Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-06-18 / 25. szám
v r nj •• • TJb egyhástorténetbffbi _ , Lelkészképzésünk a 16. században „Szorongó aggodalommal kísértem egyházam állásfoglalását.. AMIKOR A REFORMÁCIÓ MEGJELENT MAGYARORSZÁGON, a papság műveltségi színvonala általában alacsony volt. Az 1515-ös veszprémi katolikus zsinat a falusi papoktól csak az olvasást, éneklést, az elemi ismeretékben és a latin nyelvben való rémi jártasságot kívánt meg. Teológiai műveltség dolgában ennek következtében egyenetlenség mutatkozik a reformációhoz csatlakozó lelkészek körében is. A reformáció ngyan fellendítette a külföldi egyetemek látogatását, hiszen a neves magyarországi reformátorok mindegyike Witten- bergben és más külföldi egyetemen tanult és magas teológiai műveltségének bizonysága a XVI. század rendkívül fejlett teológiai irodalma, de ez nem volt mindenkire érvényes, hiszen a XVI. században három részre szakadt ország nehéz viszonyai között nem volt könnyű magas műveltségre szert tenni. A baranyai 36. kánon pl. kimondja: 5,Miért hogy sok az aratás, ke- víés az arató, nem mindnyájan lehetnek jó deákok és félelmes helyek is vannak, ha erkölcsében, magaviseletében jó, s tudja az magyar írást, értse az keresztyénségnek funda- mentomát, olvassa az magyar bibliát: bátorságosan felszentelhetik, mert látjuk szükségét az keresztyéneknek.” A külföldi egyetemen járt lelkészeknek mindig nagy tekintélyük volt, s ezek töltötték be a vezető állásokat. Ez azonban nem Vált mindenki Számára lehetővé, sokan voltak, akik csupán itthon tanultak, Sopron, Csepreg és Kőszeg is sok derék papot nevelt a XVI. században. SOPRONBAN 1524-ben még hóhér égette meg a város piacán Luther iratait Néhány évtized alatt azonban győzelmesen meghódította a reformáció által hirdetett ige a Soproniak szívét. 1557-ben a Soproni városi iskola felső tagozatában megindult a magasabb fokú oktatás, az alsóbb fokon megkezdett latin nyelvem kívül filozófiát, görögöt és hébert is tanítottak, a leendő teológusok kedvéért. A soproni lelkészek is részt Vettek a lelkészi pályára készülő ifjak tanításában. Dra- gonus Gáspár soproni lelkész 1587-ből származó aláírása Szerint a „szent teológia professzora” (sacrae theologiae professor) címet is használta. EPERJES a magyarországi reformáció szilárd fellegvára volt. 1531-ben az egész város az Ágostai Hitvalláshoz csatlakozott, s innentől 140 esztendeig, 1671-ig nincs is Eperjesen katolikus egyházközség. Az erős eperjesi gyülekezet Iskolát szervezett, mégpedig á ,magyar Wittenbergá”-nak mondott Bártfa rendtartása alapján, amelyet Stöckel Lénárt alkotott. 1567-ben Eperjes megkapta a „ius depositi”-^ az árulerakodóhely kiváltságát, ez a város gyors felvirágzását eredményezte, kereskedelmileg Becs és Lipcse ptán harmadik helyként Eperjest emlegették. A gazdag város bőven költött iskolájára is. . A magas színvonalú eperjesi Iskolában olyan kiválóságok fe- nevelkedtek, mint Scultéti Severin, aki anélkül, hogy külföldön is megfordult volna, bártfax pap lett, majd az íjt szabad királyi város esperese. Nagy tekintélyére jellemző, hogy papot is szentelt Sz 1597-iki zsinat alkalmával. A LELKÉSSZÉ SZENTELÉS alapos vizsgáztatás után történt meg Sztáray Mihály „Az igaz papság tüköré” című színművében a szereplő római papának arra a kérdésére: „De ugyan miképpen töttenek pappá titeket?” Tamás evangélikus pap ezt a választ adja: „lm, ekképpen. A mi pis- pekünk begyűjtötte a körül való tudós papokat és a keresztyén népeket. Jól megkérdezett először a prédikátorok előtt a mi tudományunkról és a hitnek ágazatairól. Megtudakozott a mi életünkről is. Azután osztán prédikáltatott velünk egynéhányszor a keresztyének előtt, úgy tött aztán pappá és elbocsátott minket, ahová a keresztyéneknek kellettünk.” A TOVÁBBKÉPZÉS a pappá szentelt egyén állandó kötelessége. A baranyai 27. és a meszleni 40. kánon a Szent- írásnak, a hitvallási iratoknak és a kiválóbb teológiai műveknek állandó tanulmányozását követeli meg. „Minden tanétómák (lelkésznek) Bibliája legyen, azt szorgalmatosán olvassa és repetálja; amellett régi jámbor doctorok írását tartsa, kik authenticusok legyenek, kiknek írások egyez, annyiban az sz. írást, az ő igaz értelmek szerint magyarázza. Ha valami nehéz dolog támadna is valamiből az kö- rösztyének között, abban az tanétó semmit ő magától ne cselekedjék, hanem mindjárt az Isten igéjére és az régi kö- rösztyéneknek Isten igéje szerint való canonira tekéntsen és az szerint tegyen minden dolog felöl ítéletet.” AZ EGYHÄZKERÜLETI GYŰLÉSEK egyik fő tárgya volt mindig a felszentelendő lelkészek megvizsgálása és felavatása. A lelkészi vizsgálatra á jelöltek csak akkor jelentkezhettek, ha valamely gyülekezet a lelkészi állásra megválasztotta őket. A lelkészi állásba kerülés előtti éveket rendszerint az iskolában töltötték a lelkészek, mint tanítók, esetleg igazgatók. Az iskola elvégzése után tehát nem került valaki felszentelésre, hanem csak miután az iskolában bebizonyította a lelkészi pályára való alkalmassagát Gyakorlatilag tehát nem voltak segédlel készi évek, mert azokat vagy az iskolában, vagy névelői minőségben kellett eltölteni. A papszentelés a parochus lelkészek felszentelése volt. Mivel az egyes lelkészek kiképzése különböző volt, másmás egyetemeken és főiskolákon tanultak, ezért a lelkészjelölteket vizsgáló szuperintendensek egyénileg foglalkoztak minden egyes jelölttel, sokszor napokig tartó vizsgáztatás során kérdezték ki a jelöltek tudományát. A XVI. században tehát még egységes lelkészképzésünk nem volt, ez azzal a következménnyel járt, hogy a lelkészek műveltségi színvonalában nagy különbségek mutatkoztak. Isten iránti hálával gondolhatunk arra, hogy ma menynyivel rendezettebb és fejlettebb fokon történik egyházunkban a jövendő lelkészek képzése. Dr. Ottlyk Ernő VASZARY JÁNOS A Magyar Nemzeti Galéria eléggé nem dicsérhető emlékkiállítássorozatot indított meg. Nagy magyar festőink összegyűjtött életműve nemcsak azért mond sokat, mert az Idő szűrőjén át elfogulatlan, tárgyilagos ítéletet vált ki a szemlélőből, helyes értékelés alakul ki életükben még vitás, félreértett, kellő figyelemre- nem méltatott jelentőségük felöl, hanem azért is, njert nagy festők, akárcsak hagy muzsikusok és lírikusok, szemmel-füllel érzékelhe- tőleg. gyorsan, idöbelileg szinte egyszerre, átfogó jellemzést adnak, tükröt tartva elé, a nemzetükről. Hogy kis nemzetnél, aminő a magyar, ez mit jelent, elegendő, ha eltűnődünk, mekkora visszhangot kelt ma világszerte Bartók zenéje? Vagy, ha visszagondolunk, a brüsszeli kiállításon, milyen szenzációs felfedezésként hatott az életében bolondnak hiresztelt, támogatós híján éhenhalt Csontvárg Tivadar kinyilatkoztatáserejű festészete?! Vaszary János időrendi sorrendben rendezett, teljesnek ugyan nem mondható, de nagyjából, különböző stílus- korszakairól tájékoztató gyűjteményes emlékkiállítása: meglepetés. Már életében úgy tartotta őt nyilván a közvélemény, hogy zseniális festő, de nem tudott mit kezdeni sűrűn váltogatott stílusával, festési technikájával, hol vastag festékkel felrakott érzéki, húsos, hol meg halovány, finoman a hajszálvonalak közé lehelt, éteri színeivel. Ráfogta, hogy kiéli roppant tehetségét a fölényesen kezelt formákban, de a ragyogó külszín elsikkasztja a mondanivaló mélységét. Inkább a szemnek pillanatnyi gyönyörűségét szolgálja, de nem gondoskodik lelki-szellemi útra- valóval, amit magunkkal viszünk, ha már nem látjuk is magunk előtt a műalkotást. Kellemes csalódás éri a látogatót, ha figyelmesen elmerül ezekben a remekművekben. Vaszary a valóság festője. Hiteles tolmácsa annak, amit lát. Megvesztegethetetlenül tárgyilagos. Személytelen. Sem hiúság sem érdek, sem elfogultság, különös vonzalom, vagy ellenszenv nem befolyásolja. Nem irányítja más ecsetjét, csupán az igazság szeretete. Szenvedélyesen átéli a tárgyát, újraalkotja csapongó képzeletében és ritka önfegyelemmel, szigorú önkritikával, az ész hűtőjében örökíti meg. De a folyton változó külső forma kizárólag keret, szükséges megnyilvánulási mód, hogy a tartalom, a megfoghatatlan élet, a sugalmazó gondolat, érzés, szándék és nem utolsósorban az égő hit uralkodjék művein- Vaszary eltűnik a háttérben, teljesen azonosul a tárgyával. Színei szikráznak a fénytől, lélegzenek, egy pillanatig meg nem szakítják az éber érzékelés szuggesztiőjáL Ezért mondanak mindig újat, meg- unhatatlanul aktuálisat. Parasztjai, háborús riportjai, korabeli társasági alakjai: élő forrásművek, kortörténeti dokumentumok. Életműve az élet lebírhatatlan szeretetéről és megbecsüléséről vall. A Szép igézetével hatalmas erkölcsi erőt képvisel. Józanság, tisztaság, emberség egészséges légkörét árasztja. Nem hiába rajongott érte az ifjúság. Kitűnő útikalauz a mai ifjúságnak is. Festményei félreérthetetlen választ adnak á legkü-’ lönbözőbb kérdésostromokra. Ha őszintén, az igazságot keresve, áll meg előtte a tétova ifjú, megerősödve, tesben-lé- lekben felfrissülve folytathatja életét E G. Díjnyertes francia filmet vetítenek filmszínházaink. A film címe: Az ítélet Témáját a francia ellenállási mozgalomból meríti. Azonban a művészi alakítás, rendezői elgondolás és operatőri megoldás tökélyre vitte az Ismert témának soha el nem múló aktualitását. A tengerparti francia városkába magasrangú német tiszt érkezését várják. Résnyi- re nyitott ablaktáblák mögül éles férfiszemek figyelik az utat. Aztán felbúgnak a motorok, egy zászló kinyúl a bezárt szemű ablak némasága mögül, valaki odakuporodik az erkély rácsához. Dörrenés, sikoly, vezényszavak, szaladó léptek. S a német tiszt többé nem vezényli csapatát francia hazafiak ellen. Ezzel a jelenettel kezdődik a film. Az akció utón fegyveres németek lepik el az utcákat, hogy kézrekerítsék az ellenállási mozgalom embereit. Először Georges-t fogják el. ő volt az, aki a zászlóval a jelzést adta. Alig, hogy belökik a börtönné kijelölt alagsori helyiségbe, máris nyílik az ajtó s betuszkolják Francois-t, az öreg halászt, aki kocsijával ment az utcán s a bakról egyenest idehajtották, pedig nem tudott semmiről semmit... Aztán egymásután hozzák a többieket is. Antoine a volt szakszervezeti munkás, aki most az akció vezetője és végrehajtója. Jeane Boissard asszony, akinek az erkélyéről hajtották végre az akciót, s végül Catharine, ez a fiatal lány, aki az összekötő nehéz munkáját végzi a mozgalomban. Alighogy együtt vannak, meghallják az ítéletet: halál. Egy óra múlva mind az ötü- ket kivégzik. Ettől kezdve az esemény itt játszódik a siralomházukká lett alagsorban. És itt kezdődik el a drámai képsornak csodálatos láncolata. A film nézői szemtanúi Ä „Stimme óér Gemeinde,” ismert nyugatnémet egyházi lapban, nem régiben egy írás jelent meg Dieter Linz lelkész tollából: „Az egyházban . vagy azon kívül” címen. Az író ebben többek között megállapítja, hogy minden kétséget kizáróan az egyházon kívül nem lehet keresztyénnek lenni. „Nincs ... semmi elgondolható alap arra, hogy egyházunkat valaki önként elhagyja!” A lap egyik olvasója nyílt levélben szólt hozzá a cikkhez. Mondanivalója nemcsak keserű bírálat, de megszívlelendő figyelmeztető is az egyház, annak szolgái és hívei számára: Az egyház nem maradhat néma és érzéketlen, amikor hívei a legsúlyosabb kérdésekkel — a lét és nemlét — kérdéseivel viaskodnak, Bemutatunk néhány részletet a levélből: * „Megköszönheti Istennek, mélyen tisztelt Linz lelkész úr, hogy ön még soha nem került olyan helyzetbe, hogy álmatlan éjszakái lettek volna ezért a mi evangéliumi egyházunkért. Nekem voltak ilyen éjszakáim, és levontam a következtetést: önként kiléptem. Nem volt az „rövidzárlatos- cselekedet”, hanem keserű lelkiismereti döntés. 25 éves voltam, amikor Hitler hatalomra jutott. Azok közé az emberek közé tartoztam, akik az ő törvényhozása révén másodosztályú emberekké lettek, noha személyemben nem üldöztek, minthogy „árjával” kötött házasságom révén védett voltam, — csak apámat és nagyszüleimet ölték meg, illetve taszították olyan kétségbeesésbe, hogy véget vetettek életüknek. Minden istentisztelet, melyen ezidöben részt vettem, „ami Führerünk- ért mondott imádság”-gal végződött. A templom tehát számomra egyáltalán nem az a hely volt, ahol Jézus számomra oltalmat jelenthetett volna! — Nem akartam ítélni, mert jól tudtam, hogy az eniber nem kívánhat minden keresztyéntől hit-valló bátorságot és önfeláldozást. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél" — magam is „német köszöntésre” lendítettem karomat, mint mindenki más, és ezért tulajdonképpen igazán nem is voltam felelős. Biztosan megértheti, hogy amikor ezek az idők elmúltak, magam elé tűztem: soha többé nem teszek semmit jobb belátásom ellenére; soha többé nem sodródom a többiekkel! Hálából azért, hogy ismét teljes értékű tagja lettem a társadalomnak és mert éretté tett sok keserű élettapasztalat, szociálpolitikai munkálkodásba kezdtem. Létesítettem egy „Tanácsadó-hivatalt az öntudatos szülői tiszt érdekében”, Kasselben... és ezzel a gyakorlati munkámmal beleütköztem városom egyházi köreinek ellenállásába. Üjra és újra megkíséreltem, hogy azokkal a lelkészekkel, akiket ismertem és az egyházi hatóságaikkal, eszmecserét folytathassak ezekről a problémákról. Nem kíméltem a fáradtságot, hogy részt vegyek azokon az evangéliumi gyűléseken, melyeken a házasságról és a családról tartottak előadásokat, azonban ott számomra valami teljesen idegen nyelvet beszéltek, amely mit sem tudott kezdeni a megértő felebaráti szeretettel. Aztán elérkezett a Szövetségi Köztársaság újrafelfegy- verkezésének ideje. Szorongó aggodalommal kisértem egyházam állásfoglalását és meg tudtam a „Stimme der Ge- meinde”-böl, hogyan nyilvánították újra meg újra az emberük érvénytelennek a krisztusi igét: „Aki fegyvert fog, fegyvertől kell elvesznie!” Amikor a hofgeismari evangélikus akadémia egy ülése alkalmából, egy Robert Musil- ról szóló eszmecserén, teológus-szájból hangzott el, hogy igenis tisztában kell lennünk afelől, hogy a Hegyi Beszéd nem életképes többé, (Loccum- ban ezt abban az évben, másodszor is hallottam), egészen nyilvánvalóvá lett számomra, hogy ebben az egyházban többé semmi keresnivalóm! Végre aztán megszűntek lelkiismereti gyötrelmeim, amikor magamat — egy további keserű tapasztalat után — a kiFilmszemle: ÍTÉLET lesznek a legkülönfélébb jellemek alakulásának. Ahogyan fogynak a percek, ügy kerülnek mind közelebb egymáshoz és az ügyhöz, amiért életükkel fizetnek. Először Francois, a halász szólal meg: „Mi közöm van nekem ehhez?” Élni akar. Ő ártatlan... — hangsúlyozza. Aztán meglát egy félredobott hálót s elkezd körülötte sü- rögni. Egy-két óra alatt ki lehet javítani — mondja és elkezd rajta dolgozni. Ügy, mintha otthon, a holnapi fogáshoz készülődne. Antoine az óráját ejti le. Az egyetlen eszközt, ami az idő múlására figyelmeztethetné őket. Felkapja és Cathari- ne-val együtt — mintha egy hosszú élet állna még előttük — az óraszíjat kezdik javítani. Georges önmagával viaskodik. Menekülni szeretne. Szereti az életet és fél a haláltól. Hirtelen komoly ötlete támad: föl kell szedni a padló kőkockáit és kivájni a földet a fal alatt. Ez a terv néhiány percig betölti mindnyájuk életét. Vödörrel és gyermeklapáttal nekiesnek az ásásnak. De hiába... Egy vödörrel kiszednek, kettővel ömlik be helyette. Oda ez a remény is ... Csak Jeane Boissard asz- szony hallgat. Kötényes alakja édesanyánkra hasonlít. (Sajnos, a film forgatókönyvének írói adósok maradnak mindvégig az ő életének ismertetésével!) Arcáról csodálatos derű és fény árad. Szeretnénk megsimogatni, olyan közel van hozzánk..., Néha mindnyájan odarohannak a rácsos ablakokhoz és kinéznek a fáradtan hömpölygő tengerre. Csak a tenger zúgása és a madarak vijjogása hallatszik. (Még a néző lelkét is átjárja valami félelem és iszonyt) Francois feleségét durván elráncigálják a katonák.'.. Majd fiai jönnek vidáman labdázva az ablak alá és egy tábla csokoládéban üzenetet csempésznek be az elitélteknek. „Megpróbálunk kiszabadítani benneteket” — hangzik a baj társaktól a biztatás. Táncraperdülnek ... talán ... Vagy nem? Néha már lehet hallani az amerikai ágyúk hangját, de vajon ideémek-e? Lövöldözés ... Talán ... Valaki elesik az ablak előtt, közel a tengerhez... ő volt, a bajtárs... Vége. Az idő rohan s az idegek feszülnek. Georges már alig bírja ... már-már összeroppan. Catharine megmondja Antoine-nek: szeretlek... úgyis mindegy... A vásznon arcok jönnek és tűnnek el... Ráncok és szemek beszélnek szavak nélkül ... A lelkek nagy szín játéka ... A kohó tüze megolvasztotta az ércet, meg kell csapolni... Az idő rohanásával az események is rohanni kezdenek. De most már mindegy... Az árván maradt pingpong-asztalon búcsúlevelet írnak a csokoládé papírra... anyjukhoz, bajtórsaikhoz... Aztán ... Aztán — mivel nem hajlandók szimpatizálni a Nagy Német Birodalommal — egyenként kiszólítják őket és elindulnak a vesztőhelyre. Mozart Requiem jének hangjai csendülnek fel és ők elindulnak a halál felé. Amikor odaérnek a tenger partjára, a felvevőgép még egyszer közel hozza arcukat. A halált hozó fegyverek csövével szembenézve, Jeane Boisszard asszony keresztet vet és imádkozni kezd... A halász ráncos arcán a megvetés: szégyell jétek magatokat... ^Georges felteszi szemüvegét: lépésre elszántam! Amikor pedig Martin Niemöller ismert kasseli beszéde után, amelynek tanúja voltam, néhány kasseli lelkész sietett magái a sajtóban nyilvánosan elkülöníteni ettől a bátor férfiútól, akkor is rögtön bejelentettem volna kilépésemet, ha azt már meg nem tettem volna egy évvel azelőtt. Megkíséreltem világossá tenni, miért dicsekedtem azzal, hogy nem leszek többé soha és sehol „együttsodródó", azaz egy olyan egyesület tagja, melynek tételeit nem tudom teljességgel magaménak vallani. Nem akarok még- egyszer a lagymatagság bűnébe esni. Ez számomra keresztyén voltom miatt mégcsak. keserűbb. Arról van szó tehát, hogy olyan egyháznak sem akarok a tagja lenni, amelynek képviselői ismét megáldják a fegyvereket. Hogy hagyományos vagy nukleáris fegyverek azok, az az én lelkiismeretem számára nem jelent különbséget. Most felszabadultam attól a gondolattól, hogy tagságommal egy olyan egyházat erősítek, mely tagjainak többségében, számomra döntő pontokon, kivonja magát Krisztus követést alól.” * Az emberiség és benne hí* veink napjainkban is súlyos kérdések elé kerülnek. Kinek- kinek személy szerint kell megtusakodnia ezekkel , a kérdésekkel. Csak, ha az egyház korunk nagy kérdéseiben, Istennek engedelmeskedve, nem vonja ki magát Krisztus követése alól, mondja ki Linz lelkész szavait: „Nincs... semmi elgondolható alap arra, hogy egyházunkat valaki önként elhagyja”. KETTÖSZOBA ÖSSZKOMFORTOD* (pótlékmentes személyzetis), telefonos, napos, udvari lakásomat egy- szoba-hallos, vagy egyszoba személyzetis utcaira elcserélném. Minden költséget térítek! Gábor, telefon: 401—952. hát ilyenek vagytok?.:. Catharine és Antoine megfogják egymás kezét, összenéznek: az élet szépsége és dicsősége... És a tenger mintha erősebben hullámza- na, amikor eldördül a sortűz. Az Qt francia hazafi vérét elmossa a hullámverés ... Mély lélektani ábrázolás jellemzi „Az ítélet” című filmet. Igaz, hogy nem megnyugodva, hanem lelkileg felkorbácsolva hagyjuk el a filmszínházat a film utón, de megéri, mert tanúi lehettünk öt ember hőssé formálódásának. A szereplők közül talán csak kettőt említsünk meg: Catharine-t Marina Vlady, Antoine-t Róbert Hossein alakítja. Érdemes megnézni ezt a vázlatosan ismertetett filmet! k. á. KINEVEZTÉK AZ ÜJ JOHANNESBURGI PÜSPÖKÖT (Dar-es-Salam) A Dél-afrikai Anglikán Egyház püspökéi — kiknek élén de Blank fokvárosi érsek áll —, dr. Ambrose Reeves utódául dr. Leslie Stradling-ot nevezték ki az új johannesburgi püspökké. A LONDONI SZENT PÄL KATEDRALIS dómlelkésze, John Collins New Yorkba utazott, hogy ott megkísérelje, nem volna-e lehetséges szűk keretű nem-hivatalos békekonferenciát rendezni. Résztvennének rajta a Szovjetunió, Anglia, más nyií- gati és semleges országok képviselői. Collins a brit „kampány a nukleáris lefegyverzésért” mozgalom elnöke: A NATO HADERŐ magasrangű tisztekből állá száztagú csoportját fogadta XXIIL János pápa*T
