Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-09 / 10. szám

Keresztyenek a társadalomban

Hétköznapok istentisztelete

HÉTKÖZNAPOK ISTENTISZTELETE? Hogyan értsük ezt a furcsa összetételt? Hát nem egymásnak ellentmondó dolgokat kapcsoltunk itt össze önkényesen? Hiszen az isten- tisztelet ideje a vasárnap, helye a templom. S a hétköznap a munka, a hivatás gyakorlásának ideje; otthon, a háztartásban, a mezőn, szántóföldön, az üzemben s a hivatalokban. Ügy véljük: vasárnap ünneplőt öltünk s templomba megyünk. Már szólnak a harangok, búg az orgona, kezdődik az isten- tisztelet. Énekelünk, imádkozunk, meghallgatjuk a prédikációt s az áldás és a záróének után hazamegyünk. Vége az istentiszteletnek. S másnap újra kezdődik egy dolgos hét, kezdődnek a hétköznapok. S a kettőnek, a vasárnapnak és a hétköznapnak, az istentiszteletnek s a mindennapi munkának nem sok köze van egymáshoz.

Ha ez így van, akkor nem jól van így. Aki figyelmesen olvassa az Űjtestamentomot, annak tudnia kell, hogy Jézus nem ezt akarta. Jézus gyógyított szombaton — ünnepen — s gyógyítottak, jót cselekedtek tanítványai is. Jézus megmagyarázta a samáriai asszonynak, hogy nemcsak valamely „szent” helyen és időben lehet Istent imádni, hanem egész életünknek istenszolgálattá kell lennie. S Pál apostol is arra inti a rómabeli keresztyéneket, hogy egész életüket adják át Istennek kedves és a felebarátnak hasznos szolgálatra.

ISTEN ÖSSZEGYŰJT ÉS ELKÜLD, ez történik mindig újra a vasárnapi, a templomi istentiszteletben. Ebből a kettőből legtöbbször csak az elsőre figyelünk. Arra, hogy hív a harangszó, összegyülekezünk, nevünk is erre utal: keresztyén gyülekezet. Pedig ez csak egyik fele a dolognak. Isten összegyűjti, egybehívja népét, azért, hogy igéjével megszólítsa. Ez az ige azonban, amit a prédikációban kell megkapnunk, mindig utasítás, útbaigazítás, útnak indítás, útravaló is. Egyszóval: küldetés. Egybehívott népét Isten megerősíteni, meg- világosítani, feladataira felkészíteni akarja, hogy elküldhesse. Az életbe, a világba. Az egész életünk ez a küldetés. Ütőn járók vagyunk, követségben járók, hírvivők, üzenetvivők. Isten végtelen szereteté- nek, az emberhez való jóindulatának hírét visszük.

A küldött, a követ élőszóval tesz tanúságot a jó hírről, amit rábíznak. Erre is szükség van. Mégis, a keresztyén gyülekezet küldetése éppen nemcsak erre a módjára szorítkozik a szolgálatnak. Tettekkel, élettel, magatartással is kell és lehet hordozni, tanúsítani Isten szeretetét az emberek között. Korunk egyik nagy teológusa, az immár 24 évvel ezelőtt vértanúhalált halt Dietrich Bon- hoeffer figyelmeztetett erre: vannak idők az egyház életében, történetében, amikor kevesebb beszédre és sokkal több cselekedetre van szükség.

A CSELEKEDETEK ISTENTISZTELETE, ez a hétköznapok istentisztelete. Nem arról van szó, hogy hívőknek prédikációkat kellene tartani környezetüknek és unos-untalan

várnak. Vegyük észre: legnagyobb elismerésként szokták emlegetni néha valakiről, hogy: „ember volt”, emberséges volt, megtette azt, amit embertől el lehet várni. Embertől, tesz- szük hozzá mi keresztyének, aki Isten képét és üzenetét hordozza. Nem angyali dolgokat, csodákat várnak tőlünk az emberek, hanem csak emberséget. S éppen ebben vihetjük, a tettek beszédében, Isten sze- retetét.

ISTEN ODA KÜLD, AHOL VAGYUNK. Furcsa mondat ez, pedig nagy igazságot mutat. Azt ugyanis, hogy nem különleges helyekre és helyzetekbe küld Isten, hanem éppen a hétköznapokba. Családba és munkahelyre, a világ, az emberek közé. Nem mi választhatjuk meg, hogy hol akarunk keresztyének lenni, hanem ezt Isten mutatja meg. Azzal, hogy pl. szülővé, édesanyává, édesapává tett, gyermekké, földművelővé, vagy gyári dolgozóvá, egy község gondját bízta

ránk, vagy egy kórházét, egy műhelyét, vagy csak egy íróasztalét. Mindenképpen emberekkel van azonban dolgunk. S ami a dolgunk, az a hivatásunk. Elhivatásunk Urunktól, aki éppen ott, éppen itt elhívott a szolgálatra. S ez a szolgálat : istentisztelet. Istennek szolgálunk, amikor emberekkel törődünk. így tanultuk ezt Luthertől. Nincsen határvonal a vasárnapi és hétköznapi istentisztelet, a szent és a köznapi idő, a templom és az utca között ebben a tekintetben. Isten egész teremtett világa „szent”, mert Isten a magáénak vallja és mert Krisztust adta érette, hogy valóban az övé is lehessen. Istenszolgálattá lehet minden foglalkozás, hivatás, ha Isten színe előtt, neki felelősségben s a másik ember javára gyakoroljuk. Nem a világból emel ki Isten, hanem inkább oda küld el. Hogy végezzük naponta, hűséggel a hétköznapok isten- tiszteletét. Dr. Groó Gyula

Jézus nevét emlegetni. Hanem arról, hogy mindennapi életükben meg kell mutatni, hogy a vasárnap meghallott igének nemcsak hallgatói, hanem megtartói is. Az életünknek kell prédikálni. Nem kegyes szavakkal, hanem tettekkel, mert a tettek beszélnek igazán. S hogy mik legyenek ezek a tettek, azt nekünk magunknak meg kell mindig újra találnunk. Észre kell vennünk, mire van szükségük az embereknek. Jézus egyszer azt mondotta, hogy még egy pohár üdítő friss víz is fel van jegyezve Isten országában, amit tanítványai talán egy fáradt vándornak nyújtottak. Észre kell vennünk: mi az a „pohár víz” — jelképesen szólva most — amit éppen tőlünk, személy szerint tőlem várnak az emberek. Mert várnak, ebben bizonyosak lehetünk. Az emberek mérhetetlen szomjúsággal vágyódnak a szeretetre. Persze nem pusztán szép szavakra, hanem nagyon kézzelfogható tettekre is. Jóságra, segítségre, emberségre vágynak és

*

Évi rendes közgyűlését

tartja a DunamtíUéki Református Egyházkerület március 12-én, szerdán délelőtt Ráday utcai székháza dísztermében. Dr. Esze Tamás főgondnok megnyitója után Szamosközi István püspöki jelentését hallgatja meg a közgyűlés, majd hivatalos ügyeit intézi. Ugyanaznap délután 6 órakor a fasori református templomban lelkészeket szentel az egyházkerület püspöke.

3000 ÉVES ÉPÜLET

Több mint 3000 éves régi épületet ástak ki a régészek a Szíriái sivatagban, a valamikori Ugarit város területén. Az

épület tehát a második évezred első felében épült Krisztus születése előtt.

*

Alomszőttes

Az élet színes álmok szőttese.

Álmokat sző a gyermek kis keze, s ha vége van az egyik álmodásnak, új szálat vet fel egy szebb folytatásnak.

Az első álmok tarkák, hímesek: hogyha megnövök, vajon mi leszek? Később az álmok rózsaszínné válnak, átfestik titkon majd az ifjú vágyak.

És hogyha talán mindez teljesül, ó, a szövőszék ki mégsem ürül. Jönnek új minták, édes álmodások. ámde ezek már oly egészen mások.

A soproni könyvtár kincsei II.

Luther nevének híveink szívében még ma is igen patinás a csengése. A soproni könyvtár kincseire vonatkozó első beszélgetésünk és közleményünk olvasótáborunk körében élénk visszhangra talált. Várják a folytatást, a kérdés részleteit — mondjuk dr. Karner Ká- rolynak.

— Az eddigi kutatások során kb. 130 Luther-irat került elő, közel 200 példányban; ezek mind olyan kiadványok, amelyek még Luther halála, tehát 1546. előtt jelentek meg. Manapság e kiadások példányait a nagy könyvtárak külön tartják számon, és bizony nem sok könyvtár van világszerte, amely Luther műveinek ilyen nagyszámú korai kiadásával dicsekedhetnék. Nálunk az Országos Széchényi Könyvtárnak van jelentős gyűjteménye Luther-iratokból. A reformátor egyik-másik iratának kiadványaiból mindössze 1—2 —3 példány ismeretes. Így pl. Luthernek egy Krisztus szenvedéseiről 1519-ben tartott prédikációját sok más nyomdán kívül kiadta H. Schobsser müncheni nyomdász is. Ebből a kiadásból eddig csak a müncheni Staatsbibliothek által őrzött egyetlen példányt ismertek. Ebből is találtunk egy példányt a gyülekezeti könyvtárban.

— De talán szabad a jobb megértés végett ehhez néhány szót még hozzátennem. Luther iratait, műveit, elsőnek természetszerűleg wittenbergi nyomdászok adták ki és dobták piacra. Ezek a kiadványok olyan kapósak voltak, hogy különböző, főleg dél-német nyomdászok, a nagy kereslet kielégítése céljából, sietve utánanyomták azokat. Nemcsak a wittenbergi kiadványokból, de ezekből az utánnyomásokból is sok van könyvtárunkban. Az is érdekes, hogy az utánanyo- másoknál a nyomdászok nagy része nem nevezte meg magát. Ilyen volt pl. a bécsi Johann Singriener is. Talán tartott a város vezetőségétől és a bécsi püspöktől, akik bizonyára nehézségeket támasztottak volna az „eretnek” iratok terjesztése miatt. De Singriener talán Luther műve iránti rokonszenvből, talán üzleti érdekből is —, ki tudná ezt ma megmondani —, sorra

utána nyomta Luther műveit Ma 17 Luther-iratról tudunk az ő nyomdájából. Ezekből a nagyon ritka nyomtatványokból ötöt sikerült gyülekezeti könyvtárunkban megtalálni. Közéjük tartozik Luther egyik legszebb írásmagyarázati műve. a „Magnificat” (Lk 1, 46— 51) magyarázata. Ez is a kiadó neve nélkül jelent meg. Sőt, Singriener a címlap beosztásával, valamint a szöveg laponkénti elrendezésével oly ügyesen utánozta a mű eredeti wittenbergi kiadását, hogy azt megjelenésekor is alig lehetett az utóbbitól megkülönböztetni. A „Magnificat” magyarázatának ez a bécsi kiadása a könyvtár egyik különleges értéke, mert tudomásunk szerint eZ az abból megmaradt egyetlen példány az egész világon.

— Egy másik, eddig ugyancsak ismeretlen Luther-nyom- tatvány is akad a könyvtárban. Ez a házassági akadályokról szól. A középkori egyházjog sok tiltó rendelkezéssel nehezítette a fiatalok házasság- kötését. Luther a házasságnak abban az időben is nagyon égető és aktuális kérdéséről 1522-ben írt egy művet, és ezzel egyidejűleg egy csupán 2 lapból álló kis írást is megjelentetett: „Kiknek tilos a

Szentírás szerint házasságot kötni?” Ennek az Augsburg- ban megjelent írásnak könyvtárunkban megtalált utánnyo- mata eddig ismeretlen kiadvány volt.

— Hogyan maradhatott meg ilyen kicsiny, mindössze két lapból álló nyomtatvány ilyen hosszú ideig és ilyen jó állapotban? — faggatom tovább a könyvtár és a könyvek szerelmesét

— Erről röviden csupán atiy- nyit, hogy a kisebb Luther- iratok könyvtárunkban mind gyűjteményes kötetekben — ún. kolligátumokban — maradtak meg. Ezeket az iratokat tulajdonosaik oly értékeseknek tartották, hogy őket összegyűjtve hamarosan beköttették. E kötetek jórészt még a XVI. század első feléből, sőt annak harmadik, negyedik évtizedéből valók. Ézekről a kötetekről legközelebb mondunk többet!

Weltler Rezső

Bibliai ábécé: VACSORA

A vacsora Izrael népének napi főétkezése volt, amelyet a család együtt fogyasztott este, amikor végeztek a napi munkával és a nappali hőség is már enyhült. Minden étkezéssel kapcsolatban olvashatjuk, hogy kenyeret, vagy kenyeret és bort fogyasztottak, bár nemcsak ezekből állt a vacsora. A családfő hálát adott a kenyérért, darabokat tört belőle és szétosztotta. Így osztotta szét Jézus is az öt kenyeret meg a két halat, amikor megelégített ötezer etnbert. Különleges alkalmak ünnepélyessé tették a vacsorát, amelyre vendégeket is hívtak. Így tett örömében Lévi, a vámszedő, amikor Jézus tanítványául elhívta, és így tett a példázatbeli apa, amikor tékozló fia hazatért

A meghívás mindig megtiszteltetésnek számított és a megbecsülés kifejezése volt. Nem hívtak meg akárkit: egyenrangúakat, vagy, ha sikerült, maguknál gazdagabbakat hívtak (Lk 14, 12kk). Gondosan megválogatták a vendégeket és nem ültek le akárkivel, mert a közös vacsorázás többet jelentett nekik, mint futó találkozást: összetartozásukat, az egymással vállalt közösséget fejezte ki. Nem csoda, ha megütközést keltett Jézus szava, hogy inkább olyanokat hívjanak, akik nem tudják viszonozni, tehát szegényeket, nyomorultakat. Teljes volt a megbotránkozás, amikor Jézus paráznákkal és vámszedőkkel együtt ült le enni és inni. Akik megbotránkoztak, Jézus magatartását nem tartották véletlennek. Ezért vádolták, hogy azért van velük, mert ő is bűnös, és feltették a kérdést: hogyan hirdetheti egy ilyen ember Isten igéjét? Nem értették, hogy Jézus ezzel is, sőt, éppen ezzel hirdet igét, de

evangéliumot: „nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra.”

Így értjük meg, hogy a királyi menyegzőről szóló példázatban a király meghívásának elutasítása az Istennel való közösség megtagadását, nyílt lázadást jelent — a keresztfákról királyi parancsra behívott vendégsereg pedig Isten kegyelmét (Mt 22, lkk; Lk 14, 15kk). A vacsorái közösség képe annyira ismert és sokatmondó volt, hogy Jézus ezzel írta le az övéivel való meny- nyei találkozását (Mt 26, 29; Lk 22, 29—30), s ezt a képet használja a Jelenések könyve is (2, 20; 19, 9).

Míg a tanítványok erre az eljövendő időre, a végső beteljesülésre gondoltak, résztvevők voltak egy vacsorán. Jézus, mint házigazda, ugyanúgy adott hálát és ugyanúgy törte meg a kenyeret, mint azon az estén sok más családfő. Ugyanúgy fogyasztották el a zsidó nép Egyiptomból való szabadulására rendelt páska- vacsorát, mint elődeik évszázadokon keresztül. Egy különbség volt. Amikor Jézus megtörte a kenyeret és nyújtotta a poharat, a saját haláláról beszélt. Arról, hogy ez sokak, vagyis minden ember bűnének bocsánatára történik. Istennek olyan szabadító cselekedete megy végbe ezzel, amely vetekszik az Egyiptomból való egykori szabadítással, sőt, felül is múlja azt: új szövetség.

A tanítványok ott voltak, mindent láttak, mindent hallottak, mindent átéltek és később le is írták. De akkor még ők se értették, hogy csak azért lehetnek majd Isten eljövendő országának vendégei, mert itt a Földön Jézus adott nekik kenyeret és bort, testét és vérét.

Reuss András

Átjárja mindet a drága csoda: egy kicsi gyermek első mosolya.

S ketten szövik már, aranyos a szála, belekerül a szülők minden álma.

És ez az álom most már végtelen, végigkísér az egész életen.

Habár közben a gyermekek megnőnek a minták mégis mindig színeződnek.

Ha jött is közbe sok nehéz csapás, a nagy szőttesben ma sincs változás.

Ez volt az álma minden nemzedéknek, s így szövik mindig, míg emberek élnek.

Hanvayné T. Mária

Előfizetőink figyelmébe

Értesítjük kedves Előfizetőinket, hogy lapunk mostani számában csekkbefizetési lapot helyeztünk el azok számára, akik az előfizetési dijukat rendezni szeretnék. Azok, akik előfizetési dijukat már rendezték, ne vegyék zaklatásnak a csekkbefizetési lap küldését, s tegyék el azt akkorra, amikor számukra is esedékessé válik újabb befizetés. Azokat pedig, akik még nem rendezték az előfizetési díjat, szeretettel kérjük, szíveskedjenek az előfizetési díjat befizetni. Az előfizetési díj egy hónapra 7,50 Ft, negyed évre 22,50 Ft, fél évre 45,— Ft, egész évre 90,— Ft.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL

Az érthetetlen nyelv

A kicsi ott feküdt előttem a hófehér gyermekkocsiban. Fekete szeme mosolygott, szá- jacskáját összeszorította, kinyitotta, félre húzta, annyira magyarázott, hogy egészen be- levörösödött. Beszélt. Minden idegszálammal figyeltem, próbáltam megérteni. De nem sikerült. Pedig megismételte többször is és a hangsúlya mintha azt mondta volna: hát nem érted? Nem, nem értettem. Pedig értelmes csecsemőnyelven beszélt. Szomorú lettem. De kár, hogy elfelejtettem ezt a csodálatos nyelvet!

*

A fiatalember bejött a Patyolat boltba, a pultra dobta a szennyesét, körülnézett és így szólt:

— Szia csúzlik! Hol a rogy- gyant öreglány?

Sokan álltunk az üzletben. Senki sem válaszolt. Nem értettük a nyelvét. Az üzlet vezetője őszhajú, udvarias asz- szony, világoskék nylon köpenyben jár, amelynek nyakán mindig tiszta, fehér a gallér. Felmászik a létra tetejére és felkarjával emeli le a nehéz ruháscsomagokat. A másik kezével fogódzik. így teszi ezt más is. Fogódzni kell, hogy le ne essünk. Tudomásom szerint férjes asszony, három gyermeke van. Az üzlet

többi alkalmazottja 20—26

éves nőkből tevődik össze.

— Mi az cicababák, nem hallottátok, vagy nem értitek mit kérdeztem?

— Nem — mondta valaki a várakozók közül, nem értjük magát. Olyan nyelven beszél, amelyet nem értünk.

Az üzletben csend lett. Csak egy fiatal leány nevette el magát és kapta kezét a szája elé.

Szomorú lettem. Kár, hogy ez a kislány nevetett. Vagy értett valamit ebből az idegen nyelvből?

*

— Kérem, lenne olyan kedves egy kissé beljebb menni, hogy a többinek is jusson hely?

Bundás férfihez szól a kalauz. De az nem mozdul. Mögötte tátongó üresség, előtte lökdösődő emberek.

— Kérem — kérlel a kalauz meglepő nyugalommal — nem tetszett érteni?

Nem, nem érti. All, mint a kőszobor s lepereg róla a kérő szó.

Szomorú vagyok. Egy kocsirakomány ember számára egy embernek az értetlenségén megbomlik az összhang. Nem érti a kérő szót.

A kongresszus előcsarnokában összetalálkozom a híres fizikus professzorral.

— Érdekes az előadás — kérdem tőle?

— Alig értettem meg a húsz százalékát! — válaszolja. — Tudja, egy nyelvet beszélünk, de már-már nem értjük egymást. Az embernek sokszor messze országba kell utaznia, hogy találjon olyan valakit, aki még megérti. Néha az ember fél, hogy a végén nem lesz egyetlen ember sem, aki megértse. Végül már magunkat sem értjük meg. — Elköszön.

Biológusok, atomfizikusok, matematikusok. Ma még 20— 30%-ót megértik egymás kutatási eredményeinek, de mi lesz holnap? Magányosakká válnak? Az élet titkait kutatják és egyre jobban eltávolodnak az élettől. Gondolataik gyorsabbak, mint a világűr rakétái és az új horizont új sötétséghez vezet, egyre magányosabbá tesz. Már senki sem érti a nyelvüket.

Pedig a beszéd, a gondolat- közlés vágya mindig élt az emberben. A ma embere sem kivétel. Társaséletnek, házaséletnek, barátságnak lényeges velejárója a gondolatközlés, az

őszinte beszéd. Hányszor szomorodom el, amikor lapos udvariasságok vagy éppen udvariatlanságok elnyomják bennünk az őszinte, mélyebb, emberibb megnyilatkozásokat. Lassan nem beszélünk, mert nem értjük egymást.

Mit tesz a modern ember? Hogy segít magán? Mást beszéltet maga helyett. Rádiót, tv-t, lemezt, újságot, színházat. így válik az élete mozgalmas magánnyá. Azt hiszi, sok emberrel váltott szót, pedig csak érzékeit csapta be. Egyedül maradt.

Barátok, élettársak, szerelmi partnerek elválnak egymástól, mert nem értik meg egymás nyelvét.

Valami furcsa bizalmatlanság lett úrrá rajtunk mindenki iránt. Pedig beszélni szeretnénk azon a nyelven, amelyen elmondhatjuk terveinket, örömeinket, fájdalmunkat. Kiáltani szeretnék: vigyázzatok, mert elfelejtünk azon a nyelven beszélni, amely a szívünkben él! Pedig tudjuk, hogy ezt a nyelvet mindenki megértené.

Ha nem szólunk, magányosakká válunk. Magányunk pedig ideges, hajszolt maggny- nyá válik, amelyből nem születik többé pihenés, csend, nyugalom, béke.

Gyarmaihy Irén