Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-02-10 / 6. szám
A n egyen mond ott beszéd tanítási» ‘Csepeli pillanatképek AZ EQYHÁZ SZOLQALATÁRÓL Máté 5,13—16; 7,13—23 A HEGYI BESZÉDBEN I NEM FORDUL ELŐ AZ „EGYHÁZ” MEGJELÖLÉS. És Jézus a Hegyi Beszédben mégis végig az egyházi-ól és az egyháznak szól. Egyszerűen «myi az Ö „egyházfogalma’: „Ti”! Ti, a tanítványok... Mi sokszor nagyon bonyolulttá tesszük azt a dogmatikai kérdést, hogy mi az egyház. Pedig milyen világos: Jézus követői — ez az egyház. Luther azt mondja, hogy még egy hétéves gyermek is megértheti. Jézus úgy szól az egyházhoz a Hegyi Beszédben, hogy közben szeme másokon, az egész emberiségen csüng. Máté evangélista azzal a nagvszerü kerettel fejezi ki ezt, amelybe a Hegyi Beszéd mondásait beállítja: „Amikor pedig látta a sokaságot, felment a hegyre, és amint leült, odamentek hozzá tanítványai. És megnyitotta száját és tanította őket.” Szemében ■ még ott izzanak, szívében még ott lüktetnek azoknak az embereknek életkérdései, akik előbb körülvették. Tekintete átöleli a távoli falvakat, a messzi látóhatárt. És ezzel a perspektívával közli mondanivalóját egyházával. Ebben a mondanivalóban me repel a tanítványok életfeladata, az egyház által végzett szolgálat. Mindenekelőtt három képpel szemlélteti ezt a hivatást: só, mécses, hegyen épített város. E három hasonlatnak közös vonása, hogy a megnevezettek nem valami különleges feladatot végeznek. Mindegyik csak a lényeget adja: a só az ízét, a mécses a fényét, a hegyen épült város a messzire láthatóságát. FOKOZZA ENNEK A KÖRÜLMÉNYNEK JELENTŐSÉGÉT, hogy Jézus nem kapcsol felszólító módot ezekhez a képekhez. Nem azt mondja: legyetek ilyenek, hanem ezt: vagytok. Nem biztatja övéit hajszolt erőfeszítésre, megvalósítandó nehéz feladatra Egyszerűen megállapítja róluk, hogy miközben hisznek Benne mint Megváltójukban <* Urukban, önmaguktól hatásokat árasztanak. A keresztyén hitnek ez a belülről, fakadó áramlása, csendes sugárzása, magától ható ténye a (környezetében — távol van minden „rámenősségtől”, agresszivitástól, térítő dühtől. ^Egyszerűen adja azt, amit Mesterétől tanult, ami benne él: Asten szeretetének bizonyosságát, emberszeretetet, az örök élet reménységét. A továbbadásnak két módozata van: a szó és a cselekedet Példának csak az egyik ■hasonlatot nézzük: a világítás szolgálata a Hegyi Beszédben Jsten igéjére és a tanítványok cselekedeteire egyaránt vonatkozik. Így lesz az ige hirdetése az egyház első feladatává. Belőle Annak fénye árad, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok a; világ világossága.” Az igehirdetés nagy felelőssége és nagy ígérete ez. Konkrét és mindennapi segítséggé kell válnia az emberek számára. Az utcai lámpa a közlekedést biztosítja, az otthoni a lakást teszi barátságossá és az estét felhasználhatóvá, az autó reflektora az országutat világítja meg. Az evangélium fénye, Isten szeretetének Jézus Krisztus személyén és életén keresztülragyogó világossága, rá- vetítődik a mindennapi életre, az élet legkülönbözőbb helyzetéire. Isten igéjének ezt a fényét nem tarthatja meg magának az egyház önző módon, véka alatt, mert akkor léte értelmét veszti. A keresztyén ember környezete számára, is adatott ez a fény segítségül, az otthon szűk körétől kezdve a legtágabb emberi közösségekig. ISTEN JÉZUS KRISZTUSBAN MEGMUTATOTT SZE- RETETE éltető melegének és világító fényének a tanítvány cselekedetéből is áradnia kell. Az egyéni életnek legszemélyesebb természetű megnyilvánulásait — például a legközvetlenebb emberi kapcsolatokat T» ugyanúgy át kell járnia a hivő emberen keresztül sugárzó, felülről eredő valóságos emberszeretetnek, mint azokat S3 állásfoglalásokat, amelyek a körülötte élő világ fejlődé-1 sét és békéjét mozdítják elő. A hétköznapok során, munkájában, az emberekkel való szorosabb vagy alkalmi érintkezéseiben a segítő szeretet magatartásának kell nyilvánvalóvá lennie. Így lesz hatóvá Isten szere- tete az egyház szaván és cselekvésén keresztül a világban. Az egyház szolgálatának lehet azonban hamis változata is. Eltorzulhat feladatának teljesítése mind a szó, mind a cselekedet vonalán. Mind a kettőt Jézus a hamis próféta- ság alá sorolja. Egyes igehirdetők, egyes keresztyének, de néha még a hivatalos egyházi tanítás is meghamisítja Isten igéjét. Az evangélium tiszta hirdetését az jellemzi, hogy a hangsúly Isten kegyelmének nagyságára esik, éspedig Jézus Krisztus alakján megvilágítva. Minden más ebből következik: a bűnbocsánatra szorultság, a hálából Jstennek szentelt élet, az embertársak iránt gyakorolt szeretet, az örök élet bizonyossága. Ha valamilyen keresztyén igehirdetésből nem ezeket vonhatja, le a hallgató, baj van ott. Ez az értelme Jézus szavának, hogy a hamis prófétákat a gyümölcseikről lehet megismerni. Ha tanításukból az Istenben való bizodalom helyett az Istentől való félelem és rettegés, megkegyel- rriezettségünk tudata helyett erkölcsi teljesítmények mércéje, a megkülönböztetés nélkül mindenféle emjber felé áradó szeretet helyett gyűlölködés, a béke gondolata helyett a háború szólama világ- lik ki, ezek a hitbeli és életbeli következmények elárulják: nem Jézus leikétől megérintve beszélnek emberek. Ézsaiáslól * Ha az ember megáll egy múzeumi tárló előtt, érdeklődéssel figyeli a régi szerszámokat, használati tárgyakat vagy ékszereket Figyel és megpróbál visszalopódzni a múltba, abba az időbe, amikor régvolt 'őseink a látott tárggyal házat építettek, földet műveltek vagy éppenséggel magukat cicomázták. Persze ez a múltba „lopa- kodás” csak nagyon nehezen vagy egyáltalában nem sikerül. Nehezen vagy egyáltalában nem sikerül, mert nem ismerjük vagy kevéssé ismerjük a régiek életét, szokásait, gondolatait és így óhatatlanul a magunk képére alakítgatjuk azt, ami visszavonhatatlanul elmúlt, és ami újból meg nem ismételhető, csak részben érthető. A kedv, a megismerés, a többet tudás vágya mégsem hagyhat el és nem is hagy el bennünket, mert nem lenne ember az ember, ha nem érdekelné a múlt. A múlt: honnan jött, mit alkotott, épített, mit tanult? Valahogy a fenti módon vagyunk — egy kicsit — a Szentírással is. Különösen annak nagyobbik felével, az Ószövetséggel. Valahogy így vagyunk, s nemegyszer múzeumi tárgyként szemléljük, olvassuk: egyszerűen, mert nem értjük. Mondatai fülünkbe idegenül csengenek, emberei számunkra értetlenül cselekednek. S ez így is van rendjén. így, mert az elmúlt éveket, évszázadokat senki, semmilyen formában vissza nem hozhatja és teljes hűséggel meg sem is idézheti. De, megint csak nem lenne ember az ember és nem lenne hűséges hitéhez a keresztyén egyház, hivő, ha nem akarna minél többet tudni arról az időről, amelyben a Szentirás írói, egyszerű „szereplői” éltek, munkálkodtak, hittek és elcsüggedtek. Nemcsak egyfajta megismerésről van tehát szó, hanem többről: hitünk „múltjának”, előzményeinek és még ma is élő anyagának, mindennapi táplálékának megismeréséről. Az ilyesfajta megismerés, többet tudás vágya aktuálisabb napjainkban, mint az elmúlt években bármikor. Aktuálisabb, mert vasárnapról DE MEGVAN AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁNAK VESZEDELME A CSELEKEDETEK TEKÉN IS. Mégpedig éppen a kegyes tetteknél. Amikor az egyházban Isten nevében nagy dolgokat visznek véghez, ez azzal a kísértéssel jár, hogy Isten dicsőítése helyett emberi dicsőség keresése lesz úrrá. Megrázó igehirdetések sikere, erkölcsi kiválóság tudata, könnyen elveszi véghez vivőjétől azt az alázatot, hogy bűnös és gyenge ember, Isten méltatlan szolgája. Az önhitt és magabiztos hívőktől, szolgálatával dicsekvő egyháztól elfordul Jézus: nem ismerlek titeket a magaménak. Az egyház szolgálatának célját megint képpel világítja meg a Hegyi Beszéd: az örök élet kapuját és útját mutatja meg az egyház az embereknek. Ez a kapu és út pedig: Jézus Krisztusban való hit. „Szoros” és „keskeny” azért, mert nem sokan jutnak el rá, s mert sokszor kívánja önzésünk megtagadását. Ez az út azonban a világban vezet. ízléstelen régi vallásos képek úgy ábrázoltait, mintha a keskeny út és a széles út egymás mellett haladna. Pedig nem a „vallásos” és a „világias” élet kétféle útjáról van itt szó, mert a hivő ember út-, ja, az örök élet útja, nem távol a többi embertől vezet, elkülönítve a világi élettől és dolgoktól. Sőt éppen benne az élet kellős közepében, az emberek társaságában, a mindennapok Jeis és nagy feladatai fqldi örömei között, a mában a holnapot építve, az embert és az emberiséget szolgálva. Veőreős Imre- napjainkig vasárnapra ószövetségi íráshelyek hangzanak fel evangélikus szószékeinken, ószövetségi történetek, mondatok, szavak, amiket régen vagy sohasem hallottunk, olyan nevek kíséretében, akiket soha vagy csak nagyon kevéssé ismerünk. Mivel pedig ez az érdeklődés olvasóink, gyülekezeti tagjaink körében megtapasztalt tény, lapunk segítségére szeretne lenni minden érdeklődőnek a megismerésben s esetenként egy-egy cikkben el szeretne mondani néhány lényeges dolgot arról a korról, amikor annak a vasárnapnak az igéi először hangzottak el s azokról a körülményekről, amelyekben elhangzottak. Valamit azonban előre szeretnénk jelezni. Ez pedig nem más, mint hogy nemegyszer egészen különös dolgokról fogunk hallani, olvasni. Olyasvalamikről, amik az első olvasásra — úgy tűnik — nagyon messze esnek a „szent” dolgoktóL Attól az élettől, amelyet — eléggé érthetetlenül — sokszor mindentől elkülönültetek, másabbnak, egyszóval: „vallásosnak” szoktak egyesek mondani, gondolni, így olvasunk majd és hallunk régmúlt korok hétköznapjairól; ma már nem, de egykor izgalmas problémáiról. Nyomorúságról és jólétről, reménységekről és reménytelenségről, apró csatározásokról, vitákról és rettenetes háborúkról.' Röviden: magáról az életről. Az életről, amely mindig drága, mindig szép és melyet mindig meg kell becsülnünk, meg kell tisztelnünk. Az életről, amit nem lehet semmiféle eszközzel kétfelé: egy „szent” és egy „hétköznapi” részre osztani. Nem lehet, mert az oszthatatlanul egész. Ugyannyira az, hogy — Ézsaiás szavait idézve — csak akkor lehet igazán ünnepelni, igét hallgatni, ha megtanulunk „jót tenni”, ha „igazságra törekszünk” (Ézs. 1,17). S ha a régi emberekre, régmúlt eseményekre emlékezve, esetről esetre ennek az igazságát is megtanuljuk, megtapasztaljuk, akkor értjük meg igazán az Igét, és akkor érkezünk el — ami mindenkori célunk — Ézsaiástól napjainkig, vámos József Jubiláló peremvárosi gyülekezet Két évvel ezelőtt ünnepelte a gyülekezeti élet megindulásának 50. évfordulóját, — múlt év őszétől kezdődő jubileumi év keretén pedig önállósodásának 25. évfordulóját ünnepli a budapest—csepeli gyülekezet. A felvidéki városokból idetelepült műszaki, értelmiségiek és az erősen iparosodó elővárosban megélhetést kereső, javarészt alföldi származású új gyári munkások és iparosok soraiból kerültek ki az induló gyülekezeti élet fáklyahordozói. Még ma is jelentős számban élnek a gyülekezetben Hartáról, Kiskőrösről, Soltvadkertről származott evangélikusok. — A nyugdíjas éveiben Budapesten élő Masznyik Gyula lelkész vállalta a még kis számú evan- géükusság alkalmi gondozását éveken keresztül. Az Erzsóbetfalvához (ma Pesterzsébet, Budapest XX. kerülete) tartozó csepeli szórvány önállósodás utáni vágya eredményeképpen kapott megbízást a lelkészi teendők ellátására az ez év elején gye- nesdiási lelkészotthonunkban elhunyt Oláh Károly vallás- tanár. Munkája nyomán a szétszórt nyáj gyülekezetté formálódott, majd 1928-ban otthont teremtett magának a mai nap is a csepeli piac végén álló templomában. A gyülekezet ezekben a napokban kegyelettel és hálával emlékezik volt szervező lelkészére. A gyülekezet önállósodása, első paróchuslelkészének, Vá- rady Lajosnak a megválasztásával kapcsolódik össze. Az ö munkássága idején nőtt fel a csepeli gyülekezet a rendezett életű peremvárosi gyülekezetek sorába. De az ő lelkészsége alatt söpör végig a második világháború vihara is Csepelen sok lelki és anyagi kárt okozva a fiatal egyházközség életében. Az elkövetkező években, sok más gyülekezetünkhöz hasonlóan, a külső és belső újjáépítés kötötte le a gyülekezet és szolgálattevők erejét. A második megrázkódtatás 1956-ban érte a gyülekezetét, amikor temploma újra nagymérvű sérülést szenvedett. Államunk teljes összegében vállalta a templom eredeti állapotában való rendbehozását. Ebben az időben Galáth György, a gyülekezet lelkésze. Munkájának gyümölcse, hogy az új kerületi beosztás következtében Dunaharasztitól Csepelhez csatolt csepelszigeti szórványok bekapcsolódnak a gyülekezet életének vérkeringésébe. A tizenkét községből, illetve városból álló szórványban ma öt helyen folyik rendszeres istentiszteleti szolgálat. Közülük a szórványközpont jellegű Tökölön a reformátusokkal közösen birtokolja a gyülekezet a protestáns imaházat. Ennek evangélikus be« rendezését az elmúlt évben adta át rendeltetésének Vá- rady Lajos esperes. Még Galáth György lelkésa- sége idején rakja le a gyülekezet a paróchia alapjait és végzi el az első építési szakasz munkálatait. A gyülekezet régi vágya, hogy temploma után megépüljön a leikés zlakás is, 1960-ban jutott el a megvalósuláshoz. Ez év nyarán költözött az új lelkészlakásba családjával a gyülekezet jelenlegi lelkésze, Mezősi György. — Ez az épület a gyülekezet egyházszeretetén túl a széleskörű testvéri összefogás és az egyetemes össze- tartózandóság bizonysága. A közelmúltban kétszeresen jubiláló gyülekezet sajátságosán fogja össze egy erősein ipari kerület és egy ma még jellegzetesen mezőgazdasági vidék evangélikusait. Gy. „Krisztus szolgál, Isten titkainak sáfárai...” — Megkezdte második félévét a Teológiai Akadémia — Február 4-én, hétfőn — a szénszünet miatt egy héttel megkésve — reggeli áhítattal megkezdte második félévi munkáját a Teológiai Akadémia. A reggeli áhítaton — a tanári kar és a hallgatók előtt — dr. Pálfy Miklós prodékán 1. Kor. 4,1. alapján hirdette az igét. „Az apostol, amikor leírta ezeket a szavakat — mondotta többek között — a korinthusd gyülekezet életére, konkrét viszonyaira gondolt s ennek az ismeretében mondja ki véleményét: az igehirdetőnek Krisztus szolgájának, Isten titkai sáfárának kell lennie. S ma, amikor ezeket a szavakat olvassuk, hallgatjuk, mi is a konkrét helyzetre: saját egyházi életünkre kell, hogy gondoljunk, figyeljünk. De mit jelent az, hogy az igehirdető, a lelkész a Krisztus szolgája? Jelenti azt az egyszerű tényt, amit a régi bibliai szó maga kifejez: a lelkész nem ura sem gyülekezetének, sem az igének, amit hirdet, hanem „segítőtársa”, annak, aki elküldötte a szolgálatra. Ezért nem a saját gondolatait, elképzeléseit hirdeti, hanem azt mondja el, amit Krisztus bízott reá, hogy elmondjon. Ezért nem a saját akaratát viszi végbe a gyülekezetben, hanem azét, akinek akarata az embervilág üdvössége. Lényegében ugyanezt jelenti a másik kifejezés: Isten titkának sáfára is. A sáfár az, aki hűségesen kezeli a rábízotta- kat. A rábízottakat, akiket felelősséggel kapott sáfárságra. A lelkészekre, igehirdetőkre nagy ígéretek bízattak és mindezekért sokkal nagyobb felelősséggel tartoznak, mint bárki más. Isten titka — ne gondoljunk valami titokzatos dologra — maga az ige, amelyet kijelentett. Az ige, amely nemcsak a Teológiai Akadémia előadótermeiben, a templomok falai között, a bibliaórákon akar és tud életet munkálni, hanem az egész teremtett világban. Ezért kell minden szavunknak, minden cselekedetünknek és egyházi ténykedésünknek az életet szolgálnia. Az életet, amely ránk is bízatott, az életet, mely mindnyájunknak drága kincse. S így, mint egymásnak is sáfárai, segítői, akarjuk végezni a magunk szolgálatát: egyházunk, hazánk és embervilágunk életének felelősségteljes szolgálatát.” * Február 4-vel ismét mozgalmas és komoly munka kezdődött el, folytatódik Teológiai Akadémiánkon. A kollokviumok után, az előadásokat az ötödéves hallgatók — számuk: 8 — már csak mintegy két hónapig látogatják. Számukra a húsvét előtti idővel befejeződik a teológiai tanulmányok ideje s azt követően három szigorlaton kell, hogy számot adjanak felkészülte®»' gükről, tudásukról. Az Akadémia dékánja, dr, Ottlyk Ernő a második félévre is meghívást kapott a Halle—Wittenberg-i Luther Márton Egyetem teológiád fakultására, hogy folytassa a magyar protestáns egyháztörténetről a múlt félévben megkezdett előadásait. Dr. Pálfy Miklós, az Akadémia prodékánja, február 11—13-ig részt vesz a Prágai Keresztyén Békekonferencia „A béke és a hidegháború nemzetközi bizottság” erfurti ülésén, amelynek ő az elnöke. Isten áldja meg Teológiai Akadémiánk tanárainak, hallgatóinak szolgálatát, munkáját. A legrégibb Jób írattekercs Megerősödött az a feltevés, hogy az a Qumran-irattekercs, amely Jób könyvéből való és amelyet a holland királyi akadémia megbízásából A. F. van der Woude protestáns hittudós és J. P. M. van der Ploeg katolikus tudós. fejtett meg és fordított le, rendkívül jelentőségteljes dokumentum. A két kutató javaslatára a hollandok százezer guldenért elnyerték azt a jogot, hogy a néhány évvel ezelőtt a Holt-tengeri dombok között a beduinok által megtalált irattekercset kiértékeljék. A leletet a Palesztinái régiségtan! múzeumban őrizték sok más lelettel együtt. Miután sikerült megtalálni rendkívüli nehézségek árán a kétezeréves tekercs megértésének kulcsát, a kutatás első eredményei már nyilvánvalóak. Megállapítható, hogy a dokumentum Jób könyve egy része, mégpedig a 17—42-ig terjedő fejezetek. Mindkét fordító szerint a tekercs a Krisztus utáni I. évszázadból származik, de az aráméi textus már a Krisztus előtti utolsó évszázadból. Lényegesen régebbi forrásról van szó tehát, mint az eddig ismert valamennyi Jób-könyve kézirat. Ezek ugyanis csak a Krisztus utáni IV., vagy későbbi évszázadokban keletkeztek. Mind ez ideig az arárrteS nyelvről, amelyet Jézus ideijében Palesztinában beszéltek* meglehetősen keveset tudtunk. Ez a Jób-tekercs, a hollandiai professzorok látása szerint, nemcsak a bibliai-kutatáshoz, hanem Jézus és kortársai nyelvének megismeréséhez is lényeges hozzájárulást jelent Feiekezetkim konfarencia követeli: vessenek véget a faji lebecsülésnek az USfi-ban (Chicago) A Vallás és Faj első felekezetközi Nemzeti Konferenciája az Egyesült Államokban felhívással fordult a nemzethez: „dolgozzéík, imádkozzék és bátran álljon ki az emberi egyenlőség és méltóság ügyéért, addig, amíg arra idő van.” 650 küldött, protestánsok, ortodoxok, katolikusok és zsidók, fordultak „felhívás az amerikai nép lel- kiisanéretéhez” írásukkal a néphez, és bélyegezték a faji megkülönböztetést „az Egyesült Államok legnagyobb bűnének”. A konferencia javaslatokkal is foglalkozott, hogyan lehetne tíz amerikai államban a faji lebecsülésnek elejét venni. k
