Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-05-10 / 19. szám

ÉLET ÉS BÉKE Az egyháztörténetből? A szövetség Istene Az egyházak egyenlőségéért (1 Mózes 8,15, 9,17) AZ ÜZÖNVÍZ UTÁN VA­GYUNK. Noé és családja el­hagyja az életmentő bárkát. Megmenekültek. Nem tudják, nem értik, hogy miért éppen őket választotta ki Isten az emberi nem fenntartására. Csak azt tudják, hogy nekik most hálát kell mondaniok a teremtő Istennek, aki éle­tet ád és elveszi, ha akarja! A hálaáldozat füstjébe Isten elé viszi az emberi szív re­ménységeit és aggodalmait, háláját és fenntartását. Isten jól látja, hogy az ember szí­ve nem változott meg: gonosz ifjúságától fogva. De meg­bocsátásnak a jeleként meg­fogadja saját magának, hogy nem bünteti meg még egy­szer a földet az ember rom­lottsága miatt, hanem bera­gyogja napjának sugaraival és tovább plántálja rajta az életet, a történelmet. A borzalmas katasztrófából megmenekült embernek igen nagy szüksége volt erre az ígé­retre. Az özönvíz vészes óráit és napjait átélt ember tele volt szorongással és félelem­mel, bizalmatlansággal és ret­tegéssel az újább borzalmak­tól. Emlékei az özönvíz előtti múltból ma.gas emberi kultú­rák és vívmányok képét raj­zolták eléje. És most... Amer­re szem ellátott, ásító üresség terjengett az egész földön. Iszapos-hínáros pusztaság, hát­borzongatóan sivatagi látó­határ! A nap sugarai termé­ketlenül verődtek vissza a semmibe. Sehol egy üde zöld folt, és a folyók iszapos ára­data kopár partok között höm- pölygött a medrébe visszatért tengerbe. Lesz itt még egyszer élet? Valóban végleg bezárultak az „ég csatornái”, a mennyei óceán víztömegének lezúdulá- sa a földre, ahogyan az ak­kori ember világképében el­képzelte? Nem önteti el Isten még egyszer, talán megint vá­ratlanul, az életet termő föl­det az ősi ellenségnek, a víz tömegnek mindent megsem­misítő -áradatával? Noé is „csak” ember volt! Hozta ma­gában múltjából a kétkedést, a bizalmatlanságot és hitetlen­séget Isten iránt. EZÉRT KELLETT ISTEN­NEK ELKÖTELEZŐ SZÖ­VETSÉGET KÖTNIE Noéval, családjával és rajtuk keresz­tül az egész özönvíz utáni em­beri nemmel. A reménytelen­ségből reménységre, a két­ségbeesésből bizakodásra kel­lett, elvezetnie az Isten harag­ját és megsemmisítő ítéletét átélt embert. Isten nagy sze- retetének, irgalmasságának és türelmének a láthatatlan, és mégis valóságos fundametu- mára kellett felépítenie en­nek a világnak az egész rend­jét: létét, menetét és megma­radását. Türelmét az ember és a világ iránt azzal a szö­vetséggel pecsételte meg az Isten, amelyet Noéval kötött fiz özönvíz után (1 Móz. 9,9— 17) és helyezte ennek a szö­vetségnek látható és a bizal­matlanság óráiban emlékez­tető jelét, a szivárványt a fel­hőkre. MIT JELENTETT EZ A SZÖVETSÉG az akkori em­beriségnek és mit jelent ne­künk? Mi ennek a szövetség­nek az értelme és tartalma Isten és az ember kapcsolatá­ban? — A szövetség az embe­rek akkori mindennapi életé­ben használt szó és azt jelen­ti, hogy a rendezetlenség helyét a rend, a békétlenség helyét a béke foglalja el: a megrom­lott jóviszony visszaáll ember és ember között. Kölcsönösen megállapodnak abban, hogy nem civódnak egymással. Az addig ellenséges viszonyt a béke és nyugalom aranykor­szaka váltja föl. Így volt ez Izsák és Abimelek (1 Móz. 26,28kk). Jákob és Lábán ese­tében egyaránt .(1 Móz. 31,44). Hasonló, de sokkal nagyobb dolog történik, amikor Isten lép szövetségre az emberrel, illetve itt az egész emberiség­gel. Itt a mindenható Isten az egyik fél, aki belelát az em­beri szívekbe. Noé szívébe is, és mégis megígéri, hogy ■„ ... nem lesz többé a víz víz- özönné, minden testnek elvesz­tésére”. Adám utódának a szí­ve gonosz ugyan ifjúságától íogva, és Isten megsemmisítő haragját érdemelné, de most következik be a megfoghatat­lan fordulat. Irgalomból béke­jobbját nyújtja bűnös teremt­ményének. Csak úgy, jótetszé­séből — békességre lép az em­beriséggel: szövetséget köt ve­le. Ez a szövetség kezeskedik arról, hogy nem haragal, ha­nem türelemmel és nagy sze­retettel viseltetik a világ iránt. Nem szűnik meg teremtett vi­lágát és annak rendjeit látha­tatlanul hordozni és formálni. A SZÖVETSÉGNEK EZ A LÁTHATATLANSÁGA azon­ban azt a veszélyt rejti ma­gában, hogy a bizalmatlan­ságra és szeretetlenségre hajló ember nem tudja tény­ként elfogadni Istennek ezt a világfenntartó és életet megtartó ígéretes szövetsé- gét._ Ezért egészíti ki igéjét, az életet és békét hirdető szö­vetségét, az ember számára is megfogható és látható jellel. Az „új földet” beborító ko­mor felhőkön, Isten viharos haragját jelképező menydör­gés és villámlás után, folra- gyogtatja nagy szeretetének, béketűrésének és türelmének a szövetségi jelét: a szivár­ványt. Isten ígérete elhang­zott az „új föld” hajnalán. De azt el is felejtheti az em­ber! De világfenntartó szere­tetének és irgalmasságának a színpompás szivárványa ott ragyog a felhőkön, annak je­léül, hogy nem szakad ránk a menny, hanem védőén bo­rítja be a földet. Nem nyíl­nak meg többé pusztító szán­dékkal az ég csatornái, ha­nem Isten irgalma és szerete- te türelme és jósága karolja át a földet, az ember minden bűne ellenére! Még hullanak az esőcseppek, még villám cikázik az égbolt felén és mennydörgés dübörögteti a légkört. De fölöttünk már a millió esőcsepp-prizmákon megtört napsugarak a harcot nem folytató, haragját felfüg­gesztett, szeretetet. gyakorló Isten kézívét, a szivárványt varázsolják a haragos fekete felhőkre. Mintha csak azt mondaná: Ember, láss és bízzál Isten nagy szeretetében! És ekkor a világ Ura is rá­tekint alkotására és az ember­re: és megemlékezik a vele kötött szövetségről. így talál­kozik az ember szeme az élő Isten szemével és bennünket arra emlékeztet: Amikor az ember és a teremtett világ ha­ragot és ítéletet érdemelne, amikor az ember maga gyű­löli a másik embert és ember az ember farkasa —, akkor Isten jele, a szivárvány, az „új föd” hajnalán tett ígéretére és az azt megpecsételő szövetsé­gére emlékezteti a békétlen­ségben és rettegésben emész­tődő emberiséget: „ ... nem lesz többé a víz vízözönné, minden testnek elvesztésére”. Az Isten türelmes, mert nem halál, hanem az élet Istene. Ez a szövetség nem jelenti ugyan, hogy nem sújt le többé minden rosszra. Sőt! De káoszba a teremtettségből nem kell többé visszasüllyed­nie a világnak, özönvíz nem lesz többé! A NAGY SZERETET SZÖ­VETSÉGE azonban túl mu­tat önmagán. Isten és az em­beriség kapcsolata két egy­mással párhuzamos kisebb és nagyobb körben gondolható el. A nagy kör jelképezi ezt a Noéval kötött szövetséget, amely átfogja az egész embe­riséget az isteni szeretet nagy körével. Ezen belül a kisebb kör az Ábrahámmal kötött szövetség, amely kiteljesedik később az egész választott népre és mindazokra, akik az Ábrahám hitéből valók. így lesz a szivárvány föl­ragyogása a nagy isteni sze­retet és üdvösség hirdetésévé a mi számunkra Krisztusban, akiben békességet teremtett Isten a világgal és akire néz­vést megváltja majd az egész teremtett világot. Ezért az özönvíz utáni idő minden perce a türelem, a szeretet, az irgalom, a kegyelem ideje. A szeretet szivárványa annak az ígéretnek első jele Isten üd­vösségtörténetében, hogy az ítéletes vég kitolódott egy jó kezdet reménységévé, a betel­jesedés hitévé: az özönvíz he­lyett megvalósul az Isten or­szága, amelynek uralkodója a békesség Fejedelme lesz. Isten irgalmasságának a jegyében történik mindez, amíg Isten megbizonyítja, hogy igazságos és igazzá teszi mindazokat, akik a Jézus bitéből valók (Róm 3,26). A HABSBURG-ALLAM leg­hűségesebb szövetségeseit lát­ta a magas klérusban, s ezért minden erejével igyekezett kedvezni neki. Az egyházi hatalom mellett nemcsak bur­koltan, hanem egész nyíltan Dr. Pálfy Miklós Emlékezni kötelesség IJ'gyik hetilapunk április 20-i számában tanulságos •*-* és eszmélteié cikk jelent meg ezzel a címmel: Jogunk van már felejteni? Idézünk a cikk bevezető soraiból: „Húsz esztendeje már... A fasiszták hábo­rújában egymillió magyar pusztult el, fronton, gáz­kamrákban ... Kell-e még emlékeznünk a háború, a fasizmus borzalmaira, idézni tanulságait, helyes-e fel­kavarni a fájó emlékeket?” A cikkíró riporter erre a kérdésre 'keresett feleletet, amikor felkeresett néhány színhelyet, amelyek a gálád korszakról vallottak, s elbeszélgetett emberekkel, akikkel épp összetalálkozott. A beszélgetések eredménye elgondolkoztató, sőt néha megdöbbentő. Milyen keveset tudnak például, 15—18 esztendős ipari tanulók a Mártírok úti tanulóintézet­ben arról, hogy miért nevezik így ezt az utcát — s miféle épület volt a mostani tanulóotthon egykor — o hírhedett Margit körúti fogház! S a 27 • éves tanár­képzős diplomás jazzdobos, aki esténként a Bajcsy- Zsilinszky úti Ifjúsági Jazzklubban arat sikereket — nem tudja, ki volt az, akiről az utcát elnevezték! Ám nem a cikket akarjuk végigidézni, hanem a felvetett kérdésre felelni a magunk részéről, s abból az alkalomból, hogy ismét elérkezett május 9. — a második világháború befejezésének, pontosabban eu­rópai része befejezésének, immár tizenkilencedik év­fordulója. S a feleletet mindjárt meg is fogalmazzuk ilyenképpen: Nincsen jogunk felejteni, sőt ellenkező­leg: mindig újra meg kell állanunk, kiváltképpen egy- egy évfordulónál, jeles évszámnál, s visszatekintve számba venni, értékelni a múltat, hogy jobban érthes­sék és értékelhessük a jelent. Mert emlékezni köte­lesség. Emlékezni: ez elsörenden nyilván az idősebbek dol­ga. Azé a nemzedéké tehát, amely személyesen s már értő és ítélőképes korban átélte mindazt, ami húsz és még több esztendővel ezelőtt történt. A háborút, a pusztulást, a fasizmus rémuralmát, egy megítélt társa­dalmi rendszer és az úgynevezett „történelmi osztá­lyok” haláltáncát. Ez az emlékezés elháríthatatlan. A felidézett emlékképek minden bizonnyal nem kellemesek, sokszor fájóak, sőt borzalmasok, visszataszítóak. Mégis szembe kell nézni velük. Hivő ember számára ebben a szembenézésben, bizonyára ott lesz a bűnbánat is: miért nem tettünk többet, miért mulasztottuk el a jót, bizonytalankodásból, elté­velyedésből, gyávaságból. Miért nem segítettünk, ahol még lehetett volna. Miért nem voltunk egészebben és igazabban emberek. Rolf Hochhuth nagy feltűnést kel­tett és sok vitái kiváltott drámája: A helytartó, nem egyszerűen csak XII. Pius pápát teszi felelőssé sok megtörtént borzalomért, embertelenségért, hanem egy kissé mindnyájunkat, s kiváltképpen a keresztyén em­bereket. Igaza volt a németországi Hitvalló Egyház egyik vezetőjének, aki bátor magatartásáért maga is évekig volt koncentrációs táborban, hogy mindannyi­an, akik túléltük a borzalmakat, elmondhatjuk: az a vétkem, hogy élek — miért nem próbáltam megmen­teni, akár életem árán is, mások, sokak, életét. Az emlékezés ezért az idősebb nemzedék számára mindig kissé önvizsgálat is. A múlt számontartása azonban a jelen megértése és értékelése érdekében kell, hogy történjék. Honnan jöt­tünk — ezt nem szabad elfelejteni! Amikor gyönyör­ködünk épülő és szépülő országunk képében >— a hát­térben ott kell látnunk a Dunába omlott hidakat, a füstölgő budai várhegyet, letarolt földjeinket, kipusz­tított állatállományunkat, a kiégett lakásokat és fel­robbantott templomokat. S azt, hogy hány ifjú és le­ány nem ismerhette meg az apai szeretet és szigorú­ság melegét és támaszát — mert hadiárva. Nemzeti művelődésünk fája egyre mélyebben ereszti gyökereit a nép legszélesebb rétegeibe, s egyre szívderítőbben lombosodik s terem gyümölcsöket — s mindez annak köszönhető, hogy ezelőtt tizenkilenc esztendővel vég­képp elmúlt felőlünk a nyelvünket, műveltségünket is halálos szorítással fojtogató német fasizmus réme. Nem, ezt és még sok minden egyebet, valóban nem lehet és nem szabad elfelejteni. A z idősebb nemzedék emlékezése azonban tanú- ságtétellé kell legyen az ifjabbak számára. Azok számára, akik már azóta születtek, vagy még öntudat­lan gyermekként élték át a borzalmakat. Beszélni kell nekik arról, ami volt, hogy megérthessék és megbe­csülhessék azt, ami van. Azok az esztendők már tör­ténelemmé váltak, közelmúltunk történetévé. Nem kell valamiféle bizonytalankodó óvatossággal várni a ,,kel­lő történelmi távlatra”, ahhoz, hogy világosan és egy­értelműen szóljunk róluk. A háború esztelen és go­nosz vérontás, az embertelenség, a fasizmus visszata­szító és utálatos. Ezért küzdeni kell ellenük minden módon. A békéért való fáradozásunkat s a naciona­lizmus, sovinizmus, fajgyűlölet, militarizmus árnyai és rémei ellen való küzdelmünket — a békeszerető em­berek világméretű küzdelmét — az ifjú nemzedék csak akkor értheti meg teljesen és a maga mélységé­ben, ha a múlt tapasztalataira való emlékezés szem­léleti anyagával mutatjuk meg nekik: mi ellen véde­kezünk, s miért harcolunk! Az ifjabbak tanítása köte­lesség, feladat, ami elől nem térhetünk ki. A szem- és fültanúk hitelességével kell tőlünk megtudniuk a valót mindarról, amire ez az évforduló is, a május kilence- diki, emlékeztet. TT ötelesség az emlékezés, mondottuk. Kemény szó ez: kötelesség, de nem rideg és nem valami tő­lünk idegen törvény kényszerét idézi. Hanem a szív parancsa, erkölcsi elkötelezés, tehát feladat és külde­tés. Tartozunk ezzel az if jobbaknak — s persze önma­gunknak is — a számontartás és számvetés, a számon­kérés és önvizsgálat, a megítélés és a hálaadás e ke­mény, tiszta tekintetet s erős szívet kívánó szolgálatá­val. A visszapillantás akkor ér célt, ha még élesebbé teszi előretekintő szemünket, ha még biztosabbá teszi léptünket a megtalált helyes úton. Groó Gyula is politikai hatalmat kaptak a püspökök. A bécsi udvar és a magas klérus szövetsége nemcsak vallási, hanem országos poli­tikai-elvi kérdést is jelentett. Ezt bizonyítja az a Kölcsey naplójából is ismeretes tény, hogy az országgyűlésen és a megyéknél maguk a liberális katolikus nemesek is küzdöt­tek egyházuk főpapjainak és a bécsi udvarnak szoros fegy­verbarátsága ellen. Mikor pe- r'!g 1848-ban annyira éretté vált a helyzet, hogy a cenzúra megszűnte után a protestáns egyházi sajtó is hozzászólha­tott ehhez a kérdéshez, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap így fejezte ki Baranyai tollából „Közállomány és egy­ház” című cikkében széles ré­tegek meggyőződését: ■ „Napjainkban különösen arra kell vigyázni a státus­nak: hogy az állományi köz- tudalom helyébe valamely egyes vallásfelekezet elve be ne csússzék a státushatalom egyes ágainak irányzására, s illymódon a státushatalom se­gélyével vallási dolgokban kényszerítést ne gyakoroljon. Nem kell ugyanis elfelejteni, hogy a lélekismereti kénysze­rítés a legszenvedhetetlenebb zsarnokság, s illy kényszerítés irányában legtüzetesebb az ellenállás. Szabad akar ma­radni a státus, és szabad pol­gárok szabad ura kíván lenni? akkor bizonyos kijelölt val­lási irányt ne kövessen, neki minden vallási nézetet egyen­lőn kell méltányolni, s egyi­ket a másik fölött pártolnia nem szabad, nem tanácsos, hanem inkább mindenik val­lásfelekezetet védje más val­lásfelekezetek térítési buzgal­mának kicsapongása ellen, ha kivált ez a térítési buz­galom az egyéni szabadság­nak sérelmes.” (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1848. 812.) UGYANÚGY KIFOGÁSOL­JA a lap az államegyházi jel­leg ünnepeken történő meg­nyilvánulásait is: „Maradjon a cultus a ma­gány ember csendes foglala­tossága, imádja Istenét lelké­ben és igazságában, hívja se­gédeimül minden dolgaiban, nem szükség, hogy az álla- dalom őt háborítsa, katonái, álgyú, dob, muzsika, tisztvi­selői ünnepélyes megjelené­sük által assistentiát adjon, mind ezek egy fényűző hie- rárchia gőgös és gúnyos de- monstrátiói voltak.” (Protes­táns Egyházi és Iskolai Lap 1848. 993.) Évszázadok keserű protes­táns tapasztalatainak össze­foglalása van benne abban a szemrehányásban, hogy a közjogi befolyáshoz jutott klérus mindenkor akadály volt a reformok keresztülvite­lében: „Mennyire fejlődött volna már eddigelé a magyar állo­dalom tökéletesedése, ha a törvényhozó test felerészében egy türelmetlen papság min­denhatósága nem zsarnokos­kodott volna, mely ha más­ként nem bírta a szabad in­tézkedéseket feltartóztatni, örökös ellentmondásokkal da­colt a többség akaratján.” (Ja- kabfalvay András: Az egyhá­zi és iskolai reformok iránt felhívott cultusministeri érte­kezlet tárgyában előleges szó­zat. Protestáns Egyházi és Is­kolai Lap, 1848. 992.) EHHEZ A HAZAFIAS FAJ­DALOMHOZ csatlakozik az uralkodó vallás elnyomása alatt szenvedő protestáns pa­nasz: „Van a protestáns egyház­nak egy három százados pa­nasza. Azon panaszt értem, hogy a protestáns egyház e honban a tökéletes kölcsönös­ség alajára még mind e mai napig nem állíttatott, hanem kénytelen egyes jogokat és kedvezményeket folytonos ko­pogtatás, könyörgés, küzdés, stb. által vívni ki magának, s valahányszor illy töredékes kedvezményben részesült, egy felől ollyféle nyilatkozattal bocsáttatnia el: ne, ezzel az­tán beérjétek ám! másfelől pedig a ki nem elégített mél­tányos vágyakból eredő fájda­lommal s keserűséggel térni haza s vagy ezen állapotban kilátás nélkül sínylődni, vagy a könyörgést, kopogtatást, küzdést a teljesedés kétes re­ménye fejében újra kezdeni. Ki volna képes előszámlálni azon csapásokat, mellyek miatt a nemzetet három szá­zadon keresztül ezen állapot miatt sújtották/ A két egyház hívei csak úgy és akkor fog­nak végképpen megnyugodni; a hazának minden felekezetű fiai közt pedig a békét hely­reállítani: ha a törvény egyen­lő lesz felettünk és mi egyen­lők előtte.” (Protestáns Egy­házi és Iskolai Lap 1848. 328—329.) A háromszázados vallási és nemzeti elnyomás keserűsége lüktet ezekben a sorokban. Egészen természetes ezek után, hogy a magyar protes­tantizmus szoros kapcsolatba került azokkal a törekvések­kel, amelyek az évszázados elnyomásból a kivezető utat mutatták. Az egyházszeretet és a hazaszeretet kettős szent érzelme vezérelte ebben a magyar protestantizmust. A Habsburgok és a velük szövetkezett katolikus főpa­pok nemzeti és vallási elnyo­mása és inkvizíciós módszere ellen a haladó mozgalmakban találtunk védelmet. Magyar- országon protestánsnak lenni évszázadokon át egyet jelen­tett a haladással. Ebben talál­ható meg a nemzeti függet­lenségért és a vallásszabad­ságért folytatott harc össze­függése. Dr. Ottlyk Ernő SÁRIKA Sásdon egy szívtelen apa és mostohaanya ütlegelésekkel, éheztetéssel halálra kínzott egy gyermeket. Lehetne éppenség­gel szebben is mondani —, de ez a meztelen igazság. A hír nem új: letárgyalta a bíróság, cikkeket írtak róla az újságok, s nem kevesen va­gyunk, akik botránkozunk raj­ta. Mert a mi hazánkban tör­tént mindez, ahol évtizedek óta küzdenek azért, hogy mi­nél kevesebb gyermeksír dom­borodjék. Szívós küzdelem fo­lyik azért, hogy kipusztítha- tatlannak hitt gyermekbeteg­ségeket teljesen eltüntessen az orvostudomány. A mi társadalmunkban tör­tént, ahol a jobbak két évtize­de nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a világhá­borúban tízmilliónyi embert pusztítottak el azon a címen, hogy nincs rájuk szükség ezen a földön, mert származá­suk, beállítottságuk nem felel meg egyesek — elferdült — gondolkozásának. Itt történt mindez, ahol a nép akarata törvénybe foglal­ta, hogy a legfőbb érték az ember. A halálos ütések mellett a nemtörődömség, a közöny volt a gyilkosság fő oka. Emberek, munkatársak, szomszédok, és SÍRJÁRA szemtanúk közönyösen le­gyintettek mindarra, ami tör­tént, amit pedig megakadályoz­hattak volna! Nekünk keresztyéneknek — Lutherral szólva —, a másik ember Krisztusává, kell len­nünk. Függetlenül attól, mi­lyen a bőre színe, vagy milyen a világnézete. Nemcsak halá­los tragédiákat okozhat a kö­zönyünk. Maradhatnak meg­keseredett, életunt emberek is a közönyösségünk nyomán — s ez talán még rosszabb. „Köz­tünk a jeges űr lakik” — mondja rémülve a költő az emberi közösségről. „Ti vagy­tok a világ világossága” —< mondja Jézus. Ne menjünk el közönyösen a másik ember mellett! Segít­sük gondjában, bajában! —szky A BIBLIA SIKERE JAPÄNBAN Az elmúlt évben Japánban a nem-keresztények voltak a legjobb Biblia-vásárlók — je­lentette a Japán Bibliatársu­lat. Ezt az adatot azzal a ténnyel támasztják alá, hogy ebben az időszakban összesen 3 117 656 bibliát adtak el, jól­lehet a japáni keresztyének száma csak 800 000. % < L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom