Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-02-09 / 6. szám

A It. VATIKÁNI ZSINATRÓL RERESZTESHADJÁRATBÖL FORRADALOM 450 éve halt meg Dózsa A Szentírás és a szenthagyomány KEREKEN NÉGYSZÁZÖT­VEN ÉV, vagyis közel fél év­ezred távolából is ijesztő félel- mestességében áll az a tüzes vastrón, amelyre a „paraszt­királyt”, Dózsa Györgyöt ültet­ték. A történelem kegyetlen Végzete elbuktatta mozgalmát, de olyan figyelmeztetést jelen­tett forradalma, amely száza­dokon keresztül kísértett és táplálta a hamu alatt szuny- ayadó zsarátnokot: a szabad­ság végtelen szereíetét. Mi történt 1514-ben? Az or­szág kiskirályok, oligarchák egyéni önzésének és gazdago- dási vágyának zsákmánya. Néhány főnemesi család el­képesztő vagyon birtokába jut. S azok, akik köznemesi sorból kerülnek a szétzilált, vergődő országban konchoz, a, mérhe­tetlen korrupció eredménye­képpen gazdagodnak meg. Nem csoda, hiszen a király, II. Lajos csak nyolcesztendős. A gazdagság alapja a föld és annak tartozéka, a jobbágy- paraszt, az élő szerszám. A vagyonhoz, amely oly könnyen cserél gazdát e zűrzavaros korban, törvény kellett, hogy véglegesítse az erkölcstelen ütőn összeharácsolt jószágot. ^Meghalt Mátyás, oda az igaz­ság!” — S' valóban, a Mátyás alatt rendbeszedett ország a feudalizmus mocsarába süly- lyedt, amikor minden zsák­mány lett és a közügy magán­üggyé fajult. 1513-ban Bakócz Tamás esz­tergomi érsek Rómába uta­zott, hogy a pápaválasztáson részt vegyen; Bakócz titkos gondolata az volt, hogy ma­gát választatja pápának. (A történelemben úgysem fordult élő, hogy magyar ember üljön á pápai trónon!) Ennek érde­kében hallatlanul nagy pom­pával jelent meg Rómában és reneszánsz módon próbálta a konklávét megvesztegetéssel befolyásolni. Célja érdekében külön kanspirált Velencével és Miksa császárral. A pápa ter­mészetesen nem ő lett, de Me­dici Jánostól (aki X. Leó né­ven lett pápa), engedélyt ka­pott egy keresztes hadjárat meghirdetésére. RÉGEN MEGSZŰNT MÁR áz a keresztyén lelkesedés és szolidaritás, amely a közép­korban százezreket mozgósí­tott a mohamedán törökök el­len a Szentföld megtisztításá­nak érdekében. Az újkor kü­szöbén vagyunk, a népeket új eszmék lelkesítik. S erre jel­lemző, hogy a belső erjedés mellett Európa a török végze­tes hódításának van kitéve. Csak fegyelmezett előrelátással és a belső bajok szigorú fel­számolásával lehetett volna elejét venni a,z Európát, s ben­ne hazánkat, fenyegető végzet­nek. Bakócz a pápai engedéllyel akaratlanul lett előidézője a keserűség fellobanásának s a népharag kitörésének. A meghirdetett kereszteshadjá­ratra ezrével és ezrével gyüle­keztek Rákos mezejére a nincs­telen jobbágyok, az egytelkes nemesek. A mezővárosok pa­rasztjai, papjaik, bíráik veze­tésével sereglettek a táborba. Alig hirdették ki a gyüleke­zést, máris mintegy százezres tömeg szorongott a,z ország- gyűlések mezején. Éhesen és rongyosan, botokkal és a föld­művelésben használt szerszá­mokkal, cséphadarókkal, ka­szákkal, fejszékkel felfegyve­rezve. Nehéz lenne megfeste­nünk a parasztok sanyarú sor­sát, amelynek következtében ilyen tüneményes gyorsan szálltak táborba. A földesurak egyszerűen azt látták, hogy legényeik, cseléd­ségük, a munkához szokott és kemény bánásmódban részesí­tett férfiak engedélyük ellené­re szöknek el a hívó szóra. Valami végzetes riadalom szállta meg őket, amikor a megszokott, de mégis szerve­zetlen közösségekből a tanyák és uradalmak nincstelen pa­rasztjai szervezett katonai tá­borba gyülekeztek. A riadal­mat és a félelmet táplálta a,z a tudat, hogy számtalan jogta­lanság és embertelenség érte a szerencsétlen pómépet. Jaj, ha ezek fegyverhez jutnak! Azt tudták, hogy ha, eddig némán tűrtek is ezek az emberek, a sok visszaélés egyszer elemi erővel kirobban. És ha nem beszéltek is, vagy nem beszél­hettek a gonoszságok végtelen soráról, egyszer ezt számon kérhetik. BAKÓCZ DÓZSA GYÖR­GYÖT, a székely lófő vitézt nevezte ki vezérül. A tábor éhes volt, a cél ködös és tá­voli. Török ellen ' harcolni, vagy Európa megvédése esz­méjéért táborba szállni értel­metlen volt azok előtt, 3|kik éheztek, akiknek testét csak rongy takarta, gyermekük oda­haza valamelyik sárkunyhó­ban vergődött betegségben. Emberek voltak, akik ember­hez méltó körülmények között akartak élni és mindenekfe- lett szabadon. Amikor erre rá­döbbent Bakócz is, hirtelen feloszlatta a sereget. De ek­korra már a lófő vitéz átérez- te a tömeg minden elkesere­dését, vágyát és a, rákosi tá­borból megindult az ország meghódítására. Van ebben a hadjáratban valami fennséges. A százezres sereg vonulása és a szikrázó szemekben egy új rend, egy új igazság kivívásának szán­dékát. Dózsa földosztást ígért. Semmi mást, csak azt, hogy földje lesz annak, aki azon dol­gozik. És ezekben a tanulatlan paraszt koponyákban megvilá­gosodott, hogy a föld jelenti a szabadságot s az új rendet, egy igazságosabb világot. Cegléd városába hívta egye­sülésre a parasztokat a neme­sek ellen. Az első ütközet Pest mellett volt, ahol seregének egy részét szétverték, de a de­rékhaddal sikerült az Alföl­dön Szeged irányába indulni. Megkínzott, meggyötört em­bertömeg! Évszázadok szenve­dése a tekintetükben és sor­suk most az egyszer kezükben van! Ez a sors különben is élet vagy halál. A félelmükben kastélyaikba szorult nemesség, főnemesség áldozata lett a pa­rasztok bosszúállásának. A jobbágyokkal durván, kemé­nyen bánó urak különösen szi­gorú igazságszolgáltatásban részesültek. Arad, Világos után a, Temesközön, Temesvár alá vonult a sereg. Majdnem sikerült Temesvárt is beven­niük, amikor a keménykezű Zápolyai István erdélyi vajda leveri őket és Dózsát vezérei­vel együtt elfogja. És ha eddig a parasztok el­nyomásából fakadó szabadság- vágy a belső harc mezejére sodorta a népet, nézzük, mit tettek az uraik! Dózsát, a fő­vezért válogatott kínzások után tüzes trónra ültették, tü­zes jogart nyomtak a kezébe, fejére ugyancsak tüzes vasko­ronát helyeztek. Mellébe bele­sütötték a megalázó kifejezést: „Büdös paraszt”. A hajdúlegé­nyeket arra kényszerítették, hogy egyenek húsából. Test­vérét, Gergelyt és a többi ve­zért, Nagy Antalt, Mészáros Lőrinc ceglédi papot, Bara­bás papot s Pogány Benede­ket gyötrő kínzások után ki- végzik. A bosszú véres volt és kegyetlen, kifinomult és terv­szerű. A PARASZTFORRADALOM BUKÁSA eredményeképpen szavazták meg gzonnal és sür­gősen a Werbőczy István ál­tal szerkesztett törvénygyűjte­ményt, a „Hármaskönyvet” (Tripartitum), mely a magyar jobbágyot örökös szolgaságra ítéli. Az éket magyar és ma­gyar közé a bosszúálló nemes­ség egyszer s mindenkorra végérvényesen törvénybe ik­tatta, ennek fájdalmas társa­dalmi valóságát 1945-ig érez­tük. Azt az osztályt ítélte örö­kös szolgaságra,, amely a nem­zet életfenntartó osztálya volt, és amelyre katasztrófái idején számítani lehetett, volna. Év­századokon keresztül kellett a homlokára sütött társadalmi bélyeggel járnia: örökké szol­ga, paraszt. De Dózsa alakja nemzeti tör­ténelmünkben szimbólummá vált. Odakerült Rákóczi és Kossuth mellé, a szabadság- hősök sorába és valahányszor a népinek rabláncra verték sza­badságát, feltámadt Dózsa szelleme. De feltámadtak Dó­zsa, alvezérei is, az egyszerű falusi papok, akik nemcsak 1514-ben harcolták végig a nép szabadságharcát, de ott van­nak a kurucok soraiban is és nem hiányoznak 1848-ban sem. Mészáros Lőrincekkel találko­zunk végig a nemzet történe­tében, amikor a nép szabadsá­ga veszélyben forog és feltá­mad a „népek tengere”. Rédey Pál e. HITVALLÁST KELLETT ALÁÍRNIA minden zsinati tagnak az ülésezések megkez­dése előtt. Ezt a hitvallást a trienti zsinat alkotta meg, merev, dogmatikus szellem­ben. Ezt a hitvallást írták alá az 1869—70-es első vatikáni zsinat résztvevői is. Ez a hit­vallás minden zsinati tagot elkötelezett arra, hogy a trienti zsinattal együtt vallja Isten kinyilatkoztatásának két forrását, amelyet egyrészt a Szentírásban, másrészt a Szentíráson kívüli zsinati ha­tározatokban, pápai székhatá- rozatokban ex cathedra meg­nyilvánuló szenthagyomány­ban kell keresni. NINCS KÖZELEDÉS a lutheri reformáció és a római katolikus tanítás között. Isten az evangélikus egyházon ke­resztül figyelmeztettte a ke- resztyénséget arra, hogy nincs más kinyilatkoztatása Isten­nek, mint az, ami a Szentírás­ban található,. A Szentíráson kívül, attól függetlenül nincs és nem is lehet Isten kinyilat­koztatását keresni. Semmiféle emberi tanítás, egyházi ha­gyomány, pápai székhatározat nem léphet fel azzal az igény­nyel, hogy egyenlő az Isten kinyilatkoztatásával. Ez az a döntő kérdés, ahol az evangé­likus egyház semmiképpen sem érthet egyet a római ka­tolikus tanítással. A RÉGI ÖSVÉNYEN haladt a második Vatikáni zsinat ak­kor, amikor az Ottaviani bíboros által bevezetett teoló­giai előterjesztésben megis­mételte a zsinati bizottság azt a tanítást, amelyet először a tnienti zsinat (1545—1563) fogalmazott meg. A zsinat elé bocsátott teológiai előterjesz­tés kiemeli, hogy Isten kinyi­latkoztatásának két egymással egyenrangú forrása van, a Szentírás és a szenthagyo­mány. A Szentíráson kívüli hagyományról ezt írja az elő­terjesztés: „Senki sem vélekedhet úgy, hogy a hagyományt lebecsüli, vagy az abban való hitet megtagadja, mert bár a Szentírás A szent város fogadott fiairól (87. zsoltár) Kórah fiainak zsoltára. Ének. Alapja a szent hegyen van; jobban szereti az ŰR Sión kapuit Jákob minden lakásánál. Felséges dolgokat beszélnek rólad, isten városa. Fölidézem Egyitomot és Bábelt, mint ismerőimet, Filiszteát és Tyrust Etiópiával: sokan születtek ott. Sionról pedig ezt mondják majd: Ez is, ez is ott született; ö, a Felséges, ő erősíti meg. így veszi majd számba az ŰR a népek följegyzésekor: ez is ott született. Körtáncban éneklik majd: Minden forrásom benned fakadt; Fordította: Bodrog Miklós Esperesi látogatás Nemescsóiian és Kőszegen SZABÖ LAJOS, a Vasi Egy­házmegye esperese meglátogat­ta a kőszegi és a nemescsói gyü­lekezetei. Az esperes látogatá­sát összekapcsolta az időszakon­ként kötelezővé váló „általá­nos gyülekezeti vizsgálat”-tai. Prédikált Kőszegdoroszló, Kis- zsidány filiákban, valamint a két anyagyülekezetben. Mind a négy helyen előadást tartott a gyülekezetek presbitereinek, majd tanácskozást folytatott velük a gyülekezet ügyeiről. Mindkét gyülekezetben, de kü­lönösen is Nemescsón, minden lépésnél érezni lehet szinte a történelmi levegőt. Élmény Aáchs Mihály énekeit az ő va­lamikori templomában énekel­ni el. A papiak ablakából kö­zelben látható a valamikori „német lelkész” paróchiája. Ez terjedelmében és beosztásában igazodott amahhoz, ami szin­tén presztízskérdés lehetett ak­kor. A gyülekezet történeté­nek főleg azt a szakaszát jel­lemezte az ügykezelésnek ez a kettőssége, amikor a kőszegi gyülekezet a vallásüldözés miatt nagy nehézségek között élte a maga nemescsói életét. Köztudomású ugyanis, hogy Nemescsóban, mint artikuláris helyen a vallásgyakorlat, ha nem is zökkenőmentesen, de engedélyezve volt még a leg­sötétebb évtizedekben is. Örvendetes, hogy gyülekeze­teink nem csak a múltnak és a múltból élnek, hanem ta­pasztalhatók rajtuk annak a jelei is, hogy a ma sem ide­gen tőlük feladataival és lehe­tőségeivel. A kőszegi gyülekezetei esz­tendőről esztendőre kiemelik ' példás áldozatkészségéért. A múlt évben Vas megye kiemelt városa volt Jurisics 1532-es hőstettének színhelye. Ennek eredményeként újjászületett az ősi vár és a régies házak. El­ismerésre méltó, hogy a tata- rozási láz a gyülekezet tagjait is magával ragadta, s viszony­lag kevés költséggel, de sok társadalmi munkával új mez­be öltöztették a régi konventi épületet. Bár csak ez a lendü­let vinné őket tovább a még előttük álló feladatokhoz! Istentől magától ihletett eszköz a hitigazságok hir­detésére és magyarázatá­ra, de az írás értelmét csak a szenthagyomány alapján lehet biztosan és tökéletesen magyarázni. Igen, csakis és kizárólag a a szenthagyomány az az út, amelyen az egyes ki­nyilatkoztatott hitigazsá­gok nyilvánvalóvá és az egyház tanításává vál­nak.’’ Ezzel a római katolikus egyház újra aláhúzta ázt a tanítást, hogy a Szentírással egyenlő jogon tanít a pápaság, amely az egyházban teljes tanító hatalmat tulajdonít magának. A római katolikus egyházban a dogma, a hit­igazság nem csupán az, amit a Szentírás tanít, hanem a dogma az egyháztól hívés végett előadott igazság. Az egyházi előterjesztés a köz­vetlen hiitszabály. így történ­hetett meg, hogy az első vati­káni zsinat (1869—70) dogmá­vá tette a pápai csalatkozha- tatlanságot, a pápa pedig 1854. dec. 8-án székhatározattal kimondta Mária szeplőtelen fogantatásának, 1950. nov. 1-én pedig Mária testi mennybe­menetelének a dogmáját. Ter­mészetesen ezek közül egynek sincs meg a szentírásbeli alapja. A második vatikáni zsinat is további Szentírástól független dogmafejlődésnek az útját teszi szabaddá, ami­kor a szenthagyomány jelen­tőségét ennyire hangsúlyozza. A TANÍTÓI HATALOM­NAK ez a túlfeszítése termé­szetesen igen sok problémát jelentett a második vatiká­ni zsinat munkájában. Ha ugyanis a pápaság a szent- hagyománynak ilyen messze­menő birtokosa akkor ebben az erősen központosított szel­lemi helyzetben a Szentírás magyarázatának, a bibliai­teológiai munkának a szabad­sága sem nyilvánulhat meg. A Szentírást tanulmányozó munka is mindig szorosan kötve van a szenthagyományt kijelentő pápaság érdekéhez. OTTAVIANI BÍBOROS ELLEN és a teológiai bizott­ság előterjesztési munkálata ellen számos támadás hang­zott el a második vatikáni zsinaton. Bírálták az előter­jesztés merevségét, szűkkeb- lüségét, iskolás dogmatizáló hangját, sőt azt is kiemelték, hogy elfogadása esetén mélyí­tenék az árkot a protestantiz­mus és a katolicizmus között. A zsinat nyilvánossága előtt több bíboros is kifejtette, hogy nem fogadja el az elő­terjesztést. Ilyen volt Liénart francia, Frings német, Léger kanadai, König bécsi és Alfrink holland bíboros. Az utóbbi egészen elvetette az előterjesztést, s annak újra­fogalmazására tett javaslatot. Ugyanokkor az olasz Ruffini és Siri bíborosok az előter­jesztés védelmére keltek. A nagylétszámú • olasz püspöki kar külön összejövetelt is tartott ebben az ügyben, s azt a közvetítő álláspontot fejtette kii, hogy az előterjesz­tés javításra szorul ugyan, de elfogadható. A német zsinati tagok szintén szembeszálltak az előterjesztéssel, amellyel szemben Karl Rahner, neves katolikus teológiai tanár el­lenjavaslatot dolgozott ki, amely korántsem volt annyira merev, mint az Ottaviani bí­boros vezetésével megalkotott tanulmány. A vatikáni ke­resztyén egységet munkáló titkárság részéről De Smedt brüggei püspök arra hivatko­zott, hogy a teológiai bizott­ság előterjesztéséből hiányzik az ökumenikus lellkület. A ZSINAT ELVETETTE a teológiai bizottság előterjesz­tését. A szavazásnál az előter­jesztések elfogadásához két­harmad többségre van szük­ség. Ezúttal ez nem volt meg. Ezzel a zsinaton kedvezőtlen helyzet alakult ki. A két táj­bor közötti ellentétet a pápa közbelépése oldotta fel, aki elrendelte, hogy a két tábor tagjaiból létesített vegyes bi­zottság Ottaviani és Bea bí­borosok elnökletével dolgozza át az előterjesztést, a trienti és az első vatikáni zsinat, tanításának szellemében. A SZENTÍRÁSRÖL ÉS A SZENTHAGYOMANYRÓL szóló római katolikus tanítás tekintetében végeredményben nincs és nem is várható vál­tozás. Igaz ugyan, hogy az Ottaviani bíboros szellemében megírt teológiai bizottság előterjesztést átdolgozzák an­nak szélső konzervatív merev felfogása miatt, de már eleve megszabott az átdolgozás irá­nya, amikor a megelőző zsi­natok tanítása alapján tör­ténik az új előterjesztés meg­fogalmazása; Az alapvető különbség a reformáció egy­házad és a római katolikus egyház tanítása között tehát változatlanul fenn fog állni Róma hatalmi igényéről nem mond le, a Szentírással egyen­lő hitfarrásnak tartja a szénit* hagyományt, vagyis a saját maga által megszabott taní­tást. Róma lényegében önma­gát teszi meg a kinyilatkoz­tatás forrásának, amikor ki­építi a szenthagyománynak a Szentírással egyenrangú hitt forrás jellegét. A reformáció egyháza természetesen soha, semmilyen körülmények kö­zött sem tántarodák' eil az Is* ten igéjétől, s rendületlenül vallja, hogy Isten igéje az egyedüli ni tf orrás és zsinór­mérték, amelynek alap j áh kell az egyházban minden ta^ nítást és életjelenséget lemér­ni. Ezért nem tudunk mí egyenlőségi jelet tenni á Szentírás és a szenthagyok­mány közé. Szerkesztőség! Munkabizottság Hit és felelősség A keresztyén ember tudja, hogy Isten felelőssé tette a többiekért. Fülében cseng a kérdés: „Hol van a te atyád­fia?” Emlékszik a prófétának mondottakra: „örállóul adta-, lak téged!” Igen. Felelősek vagyunk a másik ember éle­téért, üdvössségéért. Isten szá- monkéri tőlünk a többieket is. Ezt tudta az a három ke­resztyén ember is, akinek ha­lála évfordulója az elmúlt na­pokban volt. De mindegyik másképpen értelmezte. Január 28-án volt 1150 éve annak, hogy NAGY KÁROLY, a római birodalom császára meghalt. Nemcsak politikai cél lebegett szeme előtt, ami­kor a frankokkal szomszédos szász törzsek ellen hadjáratot indított, hanem kemény kéz­zel irtotta a pogány szokáso­kat is, megtiltotta a bálvá­nyozást és kötelezte a legyő­zött törzseket a keresztség felvételére. Habár a sok ku­darcból, véres ellenállás kö- vekezményeiből tanulva, az avar birodalom szétzúzása után már önkéntessé tette a megkeresztelkedést, mégis jel­lemzője az erőszakosság, s a kemény kéz volt. Nem Nagy Károly volt az egyetlen ezen a hibás úton. Voltak sokszor olyanok, akik felelősségüket így értelmezték. Pedig Isten nem harcős hódí­tásokra küldte népét! Nem a kényszerítés módszerével kell Jézus szavát követnünk. Más utat mutatott nekünk Urunk! Január 29-én volt 150 éve, hogy meghalt Johann Gottlieb Fichte filozófus. Pompás em­lékezőtehetséggel áldotta meg Isten. Egyszer a földesúr va­lami baleset folytán nem jut­hatott el az istentiszteletre. Pedig szerette volna meghall­gatni a prédikációt. Erre a* mezőről hazahívatták a nyolc éves Fichtét, s ő szinte szó­ról szóra elismételte a reg­gel hallott igehirdetést. Ez annyira megtetszett a földes­úrnak, hogy magához fogad­ta és taníttatásáról gondosko­dott. Tanulmányai után előbb Zürichben házitanító lett, majd később Jenában, Erlan- genben, s utóbb a berlini egyetemen a filozófia tanára. Felesége ezt írta róla isme­rősének: „Férjem filozófiá­jának célja az volt, hogy azo­kat az embereket, akik elvesz^ tették gyermeki hitüket, el­vezesse a helyes látásra és igaz keresztyén meggyőződés­re”. Sokan gondolják ma is azt,* hogy filozófiai érvekkel, ok­fejtéssel lehet meggyőzni az embereket. De a bölcselkedés útja legtöbbször a vitatkozá­sok terhére vezet. S különben is nem lehet minden keresz­tyén fiiozóíiailag képzett! Is­ten pedig nemcsak egyeseket tesz felelőssé, hanem mind­nyájunkat a másik emberért! Január 25-én volt tíz esz­tendeje, hogy meghalt az in­diai keresztyénség egyik ve­zető egyénisége: Sara Chakko. Voltaképpen annak az egyház­nak a tagja volt, amely Tamás apostolra vezeti vissza erede­tét. Később tanítónő lett, majd történettudományi dok­torátust szerzett. így hívta meg a lucknowi főiskola ta­nárának. Különösképpen ér­dekelte a nők sorsa, s így fi­gyelt fel1 reá az Egyházak Vi­lágtanácsa is, melynek genfi központjában a női-osztály ve­zetője lett. Váratlanul halt meg 49 éves korában. Meg­váltójával, Jézussal eleven kapcsolatban élt. Így élte át felelősségét a többiek iránt. Még kezdő tanítónő volt, ami­kor egy falusi iskola építését vezette, s amikor egyetemi tanár lett a Pakisztánból me­nekült hindukat helyezte el intézetében, felkarolva az ott­hontalanok és szenvedők ügyét. Nem kényszerített sen­kit a hitére. Nem győzött meg senkit filozófiájával. Egysze­rűen csak élte a krisztusi pa­rancsot: „Szeresd felebaráto­dat, mint magadat.” A hitből fakadó felelősség így visz oda a másik ember­hez, hogy segítsem, támogas­sam, szeressem és minden erőmmel javára legyek. Jézus pedig azonosítja magát a fe­lebaráttal. Még a legkisebbel is! „Amennyiben megcsele- kedtétek eggyel ez én legki­sebb atyámfiai közül, énve- lem cselekedtétek meg!” (Má­té 25,40) És nem nagy áldo­zatokat kér Jézus, hanem egyszerű, kicsi, de a hit fele­lősségéből fakadó tetteket. B. L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom