Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-09-24 / 39. szám
KP. Bim BP. 72. XXXII. ÉVFOLYAM, 39. SZÄM 1967. szeptember 24. Ara: 1,40 forint Küldj el engem! A belső elhívás meg-megújuló hangja nélkül nem lehet evangélikus lelkészi szolgálatban állni. Luther Isten színe előtt vallotta, hogy a maga erejéből nem képes ilyen nagy és szent feladat hűséges betöltésére. Istennek legyen hála, hogy az egyház Ura maga gondoskodik arról, hogy legyenek alkalmas tanítványok, akik az Ige hirdetésével és a szentségek kiosztásával szolgálnak. Az egyház legdrágább kincse: az evangélium. Ez a legdrágább kincs bízatott az Ige hirdetőire és a szentségek kiszolgáltatóira. Ezsaiás próféta látomásán, Es. 6,5—8-ban, és önvallomásán keresztül leolvashatjuk: hogyan hív el Isten a szolgálatra? Hogyan indit fel a hűségre? Hogyan tesz alkalmassá a munkára? Mit kíván a szolgálattevőtől? Es hová vezeti őt? „Szent, szent, szent a Seregeknek Ura — kiáltják a szeráfok. Tökéletessége, mindentudása, mindenütt jelenvalósága, szentsége, megrendítően hat az emberre. Az az Isten, akivel szemtől szemben áll Ézsaiás próféta, hatalmában és szentségében megrendítő Isten. Lenyűgöző ez a találkozás. Egy parányi ember áll szemtől szembe a mindenség szentséges' Urával. Ez a tökéletes aránytalanságnak a példája: Isten és ember szemtől szembe egymással. A bűnbánat hitvallása tör fel Ézsaiás próféta ajkán. Szíve mélyéig átérzi, mit jelent a szent Isten előtt állni. A bűn és halál összefüggését érti. De a halál szélén álló Ézsaiás próféta új életet vehetett. Hallja a bűnbocsánat feloldozó szavát: „Hamisságod eltávozott és bűnöd elfedeztetett.” Mi keresztyének arról is bizonyságot tehetünk, hogy Jézus Krisztus vitt át minket a halálból az életbe. A megelőző kegyelem jön elénk. Isten a kezdeményező, aki előbb szeretett minket. Arról van szó, hogy Isten hírnököket, követeket akar kiküldeni. akik az ő szavát viszik az embervilágnak. Nem akar elrejtőző Isten lenni, aki fenn trónol elérhetetlen, hűvös és zord magasságban, aki érthetetlen és megfoghatatlan az ember számára. Isten ki akar tárulkozni az ember előtt. Meg akarja fejteni önmagát. Mindazt, amit kinyilatkoztatásként megcselekedett, meg akarja értetni az embervilággal. Tolmácsokra van szüksége, akik az ő isteni szavát lefordítják és megmagyarázzák a többi ember számára. Követek kellenek, akik értelmezik Isten akaratát, képviselik ügyét a világban, el tudják mondani, hová és merre vezet Isten, mi az ö akaratának és jótetszésének az iránya. Isten nevében szólni nem kis dolog. Két pólus között történő cselekvést jelent. Az egyik pólus a mindenség ura, a szent Isten, a másik pólus a bűnös ember. A kettő közötti végtelen szakadékot Jézus Krisztusban, az Isten-emberben hidalta át. Ennek a Krisztusnak a követségében kell járni. Azt keresi Isten, ki hajlandó felvállalni a Krisztus-hirdetésnek, a Krisztuskövetésnek, a tanítványságnak, a bizonyságtevő szolgálatnak az útját? „Küldj el engem!” — hangzik Ezsaiás próféta válasza. Boldog büszkeség remeg a szavában, amikor Isten színe elé áll, s úgy ajánlkozik: „Imhol vagyok én, küldj el engem!” Isten kérdésére lehet nemmel válaszolni. Isten nem tart igényt kikényszerített szolgálatra. Várja a hit önkéntes feleletét. Csak azok állhatnak igazán Isten szolgálatában, akik minden megkötöttségtől mentesek, önként és szabadon, hitből vállalják azt. Az az út, ahová Isten küld, a Krisztus követésének az útja. A tanítványnak egyszerre kell hirdetnie azt, amit Istentől vett, és cselekednie azt, amit Jézus Krisztustól látott. Vele együtt kell lehajolnia az emberhez. Vele együtt kell felvennie az ember minden ügyét és gondját. Vele együtt kell szolidárisnak lennie az emberrel. Vele együtt kell az emberszeretet útját járnia. Amint Jézus Krisztus egyszerre törődött az ember üdvösségével és földi boldogulásával, úgy kell az igehirdetőnek is mindkettőt szem előtt tartania. Isten azt várja tőlünk, evangélikus lelkészektől, hogy igehirdetésünk és életfolytatásunk egyszerre szolgálja Isten üdvözítő szándékát és az em.bereken való segítésre irányuló konkrét akaratát. Amikor a hit válaszát adjuk Isten kérdésére: „Küld el engem!”, ezzel bizonyságot tettünk arról a hitbeli meggyőződésünkről, hogy az Isten-szolgálatot az ember javát előmozdító szolgálaton keresztül gyakoroljuk. Olyan pásztorokra van szükség, akik a nyáj testi-lelki gondját hordozzák, akik felelősséget éreznek nemcsak a rábízottakért, hanem az ország építéséért és az emberiség jövőjéért is. Olyan igehirdetőkre van szükség, akik világosan értik hogy Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte. Arra a szolgálatra vállalkozunk, amelyben Isten parancsolatából fordulunk az ember felé. Jézus Krisztusnak a lelkűidével állunk a segítés szolgálatában, aki úgy hirdette az Isten országának evangéliumát, hogy életét adta az emberért, de ugyanakkor észrevette a segítésnek a legapróbb lehetőségeit is. Dr. Ottlyk Ernő y&tfyn SMrton monbía Szentháromság után a 18. vasárnapon Mt. 6,12 Még ha igazságtalanságot követ is el ellened a felebarátod, ne állíts ki neki annak alapján számlát a nevére, hanem inkább így gondolkodjál: Nem vagyok-e olyan bűnös az én Uram Istenem szemében, hogy nemcsak arra vagyok méltó, hogy igaztalannak jelentsen ki, de még az életemet is elvehetnéd? Ezért meg keit tanulnunk mérsékelnünk panaszainkat felebarátunk iránt. Ne csak azt lássuk meg, hogy mikor van igazunk másokkal szemben, hanem azt is, hogy mennyire nincsen igazunk Istennel szemben. Teljes alázattal csak így imádkozhatunk Istenhez: Ö Uram, bocsáss meg nekem és én is meg akarok bocsátani a másik embernek! pm Az emberek között — az emberekért A szeptemberi szelíd napfény meghozta az újrakezdés, az évkezdet alkalmát a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémiára is. S ez az alkalom is úgy köszöntött rá az Országos Egyház Székházának épületére, mint a többi: csöndesen. megszokottan. így, mert már több mint 400 éve várják az evangélikus leklészképző főiskolák padjai azokat a fiatalokat, akiknek — egymást nemzedékekként váltva — az volt és az lesz a feladatuk, hogy a hitben és tudományban felkészülve szolgáljanak az emberek között — az emberekért. De azért van ebben a csöndes megszokottságban valami ünnepélyes is. Az. hogy az egyház közvéleménye éppen ebben az eseményben: a Teológiai Akadémia tanévkezdetén, végigtekintheti azt a jelent és jövendőt, amit tudományosan mindig is a teológiának kellett az egyházban kijelölnie. Erről szólott dr. Prőhle Károly dékán is, aki a szeptember 15-én tartott évnyitón meleg szavakkal köszöntötte a megjelent D. Káldy Zoltán püspököt, az Országos Egyház lelkész-elnökét, dr. Ottlyk Ernő püspököt, az évkezdő istentisztelet igehirdetőjét, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal képviselőit: Grnák Károly főosztályvezetőt, Straub István főosztályvezetőhelyettest. dr. Czeglédy Sándor és dr. Tóth Kálmán református, dr. Szörényi Andor római katolikus teológiai dékánt, s a testvéri protestáns, ortodox egyházak küldötteit, az evangélikus esperesi kar megjelent tagjait, az akadémiai ünnepi ülés vendégeit, az Akadémia hallgatóit. A dékán a beszédének bevezető részében megemlítette azokat a tudományos felfedezéseket, amelyek a középkor után egy új kor beköszöntőt jelentették. Azét a korét, 1 melynek technikai előrehaladását, vívmányait magunk is, a mi korunk embere is a magáénak mondhat épp úgy, mint ahogy érezzük az eközben felvetődő problémák súlyosságát is. „Az újkor emberét — monis és az 5 munkássága sem hagyható ki ebből a folyamatból. Erről így szólott Prőhle dékán: „A hit által való megigazu- lás lutheri tanításának egyik tétele az, hogy hit által kegyelemből igazulunk meg. Ez azt dotta — nemcsak az jellemzi, hogy küzd az emberi lét végső problémáival, hogy céljának tekinti a technikai kultúra fejlesztését, és hogy lélegzetállító versenyben áll az elsőbbségért, hanem az is, hogy egyre inkább tudatára ébred a földön élő emberiség összetartozásának és egységének. Az újkor embere alkotta meg a szocializmusnak azt az eszméjét, formáját, amely a szocialista országokon mesz- sze túlmenően hódítja meg az emberek gondolkodását, és mozgatja cselekvésüket. Reális felmérés alapján mondhatjuk, hogy az újkor az egyén szabadságát proklamáló reneszánsz felől az egyes ember és az emberi közösség emberi méltóságát biztosító szocializmus felé halad. A haladás üteme nem mindenütt azonos, de iránya kétségtelen.” Az új emberi korszak hajnalán élt és alkotott Luther fim professzor előadásai Teológiai Akadémiánkon Teológiai Akadémiánk meghívására pénteken, szeptember 15-én Budapestre érkezett Dr. Ilmari Soisalon-Soininen professzor, a helsinki egyetem theológiai fakultásának ótestamen- tom-szakos tanára. Vendégünk a finn—magyar egyházi kapcsolatok programja szerint előadásokat tartott a Teológiai Akadémián a hallgatóknak. A professzor feleségével együtt látogatásokat tett gyülekezetekben és egyházi intézményeinkben, valamint tárgyalásokat folytatott az egyházi vezetőséggel s a tanári karral. ill!l!lllllllllil!l!i:i!l!llllllllllilílllli:ill!lilli;illllli:i:!llll!!!lllll!l!l!lllílll!l!lllllll!l!lllllílíl!lll!lll!l!!llliílllllllllllilll!lllilll!llltlllll!lll!l!l!l!l IMÁDKOZZUNK Bizalommal és örömmel szólítunk meg ma is, szerető Istenünk. Bizalommal, mert megismerteted velünk igazságodat s ez az igazság gondviselő szereteted, bölcs vezetésed és legfőképpen Egyszülött Fiad, Jézus Krisztus által érettünk adatott. Naponként megbizonyosodhatunk arról, hogy a Te kezedben van életünk, hogy aggodalmaskodásainknál, gyengeségeinknél, egész gyarló emberi szívünknél nagyobb a Te megbocsátó, mindent jóra vezérlő kegyelmed. A Te igazságod a megbocsátás és szeretet igazsága s ez szívbeli bizalmunk forrása. — De örömmel is megtelik a szívünk, amikor Hozzád szólhatunk, mert erre az igazságra bennünket is meg akarsz tanítani, úgy, hogy a mi életünk is ezt tükrözze az emberek között. Köszönjük parancsolataidat, melyekkel életünket, boldogságunkat óvod. Sokszor jöttünk már rá, hogy ha vétünk parancsolataid ellen, önmagunknak ártunk elsősorban. Szabadíts fel, kérünk, minden megkötöttségünktől, keserűségeink terheitől, hogy kitárulhasson előttünk a szeretet gazdag világa. Csak a szeretetre és segíteni akarásra kész szívek tudnak megoldásokat találni. Segíts, hogy komolyan vegyük embertestvéreink problémáit, akár hozzánk közelállókról, akár számunkra ismeretlen — s tőlünk távol élőkről legyen szó. Szentlelked add szívünkbe, hogy készítsen fel minket, s tegyen készségesekké a cselekvésre. Munkálkodj Lelkeddel szerte ezen a világon. Áldd meg egyházunkat, népünket, vezetőinket. Adj minden jól elvégzett munkának jó eredményt. Légy a gyengéknek támasza, szomorkodóknak vigasztalója. Őrizd meg a békességet a népek között. Kéréseinket, háladásunkat, utunkat s egész életünket a Te kezeidbe ajánljuk, bizakodó szívvel. Ámen. jelenti, hogy a mi cselekedeteinknek semmiféle Istenre vagy túlvilágra néző célja nincs, mert nem is lehetséges. Ha Isten szeretetét egyedül az ő kegyelméből nyerjük el, mert ő előbb szeretett minket, ha egyedül az ő kegyelméből üdvözölünk, akkor a mi cselekvésünknek semmiképpen sem lehet célja az, hogy Isten szeretetét, vagy üdvösségünket megszerezzük vele. így a hit által való megigazulásból következik az, hogy felszabadulunk olyan cselekvésre, amely a magunk és embertársaink javát szolgálja. Luther sokszor hangsúlyozza: Istennek nincs szüksége a mi munkánkra, annál inkább kötelességünk a munka abból a célból, hogy megszerezzük életfeltételeinket és segítsük embertársainkat. Az. ember cselekvésének és munkájának tehát egészen e világra néző célja van. Mivel az embernek munkájával és cselekedeteivel nem kell Istenre néznie, abban az érteleidben, hogy nem azzal kell megnyernie Isten kegyelmét, az ember teljes figyelmével fordulhat embertársa felé. így mindenekelőtt — és ez is jellemző Lutherre — a hozzá legközelebb állókhoz. Ezen a ponton érdemes felfigyelni Luther végrendeletére: A harmincas években, amikor érdeklődésünk középpontjában az evangélizáció állott, sokszor szégyellettük, hogy ebben az értékes történeti emlékben Luther nem szól az egyház és az evangélium ügyéről, hanem vagyonkájáról és felesége megélhetéséről rendelkezik. Egy reformátortól azt vártuk volna, hogy különösen végrendeletében lelkére kösse az utókornak az evangélium tisztaságának ügyét. E helyett csak családi kérdésről beszél. De lássunk meg két nagyon jellemző bibliai párhuzamot. Az egyik János evangéliumában a szenvedéstörténetben olvasható. Jézus a keresztfán édesanyjáról gondoskodik, az-' után már csak ezt mondja: szomjazom, és azután már el is végeztetett. Pál apostol pedig azt mondja, hogy aki övéiről nem gondoskodik, ez megtagadta a hitet és rosszabb a pogánynál. Luther egészen ebben az irányban halad, és ez a testamentuma számunkra is. Jézus Krisztusról az evangélium hirdetésével teszünk bizonyságot, de meddő ez a bizonyságtétel, ha nem termi meg gyümölcseit legközvetlenebb világi kötelezettségeink teljesítésében. Ahogyan a föld forgását nem lehet sem megállítani, sem visszafelé fordítani, úgy a világ haladását sem lehet megállítani és visszafelé fordítani. A lutheri reformációhoz való hűségünk ezért semmiképpen sem jelentheti az idő megállítását és a világ haladásának az akadályozását. A XVI. században végbement lutheri reformáció minket nem a 16. századnak, hanem a 20. század világának kötelez el. Hogy a Krisztusba vetett hitünkből folyóan ebben a mi világunkban legyünk emberek, az emberek között és az emberekért.” A dékán beszéde végeztével bejelentette, hogy az Akadémia felvételi bizottsága 7 új hallgatót vett fel az I. évfolyamra. Feléjük e szavakkal fordult: „Teológiai Akadémiánk Felvételi Bizottsága titeket kérésiekre felvett akadémiánkra és így ezentúl magyar evangélikus teológusok lesztek. Legyetek teológusok a szó igazi értelmében. Akik keresik az Istent. Akiknek szíve nem nyugszik meg addig, míg meg nem nyugszik az Istenben Jézus Krisztus által. — Legyetek evangélikus teológusoik. Vegyétek át a lutheri reformáció drága örökségét. — És legyetek magyar teológusok, akik szeretik magyar népünket, ismerik múltját, felveszik gondját, tudnak együtt örülni, és együtt dolgozni népünk felemelkedésén, szocialista rendjének építésén, és rajta keresztül a népek és az emberiség békéjének és jólétének előmozdításán. Egyszóval legyetek olyan magyar evangélikus teológusok, akik Jézus Krisztust követik hit által, szeretetben. Ehhez adja nektek Ö maga az Ö kegyelmét és erre való elkötelezésetek jeléül adjátok kezeteket.” Az elhangzott szavak után a dékán kézfogással a következőket vette fel az Akadémia hallgatói sorába: Csepregi Zsuzsanna, Feyér Zoltán, Gergely Péter, Görög Zoltán, Lehel László, Sas Attila és Szél Bulcsú. V. A krétai határozatok első bírálata A nyugat-németországi Hannoveri Evangélikus Tartományi Egyház gyülekezeti hetilapja, a Botschaft (Üzenet), szeptember 10-i számában tudósít arról, hogy az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának a görögországi Kréta szigetén a közel-keleti kérdésben hozott nyilatkozata csalódást okozott a világkeresztyén- ség köreiben, és maguk a görögök rossz néven veszik, hogy az EVT mélyen hallgatott a görögországi eseményekkel kapcsolatban. A nyugat-németországi egyházi konferencia keretében működő „Zsidók és keresztyének” munkaközössége csalódottan vette tudomásul a közel- keleti kérdésben hozott he- raklioni nyilatkozatot. „Hiszen ez egy másik ENSZ-nyilako- zat” — jelentette ki dr. Goldschmidt nyugat-berlini teológiai professzor, amikor a he- raklioni nyilatkozat a kezébe került. Különösen is kifogásolják az első bíráló hangok, hogy a nyilatkozatban egyetlen szó sincs a jeruzsálemi óváros sorsáról. L I t
