Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-08-05 / 32. szám
Az égbolton fehér fény Aki öl és aki se „Fehér fény villant fel az égbolton. Oly vakító volt, hogy akik látták, nem a szemükkel, egész testükkel érzékelték. Mintha az agyvelejük lobbant volna lángra. A légnyomás, ami ezt követte, oly robajjal dördült, mintha a világ hasadt volna meg. Akiket a szabadban ért, úgy csapott meg a hőség, mint éles kard. A robbanás középpontja közelében tüzbeesett falevelekként zsugorodtak össze az emberek, vagy egyszerűen semmivé váltak, mint az ismeretlen ember, akinek ülő helyzetű árnyéka beleégett a Sumitomo-bank lépcsőibe s ott látható ma is. Hogy mennyien pusztultak el e pillanatban, talán sohasem derül ki egészen. Decemberben, négy hónappal később, 64 000 halottat tartottak számon. Ezek legnagyobb része a robbanás pillanatában halt meg. 24 órával a robbanás után Sakajiro Mishima dokkmunkás megkísérelt behatolni a városba. Az egyik utcában egy villamosra bukkant. A kiégett kocsikban ott ültek az utasok. Szénné égve. Kettkn épp be akarhattak szállni, amikor a hőhullám elkapta őket. Két széncsomó maradt belőlük, melyek emberi lényre emlékeztettek. Ezután így számolt be tapasztalatairól Mishima: „Egy asszony jött velem szemben. Haja leégett s nem volt raita ruha sem, csak a cipője. Később egy halom barnára pór- kölődött holttestre bukkantam. Csak a bakancsaikról jöttem rá, hogy katonák voltak. Lehetett Vagy egy század. A folyók tele voltak holttestekkel. Az emberek nyilván vízbeugrottak a hőség elől, vagy hogy eloltsák láng- ralobbant ruháikat. A szomjúság is kínozhatta őket. Minden árok, amiben csak egy kis víz akadt, megtelt halottakkal.” Akira Iwanaga mérnököt egy gyárban érte a robbanás. Az volt a szerencséje, hogy az épület domb mögött állott, s ez felfogta a légnyomás erejét. A mérnök egy óvóhelyre menekült. Amikor egy óra múlva előmerészkedett, a gyár üzemi segélyhelye előtt kísérteties emberi alakokra talált. Többnyire mezítelenek voltak s bőrük, mintha cementtel lett volna behintve: Arcvonásaik felismerhetetle- nek s nem lehetett megkülönböztetni a férfiakat az asz- szonyoktól. Hajuk leégett, a legtöbben nem láttak s abban, ami az arcukból megmaradt, nem lehetett a szemek nyomára találni. Iwanaga egyik kollégája, Tsutomu Yamagucsi, a reggeli órákban megpróbált behatolni a városba. „Az első, amit a láng- és füsttengerben megpillantottam, egy csapat iskolásgyermek volt, olyan 13 évesek lehettek. Az arcuk mintha megolvadt volna. Karjuk bőre ráncokba gyűrődve lecsúszott csuklójukra. Ruhájuk nem volt, csak cipőjük. Soknak oly súlyos sérülése volt, hogy már sírni sem tudtak. Sokan megvakultak s a többiek vezették őket. A városból özönlött a nép, némelyek eszeveszetten rohanva, mások botokkal vánszorogva. Az egész olyan volt, mint pokolbeli kísértetek szörnyű parádéja. S mindennek hátterében égig érő lánggal lobogott a város.” Legyen elég ennyi a szemtanúk beszámolóiból. Lehetne még folytatni a borzalmak felsorolását. Nem azért idéztük azonban Hirosima és Na- gaszaki japán városok, az első atombombák áldozatai pusztulásának szörnyűségeit, hogy olvasóinkban borzadályt keltsünk és rémképekkel ijesztgessünk. Hanem azért, hogy e feledhetetlen események felelevenítésével élesszük mindannyiunk lelkiismeretét és felelősségét. A moszkvai nagy, világraszóló jelentőségű békekongresszus utáni napokban vagyunk. Ez a kongresszus is azért gyűlt össze, hogy újabb és még nyomosabb súlyt adjon annak az immár jelszóvá lett mondatnak: Soha többé Hirosimát! Ez a jelszó nem szólam a békéért áhítozó és azért elszántan fáradozó emberek ajkán, hanem vallomás és elkötelezés. Nem visszatekintés tehát Hirosimára s annak borzalmaira való emlékezés, hanem, előrepillantás: ettől a jövendő nemzedékét ■=* * persze a mostanit is — meg kell menteni! Az emlékezés szükségszerű, bármily fájdalmas is. A horogkereszt rémtettei sem mehetnek feledésbe, nem szabad a jótékony feledékenység fátyolét borítani Auschwitz és Oradour, Coventry és Varsó tömeggyilkosságaira — s Hirosimára sem. Mert egy tőről fakadtak azok és ez is. Az embertelenség, az emberi élet, méltóság és emberi boldogság semmibevevésének kannibált gondolkodásából. Ez a gondolkodás latolgatja ma — sőt számíttatja is ki elektronikus gépeivel —, vajon egy esetleges atomháborút 800, vagy „Csak” 225 millió halottal lehetne megúszni. Ezért a Hirosima pusztulásárra való emlékezés meg kell, hogy acélozza erőnket, állhatatosságunkat., amivel a teljes leszerelés és béke ügyéért fáradozunk. Mindaddig nem szükségtelen az első atombomba felrobbantására való emlékezés, amíg akadnak, akik újabb atomháború gondolatának szörnyű tüzével játszadoznak. E tüzet, mielőtt fellobbanhatna, csirájában el kell fojtanunk. E törekvésünkben segíthet minket annak az immár 17 esztendő előtt felvillant szörnyű lángnak az intő fénye is. AZ EGYHÁZ számára páratlan helyzetet jelent az atomháború veszélye. Az egész emberiséget, a lakott földet érintő kérdés természetesen a keresztyének kérdése, az egyház és a teológia kérdése is. A keresztyén embert az is érdekli. hogyan foglaljon állást • ezekben a kérdésekben hite alapján, mint az Isten akaratát kutató, az igét tanulmányozó, bibliás ember. Az emberiség jövőjének, létének vagy pusztulásának a kérdése valóban a hit körébe tartozó probléma. Az egyháznak az a feladata, hogy Isten örök kinyilatkoztatásának fényében szóljon hozzá a mindenkori jelen aktuális kérdéseihez. Az örök igét úgy kell megszólaltatni, hogy abból világosság essék a jelen útjára is. JÉZUS KRISZTUS a Hegyi Beszédben megerősítette és tovább vitte az ószövetségi parancsolatot: „Ne ölj!” Jézusi értelemben nemcsak az „méltó az ítéletre”, aki maga gyilkolt, hanem az is, aki azt elősegíti, aki az ölésre vezető indulatot táplál magában; gondolatban, érzületben is lehet vétkezni az ötödik parancsolat ellen. Jézus a Hegyi Beszédben nemcsak a . testvér, az „atyafi” életének védelméről szólt, hanem az élethez tartozó becsületnek, magának a testvéries érzületnek a megóvásáról is. Az első testvér- gyilkosság, Káinnak Ábelen elkövetett gonosztette (1 Móz 4,1—16) is a megromlott érzülettel kezdődött. Jézus a testvér fogalmát kiterjesztette minden emberre. Amikor egy írástudó azt kérdezte tőle, ki a felebarát, válaszul elmondta az irgalmas sa- maritánusról szóló példázatot, amelyben ledöntött minden válaszfalat ember és ember között, kinyilvánította akaratát minden ember testvéri egyenlőségét illetően. LUTHER MARTON evangélikus egyházunk egyik hitvallási iratában, a Nagykátéban Jézusnak a Hegyi Beszédben mondott igéit úgy értelmezi, hogy „nem szabad ölni sem kézzel, sem érzéssel, sem szájjal, sem jeladással, sem viselkedéssel, sem segédkezés- sel, vagy tanácsadással”. Egyházunk tanítása tehát minden olyan okot is ki akar zárni, amelyből gyilkosság származhat. Magát a gyökeret, a forrást is támadja, hogy teljes biztonsággal elháríthassa a bűn veszedelmét Sőt a felelősséget azokra is kiterjeszti, akik mulasztási bűnt követnek el: „Nemcsak az vétkezik az ellen a parancsolat ellen, aki rosszat tesz, hanem az is, aki tudna jót tenni felebarátjával, megvédhetné, megóvhatná és megmenthetné, megelőzhetné és megakadályozhatná azt, hogy testét kár vagy fájdalom érje, de nem teszi meg.’’ A JELENRE ATTÉVE ez azt jelenti, hogy súlyosan vétkezik az, aki az emberiséget fenyegető atomháború elhárításáért minden tőle telhetőt meg nem tesz. A leszerelésért és a fegyver nélküli világért folytatott küzdelemből kimaradni azt jelenti, hogy azokat segítjük, akik ölni készülnek. Jézus Krisztus pedig méltán nevezi „ítéletre méltónak” azt, aki bármiben is segítséget nyújt, alapot szolgáltat a gonoszság bekövetkeztének. A KERESZTYÉN LELKIISMERET minden időben érvényes hangja szólal meg ebben a Luther-idézetben. Sem akkor, amikor a Luther által említett individuális veszély fenyegette a felebarátot, sem most, amikor kollektív veszély fenyegeti a felebarátok összességét, az emberiséget, nem maradhat közönyös a keresztyén lelkiismeret. Az emberért érzett keresztyén felelősség az az alap, ami minden időben változatlan. Ennek a felelősségnek a konkrét formáját kell időről időre megfogalmaznia az egyháznak. A mi korunkban mindazt, amit a Szentírás és az azon alapuló evangélikus egyházi tanítás vallott az ember iránti felelősségről, az emberiséget fenyegető atomháború veszélyére is kell vonatkoztatnunk. MA AZ KÖVET EL MULASZTÁSI BŰNT, aki nem emeli fel szavát a leszerelés mellett és az atomháború ellen. Ilyen megítélés alá esik az a pietista magatartás, amely úgy véli, hogy csak az Isten és a lélek dolgaival kell foglalkoznia. De ha komolyan venné Istent, akkor tisztelné az ember- szeretetre és embermentésre vonatkozó akaratát is, amellyel semmiképpen sem fér össze az emberiség sorsa iránti közöny és nemtörődömség. í Mulasztási bűnt követ el is, aki úgy gondolja, hogy a? egyháznak tartózkodnia kell a világ dolgaiba elegyedéstől a semlegesség, a vélemény« nyilvánításból való visszahút zódás álláspontján kell len-? nie. Ebben a kérdésben a „tartózkodás a szavazattdT* azt jelenti, hogy vétkesek lennénk — jézusi mérteik szerint —i1 abban a bűnben amely hallgatásával és passzivitásával segíti az atomháború veszélyét. Így kerül ítélet alá az, aki öl, de az is, aki ebben tétlenségével, nemtörődömségével akarva-akaratlanul segítséget nyújt. Dr. Ottlyk Ernő Groó Gyula Munka és pihenés 2 Mózes 20, 9-10. Napjaink igen kedvelt — ha nem legkedveltebb —, szinte állandó beszédtémája az időjárás. Az ember bárhol is él, vidéken vagy városon, szemével az eget kémleli, és ha szorgalmasan is törölgeti verejtékező homlokát, akkor is elégedetten állapítja meg: jó, a nyárhoz illő, meleg idő van. Ha meg borúsra fordul az ég, aggodalmaskodva csavargatja fejét: vajha már mielőbb kiderülne, bárcsak újból sütne, a hol simogató, hol tűző, de mindenképpen áldott napsugár. Igen, sok különbség van még a vidéki meg a városi ember élete, életmódja között, de ezekben a napokban mi itt Pesten a süppedőre puhult aszfalton éppen olyan izgalommal figyeljük a felhők, a szél járását, mint ismerőseink, ismeretlen társaink a széles búzamezőkön, a tágas határban. S ennek a Közös buzgalmas „égretekintésnek” megvan a maga jó oka. A falusi ember számára a napjainkban hol szeszélyesen, hol meg „előírásos” kánikulában múló hetek a munka nehezét hozzák magukkal. (Persze, nem mintha a városi ember csak ölhetett kézzel figyelné a hőmérő egyre emelkedő higanyszálát.) Nem kevesebbről van szó — és ezt szinte felesleges is megállapítanunk —, mint arról, hogy a szorgos munkának most érnek be — nemcsak képletesen, hanem ez egyszer a szó valódi értelmében értve a dolgot — a gyümölcsei. S most vágják a gépek ezrei, az emberek tízezrei a mindennapi kenyér „nyersanyagát,” a búzát. < A városi és a nem a mezőgazdaságban dolgozó ember legtöbbje számára a mi mostani napjaink — két, három hétre — a pihenés, az üdülés idejét hozták el. Az erdők csöndjét, a vízparti homok forróságát, a gondtalanságban megsokszorozódott vidámságot, nevetést, mindazt, ami a jólvégzett munka örömét még szebbé varázsolja, ^fáradságát méginkább elfelejtteti. Százezrek dolgoznak és1 ugyanennyien üdülnek, pihennek, emberek munkáját teszi még nehezebbé, mások napjait pedig bearanyozza, — ez mintha az első pillanatra visszásnak tűnhetnék. De, persze, nem ilyen visszás, hanem magátólértődő ez a dolog. Magátólértődő, mert keresztyén hitünk szerint, mindkettőt: a munkát is, meg a pihenést is Isten adta feladatul az ember számára s mindkettőt megköveteli embervoltunk, emberségünk. Azt írtuk le, hogy Isten feladatul adta a munkát és a pihenést s ezt nem véletlenül róttuk a papírra. Nem véletlenül, mert — hogy más igére ne hivatkozzunk — a 2 Mózes 20,9-10. szavai: „Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Urnák, a te Istenednek pihenőnapja (ezt jelenti a héber „sabbát” szó): semmi dolgot se tégy azon...”, nemcsak a munkát teszi az ember természetes kötelességévé, hanem a munka utáni pihenést is. Azt az időt, amikor az ember teste és lelke megpihen fáradságától, amikor testileg is és lelkileg is erőt gyűjt a holnapok feladatai számára. S ez az isteni parancs, emberi elkötelezés nemcsak heti egy napra, a vasárnapra, hanem minden évben visszatérő 2-3 heti szabadságidőre is komoly programot ad mindnyájunk számára. Feladatot, amit így fogalmazhatunk meg: jól felhasználni a múló időt, a munka, a pihenés rendelt idejét. Ezt a feladatot mindenkinek saját magának — de Isten és ember, nem utolsó sorban saját maga előtti felelőséggel — kell elvégeznie. Ügy, hogy mindkettő hasznára válhasson embertársainak, családjának és sajátmagának. Azért most, amikor sokan közülünk a munkák egyik legnehezebbjét végzik, mások meg egy év szorgos munkája után megérdemelt pihenésüket töltik, tiszta szívből kívánunk jó időt, s kívánjuk, hogy minden mi napunk Isten előtti csöndcs- ségben, embertársaink előtti felelősségben múljék el. Vámos József ■a. Az ügyvéd homlokán ráncok futottak ösz- sze és mélyet lélegzett. — Válási ügyet tulajdonképpen egyáltalán nem is vállalok. De ha te jössz hozzám, Gábor, nem tudom megtagadni a segítséget. Végtére is elhunyt szüleid legjobb barátaim közé tartoztak. Bátorítóan biccentett az íróasztal másik oldalán ülő fiatal férfi felé. — Tehát eltökélt szándékotok, hogy elváltok egymástól, mivel felismertétek, hogy nem illetek össze. Furcsa dolog. Én mindig azt hittem, hogy boldogok vagytok. A fiatalember szájaszéle keserűen húzódott el. — Azok is voltunk, Béla bátyám. De az Utóbbi időkben... — ... vitáitok voltak. így szokott az lenni. Mindig adódik valami. — A szüleim sohase veszekedtek. Nálunk általában ipinden másképp ment. — Az bizonyos — válaszolta az ügyvéd — az ö házaséletük jó volt. Hanem azért... hidd el, seholsem süt mindig a nap. Közbe-közbe eső, vihar, sőt felhőszakadás is akad. Akár orkán is. Az ügyvéd mintha elakadt volna, s ujjúval ideges sorozatokat dobolt az íróasztalra. — De hadd térjek el a témától. Mi a szándékotok, mi lesz a gyerekkel? Ha jól tudom, a kis Évi nemsokára hatéves lesz. A sűrű hajú fekete fej lecsüggedt. — Természetesen a legszívesebben magamnál tartanám. Csakhogy Mariann ... — ... szintén igényt tart rá. S most arra van szükséged, hogy valami eredeti jogi trükkel lepipáljam a Mariannt képviselő kollégát. Egyébként persze igen nemesen szándékozol viselkedni, Mariann megtarthatja a lakást a bútorokkal, satöbbi-satöbbi. Mivel te született nagyvonalú ember vagy. Tisztességtudó, őszinte és okos. — Kár gúnyolódni, Béla bátyám! — szólt közbe ingerülten a fiatalember. Semmiféle jogi trükköt nem kívánok tőled. Egyszerűen csak annyit... — ... hogy az anyától vegyem el a gyermekét. Tudom én azt! S a gyermek te De ha Mariannái lesz a kislány, akkor meg apa nélkül marad! — Ha viszont te kapod meg, anyja nem lesz! Az, ha lehet, még rosszabb. Az idős férfi hangjából eltűnt minden irónia, sőt rendkívül komolyan beszélt, csaknem remegett a hangja. — Mit gondolsz, Gábor, mit felelne Évi, hogy kinél maradna szívesebben: nálad, vagy az édesanyjánál? — Ez talán javaslat akar lenni? Micsoda értelmetlenség lenne! Hol van egy ekkora gyermek attól, hogy ilyen súlyos kérdésre választ adhasson! — Az igaz — bólintott az ügyvéd. Gyermekeket nem szabad ilyesmivel megterhelni. De ennek ellenére korántsem olyan nagyon biztos, hogy egy gyermek olykor nem felelhet okosabban, mint a szülei. Valamikor régen volt egy ilyesféle ügyem, mint a tiéd. fiam. Olyan jó harminc éve. Ám az eset azért nem kevésbé időszerű. — De bátyám, én most... A közbeszólást parancsoló mozdulattal szakította félbe az ügyvéd csontos keze. — Akkor az anya jött hozzám, hogy segítsek neki, s a fia már nagyobbacska volt. Egyébként épp úgy hívták, mint a bátyádat. Márton volt a neve és éppen akkor töltötte be a nyolcadik évét. Az anya azt mondta, hogy házassága romokban hever, és nincs más kiút, mint a válás. Férjével egyetértésben hozzám hozták a gyereket, s kint a várószobában leültették. Még pontosan emlékszem, hogy asszonytól szokatlan mértékű nyugalommal — vagy inkább fájdalmas hidegséggel — adta elő megállapodásukat, valahogy így: — Sem a férjem, sem én nem vagyunk már gyerekek. Mint értelemmel bíró emberek, mindenben megegyeztünk, mi kié lesz. Már csak a fiú vitás. Marci mindkettőnket szeret, s mi éppúgy egyaránt szeretjük őt. adott választ Természetesen szeretném megtartani magamnak, végtére is még kicsi és az anyjához tartozik. Hajlandó vagyok minden héten egyszer elküldeni az édesapjához — vagy akár többször is, ha kedve van hozzá. Férjem azonban úgy véli, hogy mint apának ugyanolyan joga van Marcira. S én azt hiszem, hogy ebben van is igazság. Addig tanakodtunk, míg elhatároztuk, hogy magára a fiúra bízzuk a döntést. Mondja meg maga Marci, melyikünk gondozza és nevelje. S ő azt fogja választani, aki közelebb áll a szívéhez. Ebben mindketten biztosak vagyunk. A döntő kérdést azonban csak semleges személy teheti föl neki, hogy befolyásolás nélkül válaszolhasson. — Hogy rövidre fogjam, nekem, az ügyvédnek és a család barátjának kellett vállalnom e semleges személy szerepét. Az anya megkért, hogy hívjam be a fiút, s a másik ajtón már ki is lépett. Akkor ebben a szobában, Gáborom, minden vadonatúj volt. Nem sokkal azelőtt kezdtem el ügyvédi pályafutásomat s még fiatal, meglehetősen tapasztalatlan jogász voltam. Szóval behívtam a kis Mártont, s pontosan úgy, ahogy a szülők megkívánták, föltettem neki a kérdést. Gábor érdeklődve hajolt előre. — És mit felelt a gyerek? — Pontosan ugyanezt kérdezte tőlem az anyja, amikor egy perc múlva szemmellát- hatóan idegesen és bizonytalanul ismét bejött hozzám. Meg azt is ^kérdezte: Nem izgatta fel a dolog? Nem sírt? — Azf nem — feleltem. Hanem... mondja csak... nem magyaráztak a fiúnak valami olyasmit, hogy ő Istentől kapta az életét? Az asszony zavartan bólintott, s már kérdezett is megint. " — De miért? Mi történt? — S el kellett mondanom neki: a fiú nagyon komolyan és elszántan annyit válaszolt, hogy mivel ő az édesanyját és az édesapját nem külön-külön szereti, hanem együtt, vagy a szüleit akarja megtartani, éspedig mindkettejüket, vagy mennyei Atyjához küldjék őt vissza. Istenhez. A fiatalember kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal tapogatta végig zsebeit és kotorászott bennük cigaretta és gyufa után, de nem sok sikerrel. Az ügyvéd enyhe mosoly- lyal tette mindkettőt az orra elé. — Hallottad, Gábor? Szeretném, ha elmondanád ezt a történetet a feleségednek. Eridig. Vagy inkább... egy kissé tovább is. Mert még nincs vége. Ugyanis azt sem hallgathatom el, hogy a fiú szülei hosszasan beszélgettek, még aznap, a gyerek nyilatkozatáról, s másnap reggel együtt jöttek el hozzám. Kéz a kézben. Már nem gondoltak válásra és búcsúra. Szégyelltek magukat, hogy egyáltalán szó lehetett közöttük ilyesmiről. A fiú ugyanis emlékeztette őket egyre s másra, amit ők elfelejtettek ostoba marakodásaik, féltékenykedéseik, meg miegyéb közepette. Ö, egy buta gyerek, amint mondani szokták, vezette vissza őket. ..ökös felnőtteket” a helyes útra. — No, Gábor, akkor most fel a fejjel, és menj haza! Az idős férfi fölemelkedett. A fiatal, még mindig zavartan, most kezdte rá-ráemelni a tekintetét. — Köszönöm, Béla bátyám... Köszönöm a történetet. Beszélek róla Mariannái, és... Elfogódottan hajtotta le a fejét és kezet- fogott az ügyvéddel. — ... és biztos lehetsz benne, hogy többet már nem lesz szükséged rám. No, mármint válóperes jogképviselöre. Vagy nem ezt akartad mondani? Az ősz férfi széles moholy kíséretében tette a kezét á valamelyest még görnyedező fiatal váltakra, majd így folytatta: — S azok a szülők a következő évben egy másik gyermeket kaptak. Megint csak fiút. Boldogságuk zálogaként fogadták, s azt most már többé semmi se veszélyeztethette. S ez a második fiú — azt hiszem, ez még érdekelni fog — a keresztSégben a Gábor nevét kapta. L. Kahlberg után: Bodrog Miklós \
