Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-09-22 / 27. szám

'(Folytatás az í. oldalról) Felejthetetlen záróüunepély Augusztus 26-án New Yorkba, on­nan 27-én reggel Betlehembe utaz­tunk, s míg itt Betlehemben a záró- ünnepélyen írt feljegyzéseimet olvas­gatom, azon gondolkozom, milyen címet adhatnék a tudósításnak. Ír­hatnám azt is: evangélikus isten- tisztelet 130 ezer részvevővel. Mert ennyien voltunk augusztus 23-én, va­sárnap du. a St. Paul-i Capitólium előtti füves térségen. Harminckét ország 61 egyházának 70 millió evangélikus hívő képviseletében a teret átszelő úton papi talárokban, fényképészek pergőtüzében vonultak fel az előadói emelvény előtt elkerí­tett helyre. Az emelvény mögött, a Capitólium előtti lépcsősorokon 5000 énekes állt, zenekarokkal együtt, szemben a gyülekezettel, melynek tagjait az ünnepély előtt órákon ét 600 autóbusz szállított a Capitólium- hoz. A távolabbi vidékről autó-folya­mok hömpölyögtek a város felé. Fe­lettünk a sajtó helikoptere kerin­gett, fényképeket készítve. Mindez érzékeli a méreteket; Ha az ünnepély tartalmára gondolok, ezt a címet adhatnám: dramatizált NAGY PILLANAT AZ, mikor az ember elmegy. Ezt éreztem, mikor július 27-én elbúcsúztam a balassa­gyarmati gyülekezettől. Mikor aznap éjjel a gyorsvonat elindult velünk a Keleti pályaudvarról, ugyanezt éreztem. S mikor augusztus 1-én, éjfél után fél órával a francia Le Havre kikötőjében a nagy óceán járó gőzös behemót teste megremegett alattunk s egyre gyorsuló iramban nekivágott a tengernek, a parti lám­pák apró fénypontjai pedig sorra el­tűntek, akkor Kékén Andrással hosz- szan néztünk egymásra: Isten veled, öreg Európa! Nagy pillanat az, mikor az ember elmegy. Ennél csak az nagyobb pillanat, mikor az ember ismét hazaér. A ma­gyarországi evangélikus egyház hat­tagú minneapolisi küldöttsége ezt a nagy pillanatot is megérte: hazaérke­zett. MEGINT ITTHON: véget ért a világ evangélikusságának eddigi leg­istentisztelet. Témája: KVfezfus meg­szabadít és egyesít. Közének után Efraim Amos tan- ganyikai lelkész imádkozott, majd Fry elnök mondott megnyitó beszé­det. Nagyon vigyáznunk kell arra — mondotta —, hogy a gyűlés teológia témája ne váljék szólammá. Itt Minneapolisban megtapasztaltuk Krisztus szabadító és egyesítő hatal­mát, erről kell most szerte a vilá­gon bizonyságot tennünk­Beszéde után megszólaltak a fan­fárok, s felcsendült a har^szórókon egy gúnyolódó hang. Ki mondta, nem láttuk. A nyomtatott istentiszte­leti x-endben ezt olvastuk: A kétel­kedő, bíráló világ hangja. Ez a hang előszói- az első altérna, a Krisztusban nyert szabadság fölött gúnyolódott. Utána Ordass püspök lépett ar. emelvényre s bizonyságot tett arról a Krisztusról, aki igazi belső sza­badságot, félelemtől, bűntől, halál­tól való szabadságot ajándékoz azok­nak, akik olyan közösségben élnek vele, mint szőlővessző a szőlőtőkével. A bizonyságtétel után felhangzott a gyülekezet éneke Krisztusról, a kő­szikláról. • A második altérna (egység a nagyobb összegyulekezése. Sokat láttunk, tanultunk, nagy élmények­ben volt részünk. Köszönj ült Istennek és egyházunknak. MEGINT ITTHON: Isten megőr­zött bennünket a nagy úton. A kül­döttség egyik tagja sem volt beteg, senkinek sem történt semmi baja, 6em a tengeren, sem a szárazon. Jól bírtuk az alig-alvást és a kemény munkatempót. Tudjuk, sodrán imád­koztak értünk, s ezért hálósak va­gyunk. MEGINT ITTHON: az élet megy tovább s nekünk keményen szembe kell nézni a régi és új itthoni fel­adatoknak. A küldöttség tagjai haza­felé-jövet sokat tanácskoztak a hajón s ezekben a beszélgetésekben tervek körvonalai bontakoztak ki hazai egy­házi életünk több területére vonat­kozóan. Hisszük, hogy amit ott kint tanultunk, azt idehaza hasznosít­hatjuk. Szabó József Krisztusban] fölött így gúnyolódott a „világ hangja”. Tele van a világ, sőt az egyház is szakadékokkal. .Mindenütt ellentétek vasinak, a val- ^lási, faji, társadalmi, politikai, gaz­dasági és világnézeti feszültségek teszik lehetetlenné a békés életet, Ki merhet itt egységről beszélni?! Másodiknak Andre Appel francia lelkész tett bizonyságot arról, hogy a,z egység nein jelent uniformitást. Az egyház egysége a Krisztusban adva van, ennek a Lélek által te­remtett egységnek kell a világba is kisugároznia. A gyülekezet azzal vá­laszolt a bizonyságtételre, hogy el­mondta az Apostoli Hitvallást a lutheri magyarázattal együtt, feláll­va, húszegynéhány nyelven, hango­san, — az egyház hitbeli egységének megragadó megnyilatkozásaképpen. * Megszólaltak a fanfárok, s azután a „világ hangja” a reformáció kérdé­séről kezdett vitát. Mit ért el a re­formáció? Azt, hogy több egyház támadt- S mit jelent az örök refor­máció kötelezése? Azt, hogy a jövő­ben még jobban részekre tagozódik a keresztyénség. A kérdésre dr. Oscar Rundbiom svéd lelkész felelt. A reformáció azt jelenti, hogy a keresztyénségnek szüntelenül az evangéliumra kell fi­gyelnie, s ahányszor letér az egyet­len útról, annyiszor kell bűnbánatot tartania s visszatérnie. A gyülekezet erre az Erős várun­kat énekelte el, együtt a .zenekarok­kal és az óriási énekkarral. Felejt­hetetlen élmény volt. A megnyitó istentiszteleten is elszorult a szí­vem, pedig ott „csak” 10—12 ezer ember énekelte. A. záróünnepélyen 130 ezer ember zengte: Miénk a menny örökre! « A keresztyén szolgálatról is be­szélt a „világ hangja”. Azt mondta, hogy az egyház azért szolgál, mert viszonzást vár érte. S egyébként, van a világban is altruizmus. Dorothy Haas, az amerikai evan­gélikus asszonyok missziói szövetsé­gének elnöke arról tett bizonysá­got, hogy a keresztyén szolgálat Krisztus parancsa, s hogy a keresz­tyén szeretet „nem keresi a maga hasznát”. A gyülekezet felelete az Offerto­rium volt. A számolásnál nem vol­tam ott, a pontos végeredményt nem ismerem. A vezetőség egyik tagja 50 ezer dollári’a becsülte- Az offertórium alatt a kórus énekeit. * Utoljára a keresztyén reménység­ről volt szó. Milyen reménységet adtok a világnak? — kérdezte a „világ hangja”. Milyen jövőt mutat­tok a gyermekeknek? Lilja püspök válaszolt, a szövet­ség lelépő elnöke. A jövő valóban félelmetes. De az evangélium a fel­támadott, győzelmes Krisztusról beszél. Heroikus hit ez: műiden em­beri reménytelenség ellenére hiszünk Krisztus végső diadalában. „Jer, dicsérjük Istent” — ezt énekelte a gyülekezet. * Dr. Man ikam indiai püspök imád­sága és Lilje püspök áldása után felzúgott 130 ezer hívő ajkán a há­romszoros Ámen, s ezzel véget ért az ünnepi tíz nap. Dr. Kékén András A záróünnepély a kormányzósági palota előtti téren Ismét itthon Á holnap érkezett meg! cd Londonban 1948-ban egy érdekes dokumentum gyűjtemény jelent meg ezen a furcsa címen: A Holnap ér­kezett meg! A könyv az első generá­cióhoz tartozó keresztyének bizon}'- ságtételeit foglalja magában. Ök maguk mondják el, hogyan lettek keresztyénekké. Rendkívül érdekes ennek a könyvnek minden sora. Lát­juk belőle, hogy ma hogyan gyűjti népét a Krisztus a világban. Nem egyszer megragadóak ezek a jelenté­sek, mert benne érezzük a világos­ság és sötétség harcának tüzet; a val­lástétel őszinteségét; a Krisztus mel­lett való döntés sokszor nehéz kö­vetkezményeit. — A gyűjtemény keletkezéséről annyit, hogy 1947-ben Kanadában, Whitby-ben konferenciát tartottak, ahol az egyház missziói munkájával foglalkoztak. Igen sok színes és az első generációhoz tartozó keresztyén jött össze ezen a konferen­cián. Ezeknek vallomásaiból szüle­tett a fenti címet viselő jelentés. Ezekben az emberekben valóban az „egyház holnapja“ érkezett el. Ke­resztyén voltuk nemcsak az élő Krisztus munkájának bizonyítéka de az egylxáz jövendőjének ígérete is. Nem hiába írták az Atyák az Ágostai Hitvallásban, hogy „az anyaszentegy- héz örökké megmarad“. A „holnap“ megérkezése ebben a reménységben erősít meg. Néhány jelentősebb vallomást a következőkben közlünk. Egy kínai püspök Chen-Wen-Yuan ma keresz­tyén püspök. Öt még konfuciánus hitben nevelték. Ősi kínai szokás szerint együtt élt az egész család: nagyszülők, szülők, nagybácsik és nagynénik gyermekeikkel. Tulajdon­képpen 13 éves korában került elő­ször kapcsolatba európaiakkal, ke­resztyénekkel, a Bibliával. Ekkor szülei missziói iskolába küldték, hogy magasabb képzettséget szerez­zen. Chen ellene mondott mindennek, ami keresztyén, sőt a keresztyén el- lenes diákok csoportjának vezetője volt. Nagy vonzódást érzett azonban egy diáktársához, aki modern kínai volt, nem viselt copfot — ez még a forradalom előtt történt — s aki: keresztyén volt. Diáktársa meghívta, hogy ossza meg vele szobáját. A hívásnál: nem tudott ellenállni, de csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy a keresztyénségről nem eshetik szó közöttük. Ezt az ígéretet elnyerte. Nem kerülte el Chen figyelmét, hogy barátja minden vasárnap dél­után utcai igehirdetésre megy a vá­rosba. Egy alkalommal, fél év múl­tán kíváncsiságból maga is elment barátjával a városba. Amit az ige­hirdetésben hallott, az égetni kezdte a szívét. Nem volt nyugta többé. Nem tudott aludm. Egy álmatlan éj­szakát követő reggelen a felkelő nap első sugarai a barátja ágya felett levő képre — a Getsemanéban imád­kozó Jézus ■— hullott. Ekkor meg­tört a jég! „Felkeltem’ — mondja Chen —•, letérdepeltem a kép alá és akkor valami történt bennem.. Fel­ébredő barátomnak csak ennyit mondtam: harcomat megharcoltam, készen vagyök arra, hogy keresztyén­né legyek.” — S a vallomás így hang­zik tovább: „Amikor elhagytam a szobát, az egész világot más színben láttam, sokkal szebbnek mint az­előtt, Új világban találtam magam, új teremtmény lettem.“ Ami ezután következett az nem volt könnyű. Szembe találta magát a családjával. De Isten igéje ott is hatalmasan munkálkodott. Először a 64 éves nagymamát ragadta meg a Krisztus. Most már a család egyik öreg és egyik fiatal tagja vette „két tűz közé” többieket. Nem hiába! Ma már a család nagyobbik része keresz­tyén: A holnap megérkezett. Chen először laikus prédikátor; később lelkész lett; ma püspök! A gyűjtemény után: Dr. K. P< Vízbe dobott kő Köszönet a Lutheránus Világszövetségnek Amikor megkaptam a hírt, hogy a Lutheránus Világszövetség gyors­segélye a közeljövőben eljut a ren­deltetési helyére, az az érzésem volt, mint mikor gyermekkoromban játékképpen a vízbe követ dobtunk. Boldog örömmel néztük, hogy a víz­be dobott kő nyomán hogyan gyűrű­zik tovább a tó vize. A segítő sze-- retet vízbe dobott köve eljutott hoz­zánk is. A szeretet gyűrűző hullámai pedig megörvendeztették nemcsak az én szívemet, hanem a 38 lélekből álló, kicsiny fiókgyülekezetünk, So- mogycsicsó híveinek a szívét is. Nemcsak lélékszámra kicsiny ez a gyülekezet. A temploma is nagyon kicsiny. Talán az ország egyik leg­kisebb temploma. 24 ülőhely van a templomban. Egy buzgó család épít­tette ezelőtt 34 éve. Az Isten háza alatt kripta van. Három halott pihen a kicsi templom alatt. Somogycsicsó is kapott abból a szeretettről, amely l sokak szívéből indult felénk. Annak I az istentiszteletnek a végén, amikor átadtam a kapott ajándékot, öröm­mel voltak tele a szívek. Tervbe­vették a templom javítását. Ekkor ért hozzánk a segítő szeretet hulla-* ma. A vízbe dobott kő nyomán ke­letkezett szeretet-hullám gyűrűje. Örömkönnyek ültek a szemekben. Megéreztiik, hogy Isten áld. Neki drága a kicsi és kevés is. Azoknak, akik reánk is gondoltak, van fele-* lőssége, szeretete, együttéi’zése az Isten kévéséi, kicsinyjei iránt. Jól esett! Istennek és nektek köszön­jük, Testvérek. Boldogan íx-ta alá mindegyik hívünk kérges, munkás kezével azt a köszönőlevelet, melyet a Lutheránus Világszövetségnek küldtünk, kicsi templomunk képé­vel, Isten iránt érzett hálánk cs sze­retetünk jeléül. Tudom, hogy nemcsak százak, ha­nem ezrek nevében írtam le ezt a nyílt köszönetét. Meg kellett ten­nem. Hűséges Urunk pedig engedje, hogy hadd gyűrűzzék tovább ez a segítő, testvéri szeretetszolgálat. Hegyháti János 1/ vf or dűlőiről szól ■*-* most a harang­szó heteken át, s Arany Jánost nem. tudják elképzelni másként, mint egy öreg embernek, aki bölcsen és mélán kis magyar szekéren át­zörög az esti utcán s a kanyarban nem nagy mozdulattal visszainteget még egyszer. Nincs csodás ujjmutatása; amit mond s ahogyan in­teget. az olyan egy­szerű és természetes, hogy nem is tűnik fel. Valaíki, aki közülünk való, ma élők közül. csak éppen öreg, de okos és meghallgatni- való minden szava. Bölcsesség van a hallga­tásában is. Mindig öreg volt; mondják, hogy fiatalon is olyan volt, kisebb természetű, mint kortársai. Vörösmarty és Petőfi után jelenik meg a nemzet életében igazán, de nem úgy, mint a zenekarral följajduló és harsonázó Vörösmarty s nem is azzal az égigérő lángolással, mint Petőfi. A szalontai hajdúik ivadéka csöndesen állt a sorba s mélán mondott el mindent, ami mondani­valója volt. Nem volt mesebéli vándormadár, aki rászáll az árva földre s aranypelyhet ejt el. Nem hozott gyémántport távoli hazákból. Arról énekelt, amit mindnyájan láthatunk $ úgy járt az esze, ahogyan illik a komoly férfiúnak, aki egy családot, vezet. Nagy költő volt pedig, a legnagyobb. S nagyságát éppen ez a természetes és soha el nem különülő magatartása magyarázza. J assan csordult a verse, évekig is tudott Ei hallgatni, szótlanul, rejtelmesen, csak zsémbelve önnön magával, visszavonulva, mintha elapadt volna a mondanivalója. Soha nem túlzott. Nagy volt abban, ahogyan őszinte­ségre s igzmondásra tanított. Kicsiny, töré­keny. már negyven éves korában is folyton gyöngélkedő ember volt. Életében s halála SÁ^rany ^János után hányszor mondták róla, hogy bátortalan volt, visszahúzódott, amikor harcolni kellett. Mert ha költő s Petőfi utódja, harcoljon, ez a kötelessége. Nálunk divatos volt egykor ez a felfogás. Arany János nem harcolt. Tudta, hogy nem arra termett s érezte, hogy más korszakban él. Olyan korszakban, amikor a költő a nemzeti múlt erényeit összevonja és értelmezi. De nem volt gyáva. Halkan, kér­kedés nélkül férfi volt a javából. Amit költő­ként mondott, nagyobb kincs nekünk, mint a vándormadarak amnypelyhe, mint a messzi tengerek zöld színe, ahol a csodálatos mada­raik felröppennek. Arany tudta, hogy nekünk hitefes költészet kell, olyan, amelyben benne van minden emberünk öröme és fájdalma, minden városunk s minden falunk sorsa és iránya a jövőbe. Meggondoltan, mint a mi parasztjaink, e föld ezeréves gondozói, föl­emelte hangját s olyankor egyszerűen, tisz­tán, mint a tavaszi esőcsepp, megszólalt. Az nem lehet, hogy milliók fohásza örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér — a szabadság kovásza — Posvány maradjon, hol elönteték- Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kiforrja csendes Toldi rögben: Légy taü, s bízzál jövödbe, nemzetem. így szólott, ily érthetően s világosan, ■*- ahogy a ritkán szóló paraszt szól, aki a Dunával—Tiszával, a vadvizekkel, a földdel, a széllel, s törökkel, tatárral, némettel, jár­vánnyal s ország-herdáló ostoba úri gőggel, száz falánk zsarnokkal ‘küzdött a nyirkos és sívó századokon át. Mondják, hogy antik szellem árad Arany János költeményeiből, kemény fény és erős világosság. Mi azt hisz- szük, hogy ez a fény Arany János nemzeté­nek észjárása, velős logikája és világos rendje, mely a vérrel tapodott földből piros almát, aranyló búzát, csorduló húsú dinnyét simogat ki s félkézzel még dübörgő ménest nevel s kezéhez szoktatja az ég madarait. Nincs semmi ideiglenes, semmi vázlatszerü e költő életművében. Legkisebb strófája is tökéletes és teljes vers. Lassan, meggondol­tan komponált, hosszú éréssel buggyant elő az ő verse. Tudta, bárkinél jobban, mi fáj a Kárpátok alatt s mi az értelme a magyar létnek ezen a tájon. Támadni kell, mindig nagyobb Ikörökben, az életnek. Igen. A fölcl- míves nemzet sugallatával nézte az életet. Azért oly nyugodt, oly magabiztos, oly ren­dületlen. Vannak költők, akik lázzal per­zselik az olvasót, Arany olyan nyugalmat szít bennünk, mintha Mátyás király állana minket körül fehér márványból hasított váraival s fekete seregével. Nem is a szegénység költője Arany János, hanem Magyarország bőségéé, azé a fejedelmi pompáé, ami a megművelt földből árad ilyenkor az őszi napfény cirógató mele­gében, e szent időszakban, midőn a gazda megilletödötten nézi a termést, az életet. Kérdezzétek meg a parasztot, van-é benne félelem, érez-e valaminő bátortalanságot, talán nem meri a szót kimondani? Szótlanul visszamosolyog rád a szeme. Szótlanul vála­szol az arca, szótlanul felel egész lénye. Megvágja a kenyeret nagy karéjban, ahogy régtől van szokásban, az omlós fehér cipót s osztogat belőle. Ilyen volt költőnek Arany János, a kenyérszelő parasztok utóda, akik egykor Bocskai zászlói alatt megvédtek e hazában a szabadságot, vallásuk szabadságát s emberi függetlenségi érzésüket és méltó­ságukat. Azóta csak a földdel harcolnak. Tje Arany János alkotta meg e földdel harcoló, emberi méltóságában és tisztes­ségében férfiúi jellemmé ötvöződő nép leg- ragyogóbb képviselőjét: Toldi Miklóst, Nem véletlen, hogy Arany legnagyobb művének, a Toldi-trilógiának hőse népünket példázza, ha történeti keretben is. Toldi Miklós világ­verő legény, csupa erő és csupa szelídség, igazi lovag s igaz, jó gyermek. Mert igazság­talanul mellőzik, harcra kél a sorssal, ami emberek szövevénye, és qlcaraterejével ki­vívja magának a helyét. Bújdosásában bírókra kel a farkasokkal, puszta kézzel, fegy­vertelenül, az egyik csikaszt odavágva a má­sikhoz, roppant erővel. Fadrusz János ezt a farkasölő Toldit örökítette meg rendkívüli kifejező erővel, ismert Toldi-szobrában. Arany János nem volt tétova: ezt a bátor és igaz Toldit hagyta ránk örcikségül. Ezt a. jellemet, aki hősiesen, majdnem szótlanul, halála előtt is megjelenik a küzdőtéren s megmenti nemzetét a szégyentől. S úgy hal meg, ahogyan a föld meghal ősszel, „behintve lehulló, sárga falevéllel.“ Arany igazmondó volt, s ragaszkodott ti valósághoz. Azért él velünk és köziünk, szobornál, képnél, ünnepi harangszónál ele­venebb közösségben. Ismerte az emberi aka­rat teherbírását, ismerte képességeinket, tu­dott a nemzet tartós hajlamairól. Nemesük példaképet állított nekünik, hanem megbírálta jellemünket is maradandóan. A Nagyidat cigányok a nemzeti önbírálatnak olyan foka, amelyet általában a költők nem gyakoroltak sehol Európában. Túlzott és torzított, hogy felrázza a nemzetet önhittségéből: Torzulva érzem sok nemes hibádat, S kezdek nevetni sírás helyett, Rongy mezbe burkolom dicső orcádat, Hogy rá ne ismerj és zokon ne vedd: S oly küzdelemre, mely világcsoda. Kétségbeesett kacaj lön Nagyida. Ezt vallja utóbb, mintegy magyarázatkép­pen. Szigorú volt, nem is lehetett elnéző, mert költő volt, a legfőbb igazmondó. Arany formálta ki mai irodalmi nyelvünket s Arany állította fel emberségünk legfőbb mértékét. Egyszerűen, pójzta'anul cselekedte ezt. mintha csak azt imondta volna el, amit sejtettünk, amit kívántunk, ami életünk értelme itt. Szálúinál Rezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom