Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-02-12 / 7. szám

/ A% egyháztörténetből: STÖCKEL LÉNÁRD ÉMILfOLDÖM W TÖRTÉNT MÄR 1530-BAN WITTEN- BERGBEN találjuk, ahol az­után hosszú éveken át hall­gatta Luther Mártont, Me- lanchthon Fülöpöt. Nemcsak tanítványuk volt, hanem mun­katársuk is. A kortársak azt írták Stöckel Lénárdról, hogy s,páratlan barátságból mint­egy Luther családjához tar­tozott.” Luther asztalánál Ugyanis mindig helyet kaptak a külföldről jövő szegény di­ákok. Melanehthon pedig Eis- lebenben juttatta tanítói ál­dáshoz Stöckelt: Stocke! tehát a reformáció korának már a második nem­zedékéhez tartozott. Luther és Melanehthon már megvívták a reformáció kemény harcát, Stöckelnek és a hozzá hason­ló tanítványoknak csak át kellett venniök az egyházja- vitas eredményeit és azt hű­en kellett megőrizniök. Stöckelt a szülővárosa, JBártfa többször hívta haza. A hívásnak 1539-ben engedett. Azután haláláig Bártfán mű­ködött, mint az ottani iskola Vezetője. Stöckel nem gyüle­kezeti lelkész volt, hanem ta­nító ember, aki mint igehir- dető is tanított. Ennélfogva alkatilag is közel állt Me- tenchthonhoz, a szelíd tanító- jnesterhez. A BÄRTFA1 ISKOLÁT Stöckel Melanehthon tan­rendszere nyomán szervezte pneg. A kor szellemének meg­felelően az iskolában elsősor­ban a klasszikus nyelvekre, a latinra és a görögre fordítot­tak a legfőbb gondot, emel­lett azonban Stöckel nem ha­nyagolta el a magyar nyelvet bem. Siöckd iskolai működésé­nek egyik érdekessége az iskolai színjátékok felka­rolása. Az iskolai drámát Stöckel honosította meg Bártfán. 1552-től 1560-ig minden esztendőben be­mutattak egy-egy iskolai drámái, részben latin, részben német nyelven. Ab egyik drámája „Zsuzsán- na története” címen nyomta­vadban la megjelent Witten. bergben, 1559-ben, német nyelven. Stöckel életművének legfon­tosabb alkotása az ún. ötvá­rosi Hitvallás (Confessio Pen­tapolitana) megírása. Ez a hitvallás létrejöttében is ha­sonlít az Ágostai Hitvallás­hoz. A felvidéki evangéliku­soknak is számot kellett ad- niok arról, hogy milyen taní­tás alapján élik keresztyén életüket. Tartalmilag pedig az Öt­városi Hitvallás minden­ben megegyezik az Ágos­tai Hitvallással, lényegében annak rövidített és a hazai viszonyokhoz al­kalmazott formáját jelentette. 1549-BEN AZ ÉSZAKKE­LET-MAGYARORSZÁGI öt szabad királyi város (Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kis- szeben) Stöckel fogalmazásá­ban foglalta össze egyházi ta­nítását, s ezzel akarta meg­mutatni, hogy távol áll mind a reformátusok, mind a bap­tisták tanításától. Az ötváro­si Hitvallás tartalma egyezik az Ágostai Hitvalláséval. De érvényesül az Ágostai Hitval­lás Védőiratának (Apologia) a hatása is. Mindkét hitvallást Melanehthon írta. Az ötváro- si Hitvallás középpontjában a hit által való megigazulásról szóló cikk áll. A hitcikkek felölelték az evangélikus ta­nítás összes elvi kérdéseit, de békülékeny hangon és sima modorban. Stöckel és a felvi­déki evangélikusok mögött nem álltak olyan erők és ha­talmas tömegek, mint Luther és a reformáció mögött, s ezért Ferdinand király és Ve- rancsics Antal esztergomi ér­sekprímás előtt óvatosan és ügyesen kellett fogalmazniok. Ferdinand a körmöcbá- nyaiaknak kereken kije­lentette, hogy az Ágostai Hitvallás csak Németor­szágban megtűrt dolog, de Magyarországon nem. Ezért kerüli az ötvárosi Hitvallás a katolikus uralkodó vallással vaJó nyílt összeütközést. Ez azonban csak a taktikai és modorbeli módszer volt, lé­nyegében azonban semmit fel nem adott az ötvárosi Hitval­lás az evangélikus egyház ta­nításából. A hazai viszonyoknak megfelelően különösen határozottan mutatott rá ez a hitvallás a szentek imádásának helytelen voltára, valamint a papi nőtlenségről hirdetett té­ves tanokra. Dévai Bíró Mátyás is és a többi ma­gyar reformátor is hang­súlyozottan kiemelte en­nek a két tévtanításnak a helytelenségét, amiről arra következtethe­tünk, hogy a mi viszonyaink között ezt jobban kellett hang­súlyozni, mint Németország­ban. Az Ötvárosi Hitvallás jelen­tőségét az is mutatja, hogy ösztönzőleg hatott más hit­vallások keletkezésére. így jött létre a Hatvárosi Hitval­lás, valamint a 24 szepesi vá­ros hitvallása. TEOLÓGIAI MUNKÁSSÁ­GA mellett Stöckel sokat pré­dikált. Halála után kiadott prédikációi alapos teológiai képzettségéről tesznek bizony­ságot. Stöckel iskolás pontos­sággal tanít prédikációiban is. Űjra meg újra előkerül a tétel, hogy nem a cselekede­tek igazítanak meg, hanem Isten ingyen való kegyelme. Sokat foglalkoztatja Stöckelt az Ürvacsoráról szóló tanítás is. Ürvacsorai tanítása szigo­rúan lutheri. Igehirdetői, teológiai, isko­lai és írói működése nagy megbecsülést szerzett Stöc- kelnek már életében is. Ha­tása érezhető volt az egész Felvidéken. Meghívták Mans- feldbe, Boroszlóba, Selmecbá­nyára és Kassára is, azonban szülővárosát nem hagyta el. 21 évi, sikerekben gazdag működése után 1560-ban hunyt el Bártfán és tért meg mestereihez. Mindvégig a tisz­telő tanítvány szeretetével emlékezett meg Lutherről és Melanchthonról és mindvégig az ő nyomukban járt. Dr. Ottlyk Ernő A levélíró Beethoven Btsftwai elates zenéje. Beethoven zenéje: mindnyá­junk élete. Beethoven mámo­ros szenvedéllyel élte ki ma­sát a muzsikában. Teljesség­gel felszívódott a zenéjében. Viszont rossz levélíró volt. Sebtiben, hanyagul rótta a be­tűket, sajnálva a rájuk fordí­tott időt Csaknem olvasha­tatlanul, sajátos helyesírással, utasításszerű, szűkös tárgyila­gossággal fogalmazott. Minél figyelmesebben ol­vassuk Beethoven leveleit, annál tisztábban halljuk ben­nük visszhangozni a zenéjét. Nem árulnak ed semmilyen műhelytitkot, legföljebb újra­élik és méginkább előlegezik, E éles meghatározással jellem­zik a zene vallomásait. Hét héttel az édesanyja ha­lála után így emlékezik meg róla: „Oly drága, jő édes­anyám volt, legjobb barátnőm. Ö, ki volt boldogabb nálam, amíg kimondhattam az anya édes nevét és ő meghallotta! De most kit szólíthatok e meg­hitt néven? Talán a néma ké­peket, amiket róla fantáziám szövöget csupán?” Ezek az egyszerű szavak kifényesednek és a mennyei magasba emelik az édesanya alakját, mihelyt visszacseng fülünkben a G-dur zongoraverseny Lassú-ja, a zeneirodalom egyik legájtato- sabb, legszebb emlékidézője. Elhatalmasodó fülbajától szenvedve írja egyik legjobb ifjúkori barátjának: „...Szü­lőföldem gyönyörű tájai ugyan mit is tartogattak számomra? Semmi egyebet, csak helyzetem iobbrafordulásának _ reményét: S ez most be is következett volna —, ha nem támad meg ez a bajom! 6. kénes volnék az egész világot átfogni, ha e béklyó nem nehezednék rám! Ifjúságom, igen, érzem, csak most veszi kezdetét; hiszen mindeddig folyvást csak nya­valyáktól szenvedtem. Testi erőim egy idő óta jobban gya­rapodnak, mint valaha, s ha­sonlóképpen szellemi kénessé- §eim is. Minden nap közelebb visz a célhoz, amelyet érzek ugyan, de meghatározni nem tudok. Csak így képes élni a a te Beethovened. Pihenésről hallani sem akarok! __Csak fé lig-meddig szabaduljak meg bajomtól, s akkor kiteljesedett, megérett emberként indulok hozzátok, hogy régi barátsá­gunkat felújítsuk. Lássatok meg számomra elérhető bol­dogságban, de ne boldogtala­nul. — Soha, sohase tudnám elviselni! Torkon akarom ra­gadni a sorsot; annyi bizonyos, hogy nem hagyom magam ál­tala teljesen letörni.” És e szavak érnek, kiterjed­nek, hatalmasan megáradnak, amíg majd egyszer, végleges alakot öltenek a Sors-szimfó­niában. Mások is írtak, remekbe, so­rokat a szerelemről, amelyek­ből láng csap ki. De akad va­jon őszintébb, igazabb, meg- indítóbb a „halhatatlan ked­vesének vallott szerelemnél? „Élni csak veled együtt tud­nék, vagy egyáltalán nem ... Nálad otthonomra lelek és tel­kemet mellőted, a lényedtől átfogva, küldhetem ki a szel­lemvilágba ... Soha, senki más nem bírhatja szívemet, soha! ... Szerelmed a legboldogabb és egyben a legboldogtalanabb halandóvá tett.” Ezeknek a soroknak szívünk­ből visszahangzó rezonanciá­ja zeng a „Pethétique”-ben, a „Holdvilág szonátádban, s annyi más, csodálatos „Ada- gio”-ban. A heiligenstadti végrende­let megrendítő vallomását ol­vasva, ki ne gondolna életmű­vének koronájára, a IX-re?! Az első tétel tartalmát le­hetne vajon szóval hívebben nyomonkövetni, mint az ő sa­ját szavaival?: „ ... Ó. lehe­tetlennek tűnt, hogy itthaóv­jam e világot, még mielőtt megalkottam volna mindazt, amire hivatottnak érzem ma­gam! így tengettem hát nyo­morult életemet, mert bizony nyomorúságos dolog, hogy ilyen ingerlékeny szervezetem legyen, amely körülményeim hirtelen változásával legjobb hangulatomból a legrosszabba taszít. Türelem — nincs más hátra —, öí kell most vezető­mül választanom, s nekem lesz türelmem! — Remélem, tán­toríthatatlan marad elhatáro­zásom, kitartani jóban, rossz­ban, mindaddig, amíg a kér­lelhetetlen párkák el nem vág­ják életem fonalát.” És a záró tétel, az öröm­himnusz, nemkülönben a Missa Solemnis eget ostromló hite és szent jóságakarása feszül pattanásig, mint csirázómag- ban, az alábbi sorokban: „Is­tenség, Te belém tekintesz, Te ismersz és tudod, hogy ember- szeretet és jótevés hajlama la­kozik bennem. — Ó, embe­rek, ha ezt egykor olvassátok, gondoljatok arra, mily igaz­ságtalanul ítéltetek meg en­gem, s ha netán szerencsétlen ember olvasná, vigasztalódjék azon, hogy magához hasonlóra talált, aki a természetadta aka­dályokat legyőzve, mégis meg­tett mindent, ami erejéből tel­lett, hogy felvétessék az érde­mes művészek és emberek so­rába.” Majd később, egyre dia­dalmasabban zeng a kórus ez alábbi szavak éltető tüzétől és erejétől: „... Csak az erény teheti boldoggá az embert, nem a pénz, ezt tapasztalatból mon­dom, mert az erény volt az, ami engem nyomorúságomban is felemelt, művészetemen kí­vül csakis neki köszönhetem, hogy nem önmagam vetettem véget életemnek. — Éljetek boldogul és szeressétek egy­mást!” A jóság, az erény ajándéka — a szeretet szétsugárzása —, ez a szonátáiban, kamarazené­jében természetes emberi ma­gatartássá átlényegülő miszti­kus erő: feledhetetlen ifjúkori barátaihoz és előkelő női ta­nítványaihoz írott leveleiben is, lappangva, mint apró ten­gerszemekben tükröződő dete- jezo jótétemény hat. Halts Géza NE TÁPLÁLJUNK ILLÚZIÓKAT A rajnai tartományi zsinat alkalmából dr. Beckmann, a rajnavidéki evangélikus egy­ház elnöke figyelmeztető szó­val óvott attól az illúziótól, melyet még evangélikus kö­rökben is táplálnak a római egyház második vatikáni zsi­natával kapcsolatban a két egyház tehetséges egyesülésé­ről. A római katolikus egyház és a reformáció egyházai kö­zötti viszony megváltoztatá­sáról dogmatikai szempontból szó sem lehet — mondotta Beckmann. A XVI. század óta fennálló dogmatikai sza­kadék — nem utolsósorban a néhány évvel ezelőtt meg­hirdetett Mária-dogma révén — az eddiginél is jobban el­mélyült. Ennek ellenére a protestánsok és a római ka­tolikusok közötti viszony a gyakorlatban az 19.33—1945-ös évek közös tapasztalatai kö­vetkeztében megjavult. Újab­ban az evangélikus körökben mégis fokozódó nyugtalanság érezhető a „rekatolizáiási je­lenségek” miatt. „Sok levél­ben és beszélgetés alkalmával — közölte dr. Beckmann — mutattam rá a katolikus be­folyás emelkedésére. A kü­lönböző panaszok hosszú sora, mindenekelőtt a személyi po­litika okozta nehézségek, áll­nak előttünk.” Nyomatékosan óvott Beckmann a felekezeti kultúr- ős személyi politiká­tól, mert — mint mondja — az ilyen politika nem hasz­nálna sem az egyháznak, sem az államnak. A DÉL-AFRIKAI POLITIKA ÖSSZEEGYEZTETHETETLEN A BIBLIÁVAL (Bloemfontein, Dél-Afrika.) Dr. B. B. Burnett, Bloemfon- tein-i anglikán püspök pásztor- levélben foglalkozott a dél- afrikai egyházak és azok tag­jainak problémáival. Kiemel­te, hogy a faji megkülönböz­tetésnek az a politikája, me­lyet a nem-fehér lakosság hozzájárulása, sőt az ezzel a lakossággal való megbeszélés nélkül folytatnak, óhatatlanul jogtalan megkülönböztetésre és elnyomásra vezet. A dél­afrikai egyházak legnagyobb problémájaként jelölte meg a püspök azt a tényt, hogy a Biblia olyan magatartást ír elő az egyházak számára, melynek alapján a kormány faji politikájával feltétlenül összeütközésbe kell kerülniök. Ugyanakkor a püspök meg­állapította azt is, hogy az az egyház is, amelyet ő képvi­sel, nem maradt mindig hű­séges megbízatásához és a Krisztussal való egysége nem volt mindig teljes. A FAJI PROBLÉMA ÉS A SZÓSZÉK-CSERE A Dél-afrikai Holland Re­formátus Egyház havi- tájé­koztatója tudósít arról a vi­táról, mely az egyház fehér és színes lelkészei között a szószék-csere kérdésében tá­madt. Számos fehér lelkész szolgált már eddig színes gyü­lekezetben, viszont mindeddig csak kivételesen fordult elő, hogy egy színes lelkész szol­gált volna valamelyik fehér gyülekezet szószékén. A vitát egy lelkész javaslata indította el. Ez a lelkész azt javasolta, vezessék be a rendszeres szó­szék-cserét az anya- és a leányegyházak között. Rögtön megszólalt a tiltakozás hang­ja is, mely szerint ez a ja­vaslat az ország hagyományos politikájával szemben erősza­kot jelentene, sőt a misszió ügyének is ártalmára lehetne. A Holland Református Misz- sziói Egyház zsinatának egyik vezető személyisége ugyanek­kor síkra szállt annak érde­kében, hogy hagyjanak fel minden faji megkülönbözte­téssel. A praetoriai egyetem egyik szociológusa kiadott egy tanulmányt, s ebben rámutat arra, hogy azoknak a holland bevándorlóknak, akik még egy éve sincsenek Dél-Afrikában, 32 százaléka helyeselte a dél­afrikai faji politikát, azoknak a bevándorlóknak pedig, akik már öt évnél régebben élnek az országban, több mint 75 százaléka. Atomfegyver és keresztyén etika Ezt a címet viseli egy Münchenben megjelent kato­likus kiadvány. Ez a könyv a római egyházban a teoló­giai munkálkodás szabadságát és ugyanakkor megkötöttségét teszi nyilvánvalóvá azzal, aho­gyan a mag-problémával ke­resztyén etikai szempontból foglalkozik. Kidomborodik az egyház tanítói hivatalának te­kintélye, mert még egy páter Gundiachnak sincs megenged­ve, hogy XII. Pius pápa ta­nítását úgy értelmezze az atomháborúra alkalmazva, hogy ebben az értelmezésben a dolog természete szerinti szabadság érvényesülhetne. A könyv szerzői a politikai ál­lásfoglalásuk számára bizo­nyos szabadságot igényelnek: „Lelkiismereti ítéletük meg­változtatásával a politikai te­vékenységben éppen azoknak van joga legkevésbé a gya­núsításra, akik a maguk ma­gatartását mindenkor a hatal­mi viszonyok alakulása sze­rint változtatták intézkedé­seikben. Amint hogy képesek és készek ezt a magatartást és a kérdés megítélését meg­változtatni például egy hadse­reg atomfegyverekkel való felszerelése ügyében.” (9. ol­dal.) A könyv Rudolf Fleisch­mann magfizikusnak tárgyila­gos tájékoztatásával kezdődik. Fleischmann nem fest a falra borzalmas képeket, melyek túlzásaik miatt hihetetlenül hatnának, de ártalmatlannak sem ítéli a helyzetet. Reámu­tat a fenyegető veszedelemre és kíméletlen tárgyilagosság­gal bizonyítja be, hogy a ve­szedelem mindenekelőtt abban áll, hogy a robbanás által oko­zott rádióaktivitást semmi módon sem tehet többé ér­vényteleníteni, visszacsinálni. (16. oldal.) Teológiai állásfoglalása a könyvnek a klasszikus termé­szetjogban és a keresztyén (katolikus) morálban gyökere­ző „igazságos háborún” alapul. Érdekes vitát folytat Ernst Wolfgang Böckenförde és Ró­bert Spaemann páter Gund- lachhal. Mindketten kimutat ják, hogy Gundlach megálla­pításai sem XII. Pius pápa nyilatkozataiból nem követ­kezhetnek, és nem hozhatók összhangba a természetjogi háború-tannal, sem a keresz­tyén (katolikus) teológiával. (162. oldal.) Hivatkoznak arra, hogy XII. Pius pápa sohasem beszélt a védekezés abszolút jogáról, tekintet nélkül az esz­közökre és a védekezés kö­vetkezményeire. Páter Gund- lachhal ellentétben XII. Pius nem egyszer- megállapította: „Ha a háború okozta károk összehasonlíthatatlanul na­gyobbak, mint az eltűrt jog­talanság, az embert kötelezni kell, hogy vállalja inkább a jogtalanságot”. (164. oldal.) Szerintük Gundlach hibásan értelmezi a pápa magatartá­sát a fegyver hatása ellenőr­zésének kérdésében is. Gund­lach ugyanis az ellenőrzést csupán a fegyver alkalmazá­sa aktusára akarja vonatkoz­tatni: „Gundlach mindent arra az egyszerű megállapításra építhet-e, hogy egy ellenőriz­hetetlen atomháború kirob­bantása csak akkor erkölcs­telen, ha azt egy keleti ha­talom vezetője, nem pedig akkor, ha azt egy nyugati ál­lamférfi robbantja ki?’’ (169. oldal.) A pápa és vele együtt az egyház tanítói hivatalának véleményeként a szerzők sze­rint ezt kell megállapítani: „minden emberi akarat, mely egy ilyen katasztrófába-taszí- tást tűz céljául, perverz ha- talomratörés”. (168. oldal.) A szerzők egy másik kérdésben: a javak lemérése az igazságos háború kérdésében, is az egy­házi tanítói hivatal ellent­mondását mutatják meg. Ka­tolikus tanítás szerint egy há­ború csak akkor igazságos és jogos, ha a megítélhető káro­kat a számbavehető haszon túlhaladja. Ebből származik Gundlaehnál az értékteória. Szerinte: mert a megvédett jó, a „szabadság”, oly nagy értékű, azért jogos ennek ér­dekében a „kisebb érték”, minden ember életének a koc- kárateváse. De — így állítják a szerzők — ha egy kisebb érték, ez esetben az emberi élet, előfeltétele egy nagyobb­nak (a szabadságnak), akkor a kisebb értéket kell a na­gyobb értékkel szemben előny­ben részesíteni. (176. oldal.) A háború a Gundlach-i esz« katológia (végvárás) demonst­rációs eszköze. (175. oldal.) Hogy a szerzők nem félnek állásfoglalásuk alapján politi­kai következtetéseket is le­vonni, azt azzal mutatják meg, hogy amikor egy atom­támadás tehetséges kirobbaná­sáról beszélnek és ebben a Szövetségi Köztársaság hely­zetét tartják szemük előtt, ezt mondják: „Az a NATO-vezetőségnek a német szövetségi kormány által megerősített szándéka, hogy még hagyományos táma­dás esetén is masszív atom- visszaütéssel válaszoljanak, hogy így a helyzetet a maguk javára fordítsák. Hogy ez a „masszív megtorlás stratégiá­ja” az egyház tanításának, speciálisan XII. Pius pápának nyilvánvalóan ellentmond, ezen Gundlach túlteszi ma­gát”. (176. oldal.) Sajnos, azonban hiányzik a szerzőknél elvi álláspontjuk alkalmazása. Bebizonyíthatják ugyan, hogy a pápa sohasem beszélt az atomháború érde­kében és annak igazolása ér­dekében. Kimutathatják Gund- lachról, hogy tanítása olyan gondolkodás eredménye, me­lyet a keirsztyén természetjo­gon alapuló erkölcs alapve­tően szétzúz. (182. oldal.) Meg­állapíthatják, hogy Gundlach gondolkodása csak egy po­gány kozmosz-gondolat fázisá­ról lehetséges. (189. oldal.) Abban a kérdésben, mely so­kat vitatott kérdés, hogy ti. egy fegyver önmagában le­het-e erkölcstelen, eljuthat­nak arra a lapidáris megálla­pításra is: „Ha az atombomba önmagában elvileg csak indi- ferens kombinációja fizikai és kémiai elemeknek, akkor hasonló joggal a pornográfia is csak indiferens kombiná­ciója a fekete nyomdai nyo­másnak és a papírnak.” (182. oldal.) A szerzők álláspontja szerint igenis az atombomba önmagában gonosz. Ebben a kérdésben az emberi létek nemcsak közömbös, hanem szabadságából folyóan Isten­hez vagy a Gonoszhoz kötött, így égy dolog természet"-e is, melyet az emberi létek al­kot, lehet Istentől vagy a Go­nosztól megítélt. (194. oldal.) Világosan utalnak a szerzők a középkor kínzókamráíra, melyek önmagukban egy er­kölcsileg elvetendő célt tar­talmaztak. És mégis. Éppen itt lesz nyilvánvalóvá a katolikus egyház teológiai munkája sza­badságának megkötöttsége is. A szerzők nem hagynak két­séget afelől, mi az ő dönté­sük egészen a politikai akti­vitás következményéig, azon­ban nem tudnak másokat is elkötelezően hasonló magatar­tásra felhívnL Fejtegetéseik nélkülözik a tekintélyt, nem tudnak ugyanis hivatkozni .3 Szentírás tekintélyére anélkül, hogy ugyanakkor ne érinte­nék, esetleg sértenék az egy­házi tanítói hivatal tekinté­lyét. Az egyházi tanítói hiva­tal döntése az atomháború és az atomfegyver kérdésében mind ez ideig ugyanis nem tör­tént meg. így a szerzők nem tudják bemutatni azt, amit az evangélikus olvasó, mint kényszerítő következtetést, el­vár: ez az, amit a mi Urunk Jézus Krisztus tölünk megkö­vetel. A könyv mindenesetre azt mutatja, hogy a mag-kérdés a katolikus egyházon belül vi­tatott, nem egyértelműen vi­lágos kérdés és mutatja azt a tehertételt, amit az egyház tanítói hivatala jelent akkor, amikor egy ilyen nagy kér­désben a döntés szükségszerű. Pedig ez a döntés az, amely igazi közösséget hozhatna lét­re az evangélikus és a kato­likus keresztyének magatar­tásában. „TÉRD-SZTRÁJK” AMERIKÁBAN Az amerikai négerek úgy­nevezett „térd-sztrájk”-ját az USA déli államainak püspöki egyháza egyik közelmúltban tartott gyűlésén helyeselte és azt a vallás területén a faji megkülönböztetés elleni harc fegyverének minősítette. A sztrájk abban áll, hogy négerek bemennek az eddig kizárólag fehérek számára fenntartott templomokba ét ott letérdelnek,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom