. Elfogyott a levegőm, haraptam a pokróc sarkát és sikoltani szerettem volna. Ez az érzés később gyakran visszatért. * Egy öreg lakó napok múlva nem jött le többé. Fent a lakáTkiemelten arról szólunk, hogy Budapest felszabadult. Azt hiszem Budapest mindig is volt annyira az ország közepe, hogy ami itt történt, az egyben az országban történt. Ami huszonöt évvel ezelőtt Budapesttel történt, az kétségtelenül tömény sűrítése volt annak, ami az egész országgal történt. Fiatal olvasóink bizonyára megengedik, hogy Budapest felszabadulására nem úgy emlékezünk, hogy elvi megállapításokat teszünk, vagy hiiünk tanításának tartalmával értékeljük az eseményeket, — hanem úgy emlékezünk, hogy: emlékezünk. Eseményekre és képekre, arcokra és mondatokra. Mert bennünk, akik átéltük, ez a szó: „ostrom”, ma is félelmetes kaleidoszkópként rázza az emlékezés cserépdarabkáit, s képek állanak össze, torkot fojtok és sikoltok, remegőse és feloldók. * Karácsony jitán kezdődött. Még állt a karácsonyfánk — házaséletem első karácsonyfája — amikor váratlan, iszonyú robbanásoktól ijedten futottunk a negyedik emeletről a pincébe. Mire órák múlva felmerészkedtünk, karácsonyfánk tépetten, dőlten állt, mint vihartépte borzas fej. Légnyomás szaggatta meg díszeit, agait. A nagy bérház óvóhelyén több százan lázasan „foglaltuk el” rögtönzött fészkünket. Batyuk, kofferek, pokrócok, s lassan egyre több hok- kedli, vagy fonott kerti szék jelezte a honfoglalást, amiről nem tudtuk még, hogy több hetes patkányélet nyitánya. Tágabb családommal gyors elhatározással a nekünk kijelölt zúgban deszkákból emeletes priccset ácsoltam. Éjszakánként mi fiatalok másztunk fel a felső lapra, amelyen felülni már nem lehetett. Fekve a fejem felett harminc centire már a beton mennyezet volt. Kínos álmaimban ma is visszatér ennek a mennyezetnek nyomasztó érzése. Mint egy középkori kivégző cella, sdban csendesen elaludt örökre. Akkor már utcán heverő hullák közt jártunk a golyófüttyök pauzáiban, s szinte csodálkoztunk, hogy így is meg lehet halni. Katolikus volt az elhunyt, de hite szerinti pap a közelben nem volt sehol. „Mindegy most a talár — mondták nekem a lakók — maga is pap, temesse el.” A szomszéd üres telken épülettörmelék között ástunk sírt, s amikor már készültem a szertartáshoz, mellém lépett egy vasúti főtisztviselő: „Ne haragudj, ez nem eshet meg egy katolikussal, én a ferencesek harmadrendi tagja vagyok, majd én elvégzem” — s a zsebéből kivett könyvecskéből, amelyen ott volt a „nihil obstat”, latin mondatokat mormolt gregorián hanglejtéssel. Fölöttem pedig mintha süly- lyedni kezdett volna a meny- nyezet... Egy régi világé. * Az óvóhelyen összerázódtunk. Minden talpalatnyi helyet kihasználtunk. Közöttünk nem volt út, csak lépéseknek volt szűk hely, s pontosan tudtuk, hogy egymáson átemelve hová kell tenni lábunkat, ha csöndes hajnali órákon kimerészkedtünk. Zsebből ettük a száraz kenyeret, kortyokkal mértük a teát, vagy az üres levest, amit kétnaponként főztünk. De Molnár méltóságo- séknak minden reggel ezüst tálcán hozta le a cseléd a reggelit: lágy tojást és pirítást, márkás porcelánban. Emlékszem a lépteire. Jobban vigyázott a tálcára, mint arra, hogy hová teszi a lábát. Fölöttem a mennyezet újra süllyedni kezdett... * Hetek múlva sem lett több élelmünk, de akkor már kint az Ördögárok patakja mellett egy grófi család elhagyott villájában voltunk kétszáz gyermekkel, akiket szüleik üldözői elől bújtattunk a városban többfelé, de most már, hogy a németek és nyilasok felszorul- iak a Várba, összegyűjtöttünk egy helyre. Napi egy tányér szójaleves volt, amit adni tudtunk nekik. A grófi család „felmenekült” a Várba. Csak a nagymamát hagyták házat őrizni. „Kétszáz gyermek éhezik — mondtuk neki — kegyelmes asszonyéknak biztosan van elrejtett élelmük. Tessék megmutatni, hiszen csak napokról van szó”. Nincs nekik, mondotta, s elfogadta a tányér levest, amivel őt is kínáltuk. Napok múlva két patruly hozta le a fiatal grófot. Velük volt egy alacsony szovjet katona tolmácsnak. Minket beparancsoltak a szobákba, le kellett a függönyöket is ereszteni. Félénken lestük a keskeny nyílásokon, hogyan kísérik töltött fegyverrel a kertben hátra, ahol egy helyre rámutatott a kert aljában. Több láda élelmet ástak ki ott akkor, s vittek el. A mennyezet mintha újra süllyedni kezdett válna... * De volt, amikor enyhült a nyomás. Mintha tisztult volna fölöttünk a kinyílt ég... Az alacsony szovjet katona, a tolmács, másnap újra megjelent. A hóna alatt alig bírta tartani a szögletes orosz kenyereket, s pórázon vezetett egy borjút. Letette a kenyereket, s kézbe adta a pórázt: „Vágják le nekik” — s fejével az ajtóhoz tóduló gyerekek felé intett. Aztán több napon át megjelent a kenyerekkel. * Ezt az alacsony katonái nem először láttam akkor. Molnár méltóságoséktól a kétszáz gyerek tányér leveséig hosszú volt az út. Volt olyan szakasza is, amikor az óvóhelyről minden fiatal s javakorabeli férfit kiparantsoltak. Órák hosz- szat meneteltünk, éjszakára üres Táborhegy-oldali házakba zsúfoltak, s reggel gyülekezőkor láttuk, hogy már sokszá- zan vagyunk. „Kicsi robotnyi” visznek el, mondta egy tagbaszakadt, vállas tiszt, s a tolmácsa az alacsony katona volt. Előbb azonban álljanak ki a papok — mondta. Suttogva húztak vissza a lakótársak: „ne menj!” Csak kiálltam. Aztán a professzorokat szólították. Lehettünk vagy ötvenen. A többit útnak indították. A tiszt pedig hozzánk fordult: „Maguk nem szoktak a testi munkához. Maguk fáradjanak haza.” Így tolmácsolta a kis alacsony: „Maguk fáradjanak haza!" Felrémlett némelyikünkben, hogy mégis a többiekkel kellene mennünk, de csak megindultunk haza. Előbb lassú, bizonytalan léptekkel, mint akik nem tudják, jól értették-e. Aztán egyre gyorsabban, majd futva. A lépteinkben ütemesen, különös harangszóként bongott a három szó: maguk fáradjanak haza ... De a szavakat már nem a süllyedő mennyezet verte visz- sza! Csilingelve gurultak szét a tiszta télben. Otthon felvettem a Luther- kabátot, s így jártunk az elszórt otthonokból összegyűjteni a megbújt gyermekeket, akik még nem tudták, hogy árvák, vagy sem. Luther-ka- bátban, seprű a vállon, rajta néhány ványadt batyu, körülöttünk hat-nyolc vézna gyermek. így indult meg akkor bennünk az egyház, liturgikus öltözékben a rommá lőtt Buda járhatatlan útjain. És nem tudtuk, hogy kicsit szimbólumok voltunk. Csait nagyot szívtunk a tiszta téli levegőből. Nagy hó volt akkor. Huszonöt éve történt... ®. Koréi* Emil Jordániában (1) A Báke-világtanács delegációjának útja Szíriából Jordániába vezetett. Október 28—30 közötti időt töltöttük itt A rövid három nap alatt olyan élményekben és gazdag programban volt részünk, hogy azt egyetlen cikk keretében nem tudom megírni. Ezért cikkem két részes lesz. Damaszkuszból gépkocsin indultunk el Jordánia fővárosa Amman felé. Indulásunk előtti este jó barátaink — akik ggtt Mj •» ilUMMMWU y • ■ ■}. 8M«g| ft» veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert járni azon az úton”. Ahogy néztem a sziklás, üreges vidéket, szinte magam előtt láttam a barlangokból előjövő két embert, amint találkoznak Jézussal. Megérkezésünket követő napon, azon a vidéken jártunk, amelyről János evangélista (1, 28-ban) így emlékszik meg: „Ezek Bethániában történtek, a Jordánon túl, ahol János keresztelt”. A Jordán partján Jordánia!' menekülttábor rádiót hallgattak —, figyelmeztettek, hogy „veszélyes út”- ra indulunk, mert „Amman külvárosát éppen tegnap bombázta az izraeli légierő és az országút is hadműveleti terület”. Vállalva a kockázatot mégis elindultunk, mert nem akartuk megzavarni az előre elkészített programot. Ahogy Szírián áthaladva közeledtünk a jordániai határ felé, egyre jobban megelevenedtek előttem azok a bibliai képek, melyeket addig csak a Szentföldet ismertető könyvekben láttam: kopár sziklás vidék, lapos tetejű kis házak, a köves talajon fűszálakat kereső juh- nyájak. Jordánia határánál sokan vártak berniünket. Az ünnepélyes fogadtatás után elindultunk Amman felé. Most már valóban a Szentföldön jártunk! Azon a földön, amely az Újszövetségben legtöbbször így szerepel: „a Jordánon túl”, vagy a „Tízváros” (De- kapolis) vidéke. Mint evangélikus ember nem vagyok nagy ereklye, vagy „szentföld” tisztelő, mégis különleges érzés fogott el, amikor arra gondoltam, hogy itt most olyan területen fut a gépkocsi, ahol Jézus is járt, prédikált és gyógyított A kezemben levő biblia-térkép alapján „bemértem”, hogy most azon a földön járunk, amelyet az Újszövetség a „Gadarénusok tartományának” nevez (Mt 8, 28), és ahol Jézus meggyógyított két megszállottat, akik a „sírboltokból jöttek elő és olyan álltunk — vezetőink szerint — közéi ahhoz a helyhez, ahol Keresztelő János a Jeruzsálemből hozzá küldött papok és leviták kérdésére ezt mondotta: „Én nem vagyok a Krisztus ... Én kiáltó szó vagyok a pusztában: Egyengessétek az Űr útját” (Jn 1, 20.23). Kísérőink sűrű bocsánatkérés közben mondották: „sajnos nem kísérhetjük el Önöket egészen odáig, ahol a hely meg van jelölve, de azt a területet gyakran tartják tűz alatt az izraeliek”. Furcsa érzés vett rajtam erőt akkor is, amikor egy hegyoldalba ásott harciárokban — miközben felettünk Izrael vadászgépei zúgtak — az egyik kísérőnk így szólt: „Nézze, ott a hegy alatt, az a Gali- leai (Tibériás) tengerT’ Egy másik helyen pedig: „Az a város ott: Jerikó”. Mindkét hely ma Izraelhez tartozik, tehát számunkra a „határon túlra” estek. Volt olyan térkép is a kezemben, amelynek felirata ez volt: „Palesztina az ótesta- mentumi időben”. Ezt nézegetve jöttem rá, hogy most megyünk át a Jabbók folyón éspedig Penuél közelében, ahol Jákob küzdött az Istennel és azt mondotta: „Nem bocsátlak el Téged, míg meg nem áldasz engem” (1 Móz 32, 21—32). Kiderült az is, hogy amikor a pusztai vándorlás után Izrael népe megérkezett a mai Palesztinába, azt a földet, amelyen éppen jártunk, Manasse és Gád nemzetségei kapták. ülést tartott a Déli Egyházkerület Puskin utcai székházának tanácstermében. Az ülésen D. Káldy Zoltán püspök elnökölt. Beszámolók hangzottak el, amelyeket élénk megbeszélés során értékeltek ki. Dr. Prőhle Károly háromhónapos amerikai útjáról, dr. Ha- fenscher Károly kéthónapos svédországi tanulmányú t j áról terjesztette be összefoglaló jelentését. Várady Lajos előterjesztése nyomán pedig a külföldön élő magyar evangéli- kusság helyzetét és problémáit tárgyalták meg. Végül egyházunk külügyi programjának időszerű kérdései voltak a napirenden. Látogatást tettünk E sz-Szalt városában is, amelyet régen Rámót-Gilcádnak hívtak. Itt vesztett annak idején csatát az az Akháb király, aki Nábót szőllejét gonoszul elvette (1 Kir 22). Jordánia története A bibliai időket követően, az izraeli és judeai királyság bukása után asszírok, perzsák., arabok, egyiptomiak birtokolták ezt a területet. Kr. u. 11. század végétől a 12. század végéig a keresztes hadjáratok eredményeként létesített jeru- zsálemi királyság része volt A 16. század elejétől 1917-ig a török birodalomhoz tartozott. 1921-ben Transzjordánia néven emirátus alakult, mely felett Nagy-Britannia gyakorolt védnökséget és egyben katonai támaszpontnak építette ki 1946-ban megszűnt a brit védnökség. De Abdullah király (1946—51) alatt létrejött önálló transzjordániai kormánnyal. Nagy-Britannia újabb szerződést kötött melynek értelmében brit csapatok jöttek az országba. 1948—49-ben háborút folytatott Izraellel szemben és bizonyos területeket megszerzett (Hebron, Jeruzsálem-óvárost 1950-ben felvette a Jordánia nevet. 1952-ben Husszein lett a király. Az 1956- os választások után a többséget szerzett nemzeti front erőire támaszkodva Sz. Nabulszi kormánya felmondta az 1948- as angol—jordániai egyezményt, melynek nyomán a brit csapatoknak el kelleti volna hagyni az országot. Husszein király azonban ösz- szefogott a visszahúzó erőkkel. A nép szembeszállt a király akaratával és kiverték az angol csapatokat. 1967. júniusában az izraeli agresszió nyomán jelentős területet vesztett. Jordánia területe 800—1000 m magas mészkőből álló fennsík, melyet a mély Jordán árok tör meg. 96 500 négyzetkilométer területéből 70 000 négyzetkilométer sivatag! Lényegében 20 százaléka (!) művelhető, az is jórészt csatornázás segítségével. Tulajdonképpen csak a Jordán völgye termékeny, de az 1967-es háború óta ezt a területet is csak részben tudják használni, mert ott szinte naponta harci cselekmények vannak. Mi jártunk a Jordán völgyében is és láttunk földeken dolgozó embereket, de csak „saját felelősségükre” tehették azt. Lakóinak száma több mint 2 millió, melyből 85% foglalkozik mezőgazdasággal (!) a művelhető rendkívül kiesi területen. Jelentősebb ásványkincse & foszfát. Fővárosa a 300 ezer lakosú Amman. Ősi neve Rabbat Ammon, amely az ammonita birodalom székhelye volt. Kr. e. a 3. században II. Ptolemaios Philadelphos elfoglalta. Tiszteletére Philadelphiának nevezték el. Amman rendkívül érdekes város. Legalább 10 dombra épült. A dombok teraszos lejtőin helyezkednek el a lapos tetejű házak. A belváros modern házai mellett a külváros nyomorúságos viskói nagy ellentétet jelentenek. Forgalmas utcáin a legmodernebb luxuskocsik mellett, terve- és csacsi- fogatok serege látható. Becslés szerint Jordániában mintegy 45 000 keresztyén él. Nagyobb részük ortodox. Vannak római katolikusok, evangélikusok, baptisták és quüke- rek is Az ortodoxoknak és a római katolikusoknak püspökük is van. Mindkettővel személyesen találkoztam. A lakosság túlnyomó többsége mohamedán vattásé arab. •» Ká&Sy 'Sémám i«§i«aSÍ /V :« A Deák téri templom 1945-ben — Zádor István rajza Ottlvk püspök Genf ben D. Dt. Ottlyk Ernő püspök látogatást tett Genfben az Európai Egyházak Konferenciája titkáránál: Williams-nél, akivel egy Magyarországon tartandó tanulmányi konferencia rendezésének kérdéséről tárgyalt. A püspök január 27—31-ig tartózkodott Géniben. Az Országos Egyház Külügyi Bizottsága
