Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-02 / 9. szám

Jó döntést! Lukács 10, 38—42. A mindennapi élet elodázhatatlan döntések elé állít: szám­talanszor kell választanunk különféle lehetőségek között. Aki erre nem képes, úgy jár, mint a fél lábbal vonatlépcsőn álló ember, aki még induláskor is habozik, menjen-e, vagy ne: el­rántja a vonat. Persze nem mindegy, hogy ha döntünk, jól vá­lasztunk-e. Az élet számtalan döntési helyzetéből egy alapvetően fonto­sat emel ki Jézus, amikor egyértelműen választóvonalat húz Mária és Márta magatartása közé, s utóbbihoz intézvén szava­it, rendkívül tapintatosan adja tudtára, hogy nővére válasz­totta „a jó részt”. Az intelem címzettje tehát Márta, aki nagy rokonszenvvel fogadta ugyan Jézust, de házi teendőinek for­gatagából akkor sem tudott kibontakozni, amikor az Ige hall­gatására kellett volna időt szakítania. Sőt, szinte „a panasz­könyvet kérte” a Mestertől, amiért nem irányította át Máriát is a lázas szorgoskodás frontjára. MI JELLEMZI AZ ILYEN HIBÁS VÁLASZTÁST? Rossz arányérzék. Az Istenre hangolódás, belső rendeződés, örök élet kérdését csak egynek veszi a sok közül. Pedig ha le­szakadt egy gomb, vagy ég a ház, azok bizony nem azonos nagyságrendű problémák. Jézus nem arra hívta Mártát, hogy a munka elől meneküljön „lelkizésbe”, hanem hogy ne mu­lassza el a megűjúlás, a feltöltődés alkalmát, amely mellesleg munkájára is jótékonyan hat ki, de főként lényének alapvo­nalait igazítja az Örök Rendhez. És ez nem holmi apróság, lel­ki luxus. Ezért érdemes csendet parancsolni a lótás-futásban! Elmerül a rohanásban, akinek ehhez nincs meg a bátorsága és eltökéltsége. Elveszti a „követési távolságot” teendőivel és gondjaival szemben, hozzájuk tapad, azonosul velük, mind jobban függvényükké válik, miközben belső tartalékai kime­rülnek, tehát könnyebben fárad, s emiatt úgyis szaporodó problémáit a valóságosnál nagyobbaknak látja. Oj erőket kel­lene bevetnie, de miből? Micsoda lelki karambol! S végül: „elvétetik’’ a sokszor túlzott szorgoskodás, sőt ön­hajszolás eredménye, hiszen csak vendégek vagyunk e földön. „Házat, kertet, lugast el kell hát hagyni már” — sóhajtotta Ronsard. Kártékony önbénítás lenne erre gondolni, ha csupán a múlandóságra merednénk megbűvöl ten. Ám Jézus nem bo- rongós bölcselkedésre ösztönöz, amikor figyelmeztet, hogy idői-anyagi létünk csak átmeneti. „Munkálkodjatok, míg nap­pal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkál­kodhat” (Jn 9, 4) — „munkálkodnunk” persze önmagunkon is kell, hogy belül és cselekvésünkben krisztusszerűvé alakul­junk. Tettrekész Istenre figyelés: tulajdonképpen ez az ige­hallgatás. S egyben felkészülés az örökkévalóságra. Mert egy­szer le kell adnunk életünket, mint műszak végén a szerszá­mot. A JÓ DÖNTÉS JELLEMZŐI VISZONT: Koncentrált egyszerűség. Ez aztán a tipikusan mai hiány­cikk! A modern élet egyik nagy tehertétele a bonyolultság. En­nek kóros mértéke, ha sok középpontja van az életünknek. Ez ugyan képtelenség, de épp ezért fenyeget szétszakítással, ha mikor milyen belső mértékhez tartjuk magunkat, ha ide-oda támolyog a centrum, amely köré rendeződne magatartásunk, életérzésünk. Óriási dolog, ha valósággá éljük a jézusi kijelen­tést: „Egy a szükséges!” A töBbx nyilvánvalóan ehhez igazo­dik, koordinálódik. Ez a Szent Egy pedig: életkapcsolat Isten­nel! Ebből sugárzik ki ezernyi kézzelfogható áldás! Vészesen elszaporodott a „nélkülözhetetlen” dolgok száma. A tulajdonképpeni baj persze nem az, hogy a technika és szervezettség megfelelő mértéke nélkül lehetetlen lebonyolí­tani mai szinten az életet. A kór ott kezdődik, hogy igen köny- nyen hiányzik az a fix pont, amelyből kiindulnának összes em­beri tevékenységeink s amelyhez vissza is térnének. Valakit köt például egyrészt a kényelmes élet, másrészt a gyors „megtollasodás” vágya, s az eredmény: hajsza és idegesség, mert egyikről sem tud még részben sem lemondani. Mást — mondjuk — vonz a családi élet melege, de a csinos kartársnő is. Azt hiszi, hogy majd ő szépen összeegyezteti a kettőt — és lesz belőle testi-lelki ínség. Agyonkomplikáljuk az életet, ha semmiről sem tudunk lemondani, s külön-külön tapadunk-kö- tődünk szinte mindenhez. A különféle összefüggéstelen függő­ségek betegítik meg az embert, sokszor testileg is. Egyre átte­kinthetetlenebb bonyolultságba gabalyodik így bele az ember. Áldott az egy-középpontúság! Az emberi személyiség egész­séges egysége is ettől függ. Akkor nincs tíz helyzetre tíz alap­elvem, hanem csak egy: szeretni Istent mindennél jobban, és felebarátomat, mint magamat! S ha ezt az utat járhatatlannak ítéljük, majd megtapasztalhatjuk, hová vezetnek a „könnyű” utak. Abszolút jövője van érmék a Krisztusra összpontosuló egy­szerűségnek. Ez „nem vétetik el”! Hogy is tudnánk átérezni és értelmünkkel felérni az Eljövendő Tökéletesség isteni gazdag­ságát bűnös emberi létformánkban — hiszen azt a legszárnya- lóbb fantázia sem közelítheti meg. De azért, hogy mind jobban erre tájolódjunk be, érdemes kiszállnunk az önkergetés bo­szorkányköréből és a jó részt választani. Bodrog Miklós Az Európai Egyházak Konferenciájának bizottsági ülése — Elnökké választották dr. Nagy Gyula professzort — Európai egyházak kiküldöt­tei tanácskoztak Budapesten, február 14. és 16. között. Isme­retes, hogy az Európai Egyhá­zak Konferenciája kontinen­sünk egyházainak legátfogóbb szervezete: kilencvenhárom protestáns és ortodox egyház tartozik hozzá, — jóval több, mint az Egyházak Világtaná­csához kontinensünkről. Egyik elnöke D. dr. Ottlyk Ernő püs­pök, a mi egyházunk képvise­letében. Az EEK (Európai Egyházak Konferenciája) legutóbbi, 1967- es nagygyűlésén határozta el, hogy az egyház és társadalom kapcsolatának vizsgálatára Európában széles körű munka- bizottságot alakít. Ennek ala­kuló ülése ment Végbe most hazánk fővárosában. Európa tizenhét egyházát és tizennégy országát képviselte a tagjaival és a tanácsadókkal, megfigye­lőkkel együtt csaknem har­minc tagú ülésszak. Angliából, Franciaországból, a Szovjet­unióból és a szomszédos szo­cialista országokból, a két Né­metországból, három északi államból, Hollandiából, és Svájcból voltak jelen az euró­pai egyházak képviselői. Az is­mertebb külföldi vendégek kö­zül megemlítjük Blansart francia lelkészt, Dr. Hase nyu­gatnémet diakóniai vezetőt, Molander svéd lelkészt az Egy­házak Világtanácsa részéről, Nicolaescu román ortodox teo­lógiai professzort, Schaffen lelkészt, a svájci egyházszövet­Az Egyházak Világtanácsa tanulmányi konferenciát hív össze Londonba (május 19— 24) a faji kérdés tanulmányo­zására. A konferencia elnöke dr. George McGovern szená­tor lesz, az Észak-Amerikai Egyesült Metodista Egyház ve­zető embere, aki a legutóbbi elnökválasztáson a Demokrata Párt elnökjelöltje volt. ség egyik vezetőjét, Seppünen finn lelkészt, H. C. N. Willi- ams-ot, a canterburyi székes- egyház vezető lelkészét és Dr. Zabolotsky ortodox teológiai professzort Leningrádból. Február 14-én este a Magyar ökumenikus Tanács adott fo­gadást az európai egyházak delegátusainak tiszteletére. Ez alkalommal dr. Bartha Tibor református püspök, a tanács elnöke, és dr. Pálfy Miklós professzor, főtitkár köszöntöt­ték a magyar egyházak ven­dégeit. A megnyitó ülésen D. dr. Ottlyk Ernő püspök adta át a vendéglátó magyar egy­házak és egyházunk köszönté­sét. Ugyancsak ő végezte feb­ruár 16-án budavári templo­munkban a konferencia isten- tiszteleti szolgálatát. A konfe­rencia tanácskozását a Magyar ökumenikus Tanács helyisé­geiben Dr. Glen Garfield Wil­liams, az EEK genfi főtitkára, és Dr. Ulrich von Brück, drez­dai evangélikus egyházfőtaná­csos, a munkaülés elnöke, ve­zették. Két napon keresztül, reggel­től a késő esti órákig, ülésezett a munkabizottság. A tanácsko­zások fő kérdése a következő négy-öt év munkatervének ki­alakítása volt. A fő téma a bi­zottság munkája számára: „Az egyházak szolgálata a társada­lomban”. A konferencia széles körű és sokoldalú vitákban — amelyben a magyar delegátu­sok és megfigyelők is jelentő­sen részt vettek — végül is a következő részlet-témákat tűz­A konferenciára az Egyhá­zak Világtanácsának tagegy­házait és nemzeti tanácsainak a képviselőit hívják meg. Négy római katolikus „megfigyelő” is jelen lesz, valamint az észak-amerikai „Fekete Hata­lom” harcias ágának a képvi­selői. te ki maga elé a következő évek munkatervéül, a 93 eu­rópai tagegyház számára vég­zendő feladatul: 1. Mit tehet­nek az európai egyházak a bé­kéért és nemzetközi együttmű­ködésért Európábap? 2. Az eu­rópai egyházak szolgálata a társadalom elesettjei, a bete­gek, öregek, elhagyottak, ma­gányosak stb. iránt (az egyhá­zak karitatív diakóniája). 3. Az európai egyházak közreműkö­dése a gazdasági-tehcnikai fej­lődés humanizálásáért konti­nensünkön. 4. Mit tehetnek az európai egyházak a humánus kapcsolatok elmélyítéséért a társadalomban és közösségei­ben. ( a családban, a fiatal és idősebb generáció viszonyában stb.)? Az 1969-es esztendőt az európai béke és együttműkö­dés egyházi feladatainak ta­nulmányozására jelölte ki a budapesti ülésszak. A kétnapos ülésszak végén került sor az EEK-munkabi- zottság végleges vezetőségének Ha csupán Varga Domokos­ról és szép, magyar nyelvű stí­lusáról akarnánk írni, akkor nyugodtan gondolhatnánk bár­melyik, eddig megjelent nagy sikerű müvének ismertetésére, mint pl. a jól ismert Kutyafü- lűek-re, a Megújhodó magyar tájakra, vagy az Ipiapacs cí­mű ifjúsági regényére. De Varga Domokos Hermann Ottóról is írt szép és okos könyvet. Hermann Ottó pedig evangélikus volt. Ezt nem csu­pán a nagy magyar tudós egyéb életrajzi műveiből tud­juk, hanem két ízben Varga Domokos könyve is említi. „Zseniális nagy magyar”, így nevezték már Hermann Ottót életében is. „Az önművelés te­rén magyar történelmünk leg­nagyobb alakja” — mondot­ták róla mások. Nyughatatlan, vándortermészetű ember volt, aki mindig tevékenykedett, szikrázó szellemével mindent átkutatott. Gazdag képzelőere­je, erős logikája, vitára hajla­mos gondolatvilága, mely min­dig mozgalmasságot vitt min­den témába, amellyel foglal­kozott, méltán kelti fel az utókor csodálatát. 1835. Breznóbánya s 1914. Budapest. Ez a két évszám és ez a két város jelzi életének külső keretét. De hogy mennyi bámulatra méltó gazdagság fér egy öntudatos, élni és küzdeni tudó nagy szellem életébe, annak titka csupán azok előtt tárul fel, akik valamiképp kö­zel tudnak kerülni hozzá. Tudományos munkáinak szá­ma, beleértve politikai éleslá­tással megírt cikkeit és levelei­nek egy részét, 1140 darabot tesz ki. Mindenestül a magyar közművelődés szolgálatában állt. „Hitt a haladásban s ugyanakkor mélységesen tisz­telt mindent, amit a nép va­laha is alkotott.” Cikkeiben ostorozta a tudománytalan előítéleteket és a babonákat. 1876-ban jelent meg egy cik­ke: „A mérges csók”, melynek hatására jellemző, hogy húsz­megválasztására. Nagy megbe­csülést jelent a magyar egyhá­zak és ezen a téren végzett teológiai munkájuk számára, hogy az európai egyházaknak ez a jelentős munkaközössége a következő évekre magyar elnököt választott, dr. Nagy Gyula budapesti evangélikus teológiai professzor személyé­ben. Alelnökké Nicolaescu or­todox teológiai professzort és H. C. N. Williams anglikán prépostot, titkárává pedig dr Jan Eggink holland laikus egyházi vezetőt választotta meg a budapesti ülésszak. Február 17-én és 18-án a külföldi egyházi vezetők közül számosán tisztelgő látogatást tettek D. Káldy Zoltánnál, egyházunk vezető püspökénél, hivatalában. Arvi Seppünen finn lelkész február 18-án fe­leségével együtt látogatást tett a Teológiai Akadémián és elő­adást tartott a teológus-ifjú­ságnak a finn egyházi élet mai kérdéseiről. nál több nyugat-európai lap vette át fordításban. Élesen támadja ebben a cikkében a feszületek csókolgatását és a búcsújáró helyek gyógyvizé­nek használatait. Természet- tudományos gondolkodásában egyébként — bár nem fogad­ta el Darwin minden tételét, például a létért való küzdel­met —, alapjában véve pozi­tívan . foglalt állást a múlt század utolsó harmadában je­lentkező s a biológia terén új távlatokat nyújtó fejlődés- elmélet mellett. ‘ „Nehéz volna mind számba venni — írja könyve végén Varga Domo­kos —, hogy mit hagyott ránk. Egy bizonyos: élete művével új utakat tört mások számára is. Nemzedékek tanultak és tanul­nak tőle.” Így csak olyan nagy tudású és önálló gondolkodás­ra született emberről lehet ír­ni és megemlékezni, aki életé­ben sokszor és bátran ki tudta mondani ezt a döntő szót: „Akarom!” Ez az egy szó a leg­jellemzőbb Hermann Ottó egész életére. Kossuth Lajos mondotta Hermann Ottó feleségének 1893-ban Hermann Ottó tu- rini látogatásakor: — Ne ve­gye hízelgésnek, amit most mondok: Az ön férje Magyar- ország dicsősége! Varga Domokos szép nyel­ven megírt könyvének szá­munkra is egyik kedves jelene­te a 80. oldalon leírt párbe­széd. — Ha nekem ilyen fejem volna — mondogatta Hermann Ottónak egyik barátja — már rég megválasztottak volna ró­mai pápának! — Engem ez nem fenyeget — nevetett Ottó —, én luthe­ránus vagyok. Igen, evangélikus volt. Nem érvelt, nem bizonyítgatott semmit a vallás és tudomány összeegyeztethetőségének nagy vitájában. Egyszerűen tudta, hová tartozik. S ez nem is olyan kis dolog. Győr Sándor Ä Hegy alatt... Ahogy állok a hegy alatt..., Ügy éi'zem rámdöl, leszakad! Egy pillanat csak az egész, S én ezalatt oly csenevész Törpének érzem magam. Megnémultam. Nincsen szavam... Mellette az én gyér időm, Az én súlyom, az én erőm, Az én munkám, az én karom, S az én korom — füst és karom. . — Ahogy állok a hegy alatt, Szikrát vet bennem e pillanat, És rám szakad, úgy rám szakad Sok gondolat... száz gondolat. Feléd tartva a fél-úton Sok tév-úton Öh Jézusom ... Lélekben gyakran állok így, S a gondolat-hegy elborít. Amikor zúg az orgona ... S végig ver igéd zápora, Feltornyosulsz mint Piramis Előttem, ki zúzott kavics... S én úgy vágyódom, hogy legyen Találkozásunk a Hegyen, Mint akkor . .. ama Tizenegy, Mint ama boldog Tizenegy. Sárkány András KONFERENCIA A FAJI KÉRDÉSRŐL Hermann Ottó — Varga Domokos könyve — Négy kis sírhalom domborodik egymás mel­lett a westfáliai Dellwig temetőjében. Négy kis testvér pihen egymás mellett: Bodelsch- wingh Frigyes, Erzsébet, Károly és Ernő. Fej­től négy különböző magasságú márványke­reszt. A keresztekre azt írta a mélyen meg­próbált szülők hite: „Az Úr az én pásztorom. Nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem. Az igazság ösvényein vezet engem.” Mindnyájan ismerjük az édesapa, Bodel- schwing Frigyes nevét. Hiszen ő lett később a Bielefeld melletti Béthelnek, az epileptikus betegek szeretetotthonának a lelkésze, s az ő vezetése alatt fejlődött Béthel „a szeretet vá- rosá”-vá. Bodelschwingh Frigyest is úgy em­legeti az egyháztörténet, mint „a szeretet aty­ját”. De akkor, éppen száz éve, 1869-ben, még ismeretlen nevű, fiatal lelkész volt. A dell- wigi paplakot négy kedves gyermek népesí­tette be. Ernő, a legnagyobb, hatodik évében volt. Mint az orgonasípok követték Erzsébet, F'igyes és Károly. Amikor 1868 karácsonya közeledett, a négy gyermek várakozásteljesebben tekintett az ünnep elé és boldogabban énekelte dicséreteit a kis Jézusnak, mint valaha. Csak a kis Ernő volt már karácsonykor sokkal csendesebb, mint a többiek. Egy idő óta csúnya köhögés kínozta és kötötte a házhoz. Hamarosan ki­derült, hogy köhögése szamárhurut. A beteg­ség rosszindulatúvá fajult. Néhány nap alatt annyira legyengítette a kisfiút, hogy föl se bírt már kelni. SZÁZ ÉVI Kikövetelte mindig, hogy a reggeli áhíta­tot ágyacskája mellett tartsák. A Miatyánkot a három nagyobb gyermek együtt szokta el­mondani. S fájdalmas volt hallgatni, milyen gyenge, elhaló hangon mondta először ő, az­tán a másik kettő is ... hogyan hallgatott el egyik hangocska a másik után a növekvő lég­zési nehézségek miatt... Mindegyik elkapta a szamár hurutot, s mind­egyiküknél ugyanolyan rosszindulatúvá fajult. A kis Frigyes vett elsőnek búcsút. A ra­gaszkodó természetű kis Frigyes, aki ragyogó sötét szemével úgy meg tudta nyerni azon­nal mindenkinek a szívét. Olyan szerényen és csendesen ment a ha­lálba. „Egy korty vizecskét!” Ez volt szinte egyetlen kérése az utolsó napokban. Utolsó pillanatig eszméletnél volt. Édesanyja meg­próbálta kihűlő kis kezét, lábát felmelegiteni. Azt remélte, hogy csak egy roham, krízis. A kis beteg szeme megtört. Aztán mégegyszer kinyitotta, s felnézett. Kért még valamit: „Mama, öledbe!” Édesanyja ölébe vette és közben peregtek a könnyei. Amikor a kis haldokló édesanyja könnyeit látta, felemelte kezecskéjét, hogy — mint olyan sokszor megtette — letörölje édes­anyja szeméről a könnyet. Utolsó szeretet­szolgálata volt. A kis fej lehanyatlott. Január 12-e volt. Éjjel 11 óra. TÖRTÉÍNIT Az éjféli órában összegyülekezett háznép előtt elhangzott a 126. Zsoltár: „Mikor visz- szahozta az Ur Sionnak foglyait, olyanok vol­tunk, mint az álmodok.” Erzsiké, az egyetlen kislány, maga volt, ad­dig az egészség. Gyengéd, gondos, engedel­mes kislány volt. Édesanyjának a szeméből leste kívánságait, és ezer apró szolgálattal igyekezett segítségére lenni. Megható volt, milyen csendesen készült utolsó órájára. Pa­naszt nem lehetett szájáról hallani. A január 20-ra virradó éjszakán édesapa úgy látta, megkezdődött legnagyobb gyerme­kük halálküzdelme. Le-lecsukódó, fel-felnyíló szemmel, ragyogó arccal feküdt hajnali 5 óráig, mint akit körülölel már az eljövendő világ fénye. Édesapja ölében vette az utolsó, nehéz lélegzeteket. Az orvos igen lelkiismeretesen kezelte a gyermekeket. Utolsó beteglátogatása Erzsiké ravatalához vezetett. Másnap reggel őt is szélütés érte, éppen amikor újra a Bodel- schwingh-gyerekekhez indult. Amikor a következő szombat estén a kis Károly is követte Erzsikét — megható csen­desen, egy panaszos hang nélkül küzdött már tizennégy napja a halállal — Ernő hangosan felkiáltott: „Én is vele akarok menni, édes­apa!” „Hova?” „Frigyeskéhez és Erzsikéhez!” Aztán hamarosan indulhatott ő is — oda, ahol sokkal jobb lesz: Jézushoz. Bodelschwingh Frigyes ezt írta akkor édes­anyjának: „Drága Édesanyám! Tegnap este 11 órakor foghattuk le a mi kedves Ernőnk szemét. Tet­szett Istennek, hogy ezt a kedves gyermeket sok szenvedésen át vigye dicsőségre... Az utolsó napokban Pál szava: „kívánok elköl­tözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb”, melyet Ernő olyan bizonyosan és határozottan magáévá tett testvérkéivel és magával kapcsolatban, nekem is legfőbb kí­vánságom lett. Az ítélet érzése, ami elfogott ebben a meg­próbáltatásban, helyet adott a bizonyosság­nak, hogy Isten gondolatai velünk és gyer­mekeinkkel kapcsolatban csak a békesség gondolatai. Ö, bár ezután mindig szent utaira figyelnénk, hogy véghezvihetné rajtunk a bé­kességnek ezeket a gondolatait! — Ne aggód­jál értünk, szeretett Édesanyám, csak kérd az Urat, hogy mindig olyan szorosan tartson kar­jában, mint ezekben a napokban tette. Meleg szeretettel bőségesen megvigasztalt fiad: Frigyes” Mindez éppen száz éve, 1869 januárjában történt. Isten szenvedések, fájdalmak útján készítette el kedves szolgáját arra, hogy a szenvedők pásztora legyen. Túrmezei Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom