Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-11-27 / 48. szám

ADVENTI SZEMLÉLŐDÉS Az ® gy h ó ztö rté * *tb ffte (Dmai Ojít'é Mátyás, a maqyar luther Már a 16. század végén úgy írnak Dévairól, mint akit hittestvérei kitűnő ékesszólá­sáért magyar Luthernek ne­veznek. Ugyanakkor a refor­máció ellenségei is Dévainak tulajdonítják a legfőbb szere­pet a magyarországi reformá­ció terjesztésében. A krakkói egyetem anyakönyvébe Dévai neve mellé egy katolikus kor­társ ezt a jegyzetet írta lati­nul: „Ez a Mátyás hozta be a lutheránus pestist, elkárho- zott ember és kárhozat fia.” A későbbi történetírók mind Dévait tartják a magyarorszá­gi reformáció vezéralakjának! Bőd Péter a Magyar Athé- násban (1766) jelentőségét így méltatja: „Legelső volt ez a Dévai Mátyás, aki a reformá­ciónak hajnalán az Isten be­szédének lámpását egész Ma­gyarországban elhordozta, és a tudatlanság homályában ülő embereknek a világosságot megmutatta: az Isten beszéde életet adó kenyerének édessé­gét megkóstoltatta és íze li­ierte.” A KATOLIKUS PAP Dévai születésének helye és időpontja az ismeretlenség ho­mályában vész el. Az első adat, amit tudunk róla, a krakkói egyetem anyakönyvi bejegyzése 1523 végéről. A magyar ifjak kénytelenek vol­tak külföldi egyetemeket fel­keresni, mert Mátyás király halála után erősen visszaesett a hazai tudományosság. A bo­lognai, bécsi, prágai, krakkói egyetemek voltak a leglátoga­tottabbak. Krakkót különösen az erdélyi és tiszavldéki ifjak keresték fel. Ezek sorában ta­láljuk Dévait is, aki valószí­nűleg két évig tanult a krak­kói egyetemen. Hazajövet szerzetesrendbe lépett s kato­likus pappá vált. A legköze­lebbi adat arról szól, hogy Dévai az abauji Boldogkő vár­ban teljesít kápláni szolgála­tot 1527-ben. Ma már nem tudjuk nyo­mon kísérni, mi mehetett vég­be Dévai lelkében, csak a kö­rülményekből tudunk követ­keztetni. Dévai 1529. december 3-án beiratkozott a witten­bergi egyetemre. Ebben az időben a szakadás és ellentét egészen határozott volt Róma és Wittenberg között Ezt Dé­vainak is tudnia kellett. Hi­szen Magyarországon is kihir­dette 1521-ben Szakmán György esztergomi érsek a X. Leó pápa által eretnekségért elítélt Luther kárhoztatását. Tudnia kellett Dévainak az or­szággyűlési végzéseket, ame­lyek a reformációt égetéssel, fej- és jószágvesztéssel fenye­gették. Amikor tehát a tiltó ren- deletelc ellenére a witten­bergi egyetemre lépett, a reformációhoz való csat­lakozásáról és a római katolikus egyházból való kilépéséről tett bizonysá­got. Bizonyára a katolikus egy­ház romlottságának az alapo­sabb megismerése és a Luther irataival való beható foglal­kozás válthatták ki ezt a lé­pését. A WITTENBERGI EGYETEM HALLGATÓJA A wittenbergi egyetem, a reformáció fellegvára, annyi­ra nevezetessé vált egy évti­zed alatt, hogy amíg 1517-ben a hallgatók száma alig érte el a 200-at, addig 700-on felül emelkedett az új tanulók szá­ma évenként ezekben az évek­ben. Dévai egy másik magyar társával együtt 1529. decem­ber 3-án iratkozott be a wit­tenbergi egyetemre. Európa minden részéről jöttek ide fiatalok. Egy alkalommal Me- lanchthon azt írta, hogy a va­csoráján 11 nyelv volt képvi­selve, köztük a magyar is. Dévai valószínűleg egy, legfel­jebb másfél évet tölthetett Wittenbergben. Ez alatt az idő alatt Luther és Melanchthon igen sokat voltak távol az egyetemtől. 1530-ban zajlott le az augsburgl birodalmi gyű­lés, amelyen felolvasták az Ágostai Hitvallást is. Luther és Melanchthon tehát ebben az időben a reformáció élet­halálharcát vívta a közélet­ben. Kétségtelen azonban, hogy Dévai életére döntő befolyást gyakorolt wittenbergi tartóz­kodása. Többé nem misézett, hanem más lelkésztől két szín alatt vette az Orvacsorát, ige­hirdetésében a reformáció ta­nítását érvényesítette. BUDAI PRÉDIKÁTOR Kétségtelen, hogy Dévai előtt Is terjedt már hazánk­ban a reformáció tanítása, azonban eddig nem tudunk egyetlen olyan reformátorról sem, aki a reformáció világ­történelmi értékétől áthatva, igehirdetésével és irodalmi műveivel is úgy küzdött volna a magyarországi egyház refor­mációjáért, mint Dévai. Dévai reformatori fellépésé­nek legelső adata 1531-re esik. Budán hirdette az igét szóban és írásban. Egyik levelében azt írja, hogy Budán „hivata­los tisztében forgolódott’. Papi szolgálatát nyilvánvalóan a reformáció szellemében végez­te, ennek bizonyítéka 1531-ben készült két irata. Az egyik a szentek alvásáról, azaz Isten előtti közbenjárásuk hatásta­lan és szükségtelen voltáról szólott, a másik pedig ötven­két tétel az üdvösségről. Mind­két irat valószínűleg csak kéz­iratban maradt, de így is sokan használták „kézikönyvecskék” gyanánt. A 16. századi neves német teológus, Chemnitz Márton is idéz Dévai latin nyelvű művéből. Amíg Németországban a bú­csúlevelekkel való visszaélés volt az egyházjavítás kiinduló pontja, addig Magyarországon más volt a helyzet. Itt nem volt olyan gazdagság, hogy ér­demes lett volna a római ud­varnak pénzforrások szerzésé­re berendezkednie. Nálunk a török elleni háborúk idején különösen megnövekedett Má­riában és o szentekben való bizodalom, hiszen az országot Szent István Máriának aján­lotta fel. Dévai eredetiségét mutatja, hogy felismerte a sa­játos hazai egyházi visszaélé­seket s azok ellen intézte a fő támadást. Irataiban megvé­delmezte Jézus Krisztus köz­benjárói tisztét, váltságmüvé- nev- tökéletességét, amely fe­leslegessé teszi Máriában és a szentek érdemeiben való biza­kodást. A szentek alszanak, mert meghaltak, de Jézus Krisztus ét és uralkodik örökké. (Folytatjuk) „Amikor megszületett Jézus a judeai Betlehemben, Hero­des király idejében...” — így kezdődik a karácsonyi tör­ténet leírása Máté Evangé­liumában. Lukácsnál pedig: .......Au­gu sztus császár rendeletet adott ki, hogy az egész lakott földet össze kell írni..." Nevekkel indul, akik kort, történelmet, környezetet és tájat jelölnek s közéjük éke­lődik az újszülött neve: Jé­zus. Mária szíve alatt hordja azt, aki eljövendő. Mögötte, — fárasztó, nehéz út mögött — a názáreti otthon. Milyen volt ez az otthon Mária jövendő életének meleg fészke, amit a gyermek Jézus s az ezután születő testvérei­nek boldog gyermekzsivalya tölt majd be? Fáradt léptei arra haladnak, ahol már feltűnnek Betlehem fehér, kupolás házai. Felnéz balra: virágzó kert pompás keretében ott emelkedik, a városkától délkeletre 6 km-re, a kényúr Heródes ragyogó kastélya. Keményen cseng a név s Mária még nem tudja, hogy ennek a névnek hatal­mával csecsemőket fognak gyilkolni, tálcára kerül Ke­resztelő véres feje s kétezer judeai és kelet-jordániai hon­fitársa hal kereszten kínos halált. Mögötte egy név, amit arany fénye övez s akinek pa­rancsára most fáradtan rakja lábait monoton egymásután­ban a judeai porba: Augusz­tus császár. Milyen kort takarnak e ne­vek? AZ OTTHON. Mária és Jó­zsef Názáretben olyan házban laktak, amelyet durván fara­gott mészkőből építettek. A földszinten volt József ácsmű­helye, bár szinte mindig a szabadban dolgozott, amint az itt mindenütt természetes. Fent az emeleten az egyetlen, ab­lak nélküli szobában laktak és aludtak. Ide kőlépcsőkön lehetett feljutni, amely a ház külső oldalához támaszkodott s egyenesen tovább vezetett a tetőre. Fűtőberendezés, kémény nem volt. Ha főztek, az ajtót kinyitották, amelyen vastagon ömlött ki a füst. A mennye­zetről függő olajlámpa gyér világosságot szórt szét. A csa­lád nappal a lapos tetőn tar­1. Az otthon és a kor tózkodott, vagy a ház előtti üres területen. József iparosember volt s így nem tartozott a legszegé­nyebbek közé. Bútorokat is készített, leginkább azonban a gazdálkodáshoz szükséges ki­sebb eszközöket, mint pl|. ekét, jármot, csöbröket, lapá­tokat és villákat, amelyeket becserélt a megélhetéshez szükséges dolgokra. Olykor épületácsként is dolgozott. Életük igénytelen volt, de nem sivár. Reggelire laposra gyúrt kovásztalan kenyeret et­tek s kecsketejet ittak hozzá. Napközben gyümölcsből, to­jásból, sajtból, búza- és árpa­lisztből, bükkönyből, borsóból otthon készült kenyérfélét et­tek. A vöröshagyma és fok­hagyma sohasem hiányzott, Uborka, borsó termése idején került az asztalra. Nyalánk- ságszámbament, ha húst, vagy halat ettek. A cukort abban az időben nem ismerték. He­lyette mézet használtak, ínyencségnek számított a há­zilag szárított gyümölcs, vagy szőlőlepény. A forró évszakban elől nyi­tott tunikát viseltek, amely­nek bő ujja volt s amelyet övvel fogtak össze. A hideg s az eső ellen gyapjúból szőtt ujjas köppeny védett, amelyet éjszaka takarónak használtak. Lábukon nyáron szíjjal felkö­tött talpat hordtak, télen ci­pőt. A nők fejkendőt és nagy vállkendőt viseltek. Mind a férfiak, mind a nők hosszúra növesztették a hajukat s a férfiak büszkék voltak sza­kállukra. így laktak, éltek, öltözköd­tek akkor Názáretben. Ilyen volt az élet egész Palesztiná­ban, a római birodalom sar­kában, „Heródes király ide­jében”, amikor „Augusztus császár rendeletet adott ki...” S A KOR, amelyet Augusz­tus, Heródes neve fémjelez s takar? Róma akkor 750 éves múltú, virágzó város s Augusztus ko­rát aranykornak mondják. A birodalom területe har­madfél millió négyzetkilomé­ter (mint egész Közép-Euró- pa), de ebben az óriási biro­dalomban a mai Európa la­kosságának mindössze egyti- zede élt, mintegy 54 millió ember. Ezek között 42 millió rabszolga volt. A népszámlá­lás a mai Itália területén 11 millió lakost mutatott ki. Két évszázaddal előbb még 22 mil­lió volt. Minden szabad ró* maira 7 rabszolga Jutott. Athénben 400 000 rabszolg» élt 20 000 szabad ember szol­gálatában. A híres nagy rab­szolgapiacokon néha néhány óra leforgása alatt 15 000 rab­szolga cserélt gazdát. Ezek teljesen jogvédelem nélkül éltek. Egy római szenátor, aki „a művészetek védelmezője’’ volt, halait rabszolgahússal etette, mert így ízletesebbek voltak. Dühös és szeszélyes urak és úrnők ezrével kor- bácsoltatták halálra rabszol­gáikat, vagy vetették őket vadállatok prédájául. Ha valaki megsajnálta a szerencsétlen rabszolgákat, ki­nevették, mert a szánalmat gyengeségnek tartották. A kor költői, — Horatius, Pro­pertius és Ovidius Naso — sem törődtek a rabszolgákkal; azokat az arisztokratákat di­csőítették, akiknek kegyeiből éltek. Beszélő adatok $ beszélő kö­rülmények. íme a kor kerete, amelyben Izrael kicsiny népe ősi tör­ténelmével és ígéreteivel élt Nem tudjuk, (hogy mindeb­ből Mária mit tudott. Heródes palotája láttán bizonnyal kes­kenyebbre húzódott a szeme s megrándult az arcizma, —» mint népe minden tagjának akkor. Egyébként csak ment, a vi­sel ős asszonyok sajátos tartá­sával s a lábanyomát belepte a por. De szívében zsolozsmák zengtek: „Magasztalja az én lelkem az Urat...” — s a szíve alatt már dobogott egy kicsi szív, akiről nyolc nap múlva így énekelt egy öreg szakállas zsidó: „látták az én szemeim a te üdvösségedet^ amelyet készítettél minden nép szeme láttára ...” Koren Emil A egyetemes keresztyén hitvallások Az Ágostai Hitvallás Az Ágostai Hitvallás Apológiája tanításait tartalmazza AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ HITVÁLLÁSI IRATAI I. kötet Kapható a Sajtóosztályon Budapest, VIII,, Puskin utca ÍZ. I. em. Ara: 45,— forint Dr. Ottlyk Ernő Alois Jirásek: A várnagy M Az öregúr késő délutánig maradt szobájába zárkózva. Mikor aztán kijött, hivatta egyik legényét, fölszólította, vegyen magához ásót- kapát s kövesse. Jó ideig mentek a várkastély mögött elterülő sűrű ligetben, amelyben most ég felé tárták csupasz ágaikat a jávorfák, hársak és bükkök, itt-ott egy-egy jól meg­termett jegenyefenyő. Egy vén hársnái megállóit a várnagy: — Itt áss meg egy sírt! A szolga ijedten munkához látott, sírgödröt ásott a kemény földben ... Mikor elkészült, visszatért a várnaggyal együtt a kastélyba, s társainak odasúgta: — Megőrült az öreg! Másnap a kíváncsiak kimentek a ligetbe, s megállapították, hogy a sír be van temetve. — Ezt alighanem az öreg követte el éjszaka. Arról, hogy mit ásott el a gödörbe, külön­féle vélemények voltak. — Hát kincset aligha — magyarázta a sza­kács —, mert ha pénze volna, annak nem fog idegennel gödröt ásatni, elássa azt ő maga is, de különben nincs egy lyukas tallérja sem. — Hiába, az öregnek most már egy kerék­kel többje van! Midőn másnap Salomena úrnő újból kopo­gott hűséges várnagya ajtaján, az ajtót nem találta zárva. Az öregúr, látva látogatóját, szótlanul fel­kelt a karosszékből, amelyben szinte erőtle­nül ült addig, mélyen elgondolkodva, s üdvö­zölte a grófnőt. — Mit csinál, kedves Straka? — Egy szépséges emléket strázsálok, nagy­ságos grófnőm, azt, amit itt hagyott nekünk Frigyes uram, a rajnai fejedelem, egykor cseh király! Széles vigyorral mutatott a falra, ahol nemrég a huszita fegyverek lógtak. Azok eltűntek onnan s azon a helyen egy darab fekete vászonra oda volt szögezve a lópatkó, amelyet a „téli király” itt hagyott volt. 4. Smirzsici Slavatáné úrasszony, eszébe jut­ván, hogy boldogult férjeura, valamint bátyja, smirzsici és náchodi Smirzsicky Albrecht úr ellenszegült Mátyás és Ferdinánd királyok­nak, s valószínű ilyképpen, hogy ő is kegy- vesztett lesz, fiával, Slavata Albreehtted és öccsével, a hülye Smirzsicky Henrikkel egye­temben kivándorolt Boroszlóba, Frigyes ki­rály után. Temérdek szekéren magával vitte minden értékes holmiját, drága bútorait, kin­cseit. Ebben az időben még az a remény kísérte, hogy Frigyes visszaszerzi a cseh királyság trónját, s neki is lehetővé teszi, hogy örökös birtokaira visszatérjen. Nedabiüci Straka uram azonban ott maradt. Csak már nem volt várnagy a náchodi kastélyban. Fia meg a ki­rály távozása után csakhamar elhagyta a kas­télyt, nem lehetett többé visszatartani. Attól fogva egy magányos kis nemesi majorságban éldegélt, teljesen visszavonulva, senkivel sem érintkezett, ritkán szólalt meg, úgy látták, folyvást ül és tűnődik. Mikor jelentették neki, hogy Salomena úrasszony elköltözik a határon túlra, furcsán elmosolyodott, de egy szót se szólt. Csak midőn a kaszmár megkérdezte, hogy Straka uram miképpen döntött saját személyére nézve, vajon szintén kivándoroí-e — rettentően felindult az öreg, oly szörnyű méreg fogta el, hogy egész testében reszketni kezdett, arca elvörösödött, szeme szikrázott. Az eddig nyugodt, szótlan öreg úgy neki- hevült, hogy a kasznár tüstént elinalt. Jó ideig hallották még Straka uram hangos és válogatott káromkodását. Ettől az eseménytől, eltekintve, az öregúr leggyakrabban kedvenc naptára, az Ádám Veleslavin históriai kalendáriuma mellett üldögélt. Ennek a könyvnek minden lap­széle tele volt a várnagy jegyzeteivel. Szépen sorjában felírta az öreg, mi történt Cseh­országban, s mi történik most e szomorú esz­tendőkben az Űristen akaratából. Már na­gyon fogytán volt minden üres hely a könyv­ben, minden margót teleírt már s a jegyezni- valónak se vége, se hossza... Sőt, egyre több s egyre szomorúbb történetek adódnak. Megesett, hogy az öreg várnagy hirtelen magához tért végtelen tűnődéseiből a naptár mellett, s mint aki észbekap, szólította lová­szát s megnyergeltette lovát. Aztán eltűnt, csak nagy sokára tért vissza. Beszélték a vi­déken, hogy látták a vén lovast elhagyott ta­nyák, puszta helyek táján ügetni, gyakran megállt a cseh—lengyel határ közelében, vala­minő magaslaton, s nyergében fölágaskodva nézte a ködbe vesző szemhatárt, amely el­ragadta a szerencsétlen ország királyát és a szerencsétlen apa fiát... 1624-et írtak, s tél volt. A havas úton ekhós szekerek hosszú sora kanyargóit észak felé, itt-ott egy-egy lováé ifi lépdelt a szekérsor mellett A szekereken bútor volt, meg mindenféle lim-lom, eleség, úgy festett az egész, mint mikor költözködnek az emberek. A kladskói hideg szél aprószemű hóval szembe verte az embereket s lovskat, s fújta, tépte a szekerek ekhóját. Azok mö­gött pedig vénemberek s meglett korú férfiak, gyerekek s asszonyok ültek összehúzódva, meggémberedve subáikban, köpenyben, pár­nák és zsákok közé gyömöszölve, hogy meg ne fagyjanak a hidegben. A szürke égről csak rövidke időre kergette el a szél a ritkás felhőket, ilyenkor kisütött a nap, de a felhők aztán isimét összeálltak, s a hegyekre s erdőkre, az egész hóba süppedt tájra újból ráborult a téli ridegség. A szekérkaraván, amely itt nagy gonddal- bajjal átvergődött a hófúvásokon, cseh szám­űzettek csapatát vitte, akik nem akarván le­mondani atyáik hitéről, önként elhagyták ha­zájukat. Náchodon át Kladsko felé tartottak, hogy Lengyelhonban találjanak menedékre. Náchod városa már mögöttük volt, közeledtek a határhoz. Az utolsó szekér mögött, mely valamivel kényelmesebb volt a többinél, két lovas po- roszkált. Az egyik fegyvert viselt, s ruhája elárulta, hogy nemesember. A másik férfi magas, daliás termetű volt, hosszú bajszú, arcvonásai komolyak, határozottak: egész külseje lelkészre vallott. Így is volt: mert a nemes nem volt más, mint Jirzsd Sádovsky, a Cseh Testvérek felekezetinek ismert nemes szívű védelmezője, az oldalán haladó pap pe­dig a „Világ útvesztőjé”-nek hímeves írója - Comenius. Sádovsky uram hirtelen megállította lovát, s egy lovasra hívta fel társa figyelmét, aki szembe ügetett velük, rá.se hederítve az uta­sokra. Különös figura volt: széles övvel össze­fogott vedlett subában ült a lovon, lábain magas lovascsizma. A ló vén volt s merő szőr­gubanc. Az öreg lovas ezer ráncú arcát a me­nekülők felé fordította, de alig pillantott rájuk, tovább akart menni. — Ejnye, Straka uram, észre sem veszi az embert? — kiáltott Sádovsky, s odarúgta to tt a magányos lovashoz. — Kihez van szerencsém? — iaérdé a hall­gatag, komor lovas. Sádovsky emlékeztette Strakát régi ismeretségükre, s aztán így szólt: — Merre jár kegyelmed? —■ Csak itt jártam a határon, elébe men­tem a... — Kinek ugyan ebben az ítéletidőben? — Hát őfelsége, Frigyes királyunk meg­ígérte, hogy visszatér... Már annyi éve en­nek, s nem váltja be az ígéretét!... — Aztán hevesen folytatta: — De hát mit jelent ezek­nek az adott szó! Eléggé kiabálok Itt nekik a határon, hogy jöjjenek már, mert Csehország­ban baj van, és hogy pusztulunk, veszünk... De ezek idegenek, mit érdekli őket a mi sor­sunk! összetörették hazánkat, megloptak min­ket — nekem a fiamat vitték el! — A kegyelmed Václáv fiát? Nem tud róla? — Egy német nővel futott el német földre: — Már nincs vele. Lengyelhonban van! Az öreg Straka megrezzent, g mintha vlsa- szaszállott volna testébe a fiatalság, kihúzta magát a nyeregben, odahajolt Sádovskyhoz, s megfogta a kezét — Uramöcsém, igaz ez? — kiáltott szív­repesve, Sádovsky felelet helyett hátrarúgtatott, s azonnyomban visszatért egy fiatal nemessel, rámutatott s ezt mondta: — Ez itt Zahrádka testvér, akit előre küld­tünk Lengyelhonba, hogy körülnézzen, hol fo­gadnának minket szívesen. Így ért Lesno vá­rosába, ahogy nekünk elmesélte és bebizonyí­totta, s ott számos csehet talált már, — Igen, ezek között volt Václáv úr is — mondta Zahrádka —, beszéltem vele, s őszin­tén bevalotta nekem, hogy Csehországot apja akarata ellenére hagyta el, aztán elmondta, hogyan hagyta cserben hamis kedvese, ami­kor feltűnt a láthatáron egy gazdag férfi, aki házasságot ajánlott neki. Minden pénzét el­költve, elárultan, faképnél hagyva a választó- fejedelem udvarát, lengyelországi honfitársai közé költözködött. Midőn visszatérőben vol­tam Csehországba, azt mondta nekem, há­borúba indul, hogy harcolhasson a császári seregek ellen, előbb azonban úgy illene, hogy hazanézzen. Ennyit tudok mondani, Straka bátyámuram. Az egykori várnagy e szavak hallatára tel­jesen megváltozott. Nem tudott hirtelen szó­hoz jutni, aztán megindult hangon a határ felé fordulva megszólalt: — Nem romlott el a fiú végképpen, a fiam visszatér, ó Václáv! Václáv fiam! Mégsem ne­veltelek rosszul! (Folytatjuk) Fordította: Szalatnai Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom