Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-10-09 / 41. szám

* EVANGÉLIKUS ELET AZ EGYHÁZTÖRTÉNETBŐL: „Az igaz ember hitből él66 A LEGJOBB SZERZETESKÉNT küzdött Luther a kolostorban üdvös­ségéért. Még teljesen a középkori egyház embere volt, a szerzetesi ke­gyességben kereste a tökéletességet. Rendszeresen sanyargatta magát, önfeláldozó hűséggel végezte köte­lességét, szigorúan őrködött tettei­nek és gondolatainak tisztasága fe­lett, mégis napról napra jobban gyö­törte az a gondolat, hogy mindez nem elég az üdvösség kiérdemlésé- re. Maga mondta: »-Ha valaha egy barát a szerzetesi élet útján a mennybe ment, úgy oda akartam jutni én is, sőt, ha tovább is így tar­tott volna, akkor virrasztással, imád­sággal, olvasással és más munkával biztosan halálra gyötörtem volna magam«. Nem volt olyan szerzetesi előírás, amit Luther a legpontosab­ban be ne tartott volna. De minél jobban vizsgálta lelki életét, annál inkább méltatlanabbnak érezte ma­gát Isten kegyelmére, s végül már kezdett kétségbe esni az üdvözü­lés reménye felett is. A legjobb szerzetes összeroppant a középkori egyházi tanítás súlya alatt. Hűen fejezi ki Luther ez idő táji lelkiálla­potát a »Jer örvendjünk keresztyé­nek« című énekének 3. verse (a Dunántúli Énekeskönyv 351. é.): »A jó cselekedet, erény Nem segített én rajtam; Nem enyhített lelkem sebén, Bár imát morzsolt ajkam. Jaj! néni leltem vigasztalást, Enyészet rémes sírja várt S a borzalmas ítélet.< Luthernek meg kellett tapasztal­nia, hogy senki sem tudja ránevelni magát arra, hogy üdvözöljön, még a legkiválóbb szerzetes sem. STAUPITZ JÁNOS rendfőnök, Luther atyai barátja, a fiatal szerze­tes vergődését megszánva, azt mond­ta néki: »Maga képzelt bűnös akar lenni, s Krisztust képzelt üdvözítő­nek akarja tartani. Vésse fejébe, hogy Krisztus valódi üdvözítő, s maga valódi bűnös. Isten nem ját­szik szemfényvesztő játékot velünk, ő nem tréfált, mikor Fiát küldte és értünk feláldozta«. Staupitznak ilyen és ehhez hasonló szavai rendkívüli erővel hatottak Lutherre. A közép­kori egyház azt mondta: igaz vagy, önnön érdemeid alapján — és ő mégis elkárhozottnak érezte magát. Staupitztól azt hallotta: bűnös vagy, de a Krisztus érted is szenvedett — s Luther máris boldognak érezte ma­gát. Letett önigazságáról, amellyel eddig ámították, s a Krisztus igazsá­gában fogózott meg. Égő vággyal nyúlt újra a Szent­íráshoz. A kolostorban ez vált legfőbb olvasmányává. A holt betűk megelevenedtek Luther előtt. Nagy lelki örvendezéssel olvasta, hogy a törvény által megismeri bűnös voltát; a tör­vény megmutatta Isten követelő akaratát, amelyet az ember nem tud önmaga erejéből teljesíteni. Isten Jézus Krisztust állította oda engesztelő áldozatul, a ben­ne való hit által igazul meg az ember Isten színe előtt. Isten elkezdte Luthert reformálni. Még ekkor eszébe sem jutott Lu­thernek szembeszállni a középkori egyházzal, de már magában véve azzal a ténnyel, hogy a középkori egyház tekintélye helyett magára Krisztusra figyelt, önkéntelenül is letért a középkori vallásosság útjá­ról. HÚSZ JÁNOS kézirataira bukkant egyszer, amint a kolostor könyvtárá­ban kutatott. A kéziratok Húsz Já­nos prédikációi voltak. Amint olvas­ta Húsz igehirdetéseit, azt látta, hogy a betűikből a Krisztus evangé­liumának hirdetése árad. Ugyanak­kor azt is tudta, hogy a középkori egyház máglyán égette meg ezt a nagy keresztyént. Luther később visszaemlékezve erre az időre, azt írta, oly nagy átok volt Húsz ne­vén, hogy nem mert igaz szívvel örvendezni ezeknek az igehirdeté­seknek, hanem azzal a gondolattal oldotta meg önmaga előtt az egy­ház máglyája és Húsz evangéliumi igehirdetése közötti feszültséget, hogy ezeket a sorokat talán még akkor írta, amikor még nem volt eretnek. Így indult meg Lutherben az óembernek, a középkori egyház hívének a belső küzdelme az új em­berrel, a Krisztus hívével. Mint wittenbergi teológiai tanár többek között Pál apostolnak a Ró- mabeliekhez írott levelét is magya­rázta. Minduntalan beleakadt a hit által való megigazulás bibliai taní­tásába: »Az Istennek igazsága jelen­tetik ki abban hitből-hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él«. A Római levél azt hirdet­te: hit által igazuiunk meg, Isten ingyen kegyelméből. A középkori egyház azt mondta: az egyház ren­delte cselekedetek által igazulsz meg. Luthernek állandóan vívódnia kel­lett: mást tanítana a középkori egy­ház, mint a Szentírás? Előbb csak önmaga igazságában kételkedett, most már felvetődik az egyház iga­zában való kételkedésnek a lehető­sége is. RÓMÁT KERESTE FEL Luther, rendje megbízásából, 1512-ben. A ki­tüntető megbízásnak Luther nagyon megörült <és boldogan indult el egy szerzetestársával gyalogszerrel a hosszú útnak. Amint a hosszú ván­dorlás után távolról meglátta Róma templomtornyait és pompás épüle­teit, térdre roskadva mondta: >Ud- vözlégy, szent Róma«. Tudta, mennyi mártírvér folyt Rómában, s nagy re­ményeket fűzött a pápa székhelyé­nek megismeréséhez. Hetekig járt templomról templomra és buzgón misézett. Később így emlékezett vissza erre az időre: »Rómában én is egy nekivadult szent voltam, min­den templomot és zugot befutkos­tam, hittem mindazt, amit ott össze­hazudtak, kisütöttek, főztek. Mond­tam nem egy, hanem tíz misét is, és csak azt sajnáltam, hogy apám- anyám még éltek, mert miséimmel, jócselekedeteimmel, imádságaimmal örömmel kiszabadítottam volna őket a purgatóriumból.« És Luther végig­csúszott a 28-fokos Pilátus-lépcsőn, és megtett mindent, amit a zarándo­kok megtesznek. Ugyanakkor meg- botránkozott a felcifrázott csődörön pompázó pápán, a pápai udvaroncok képmutatásán, a római papság hi­tetlenségén és cinizmusán. Később azt írta: »Ha már az Űristen a gya­lázatos üzelmek közé vezérelt, bi­zony 100 forintért sem adnám, hogy Rómát láthattam, mindig bántott volna különben, hogy a pápával erőszakosan és jogtalanul bánok, de így arról beszéltem, amit láttam«. Most már nemcsak az egyház taní­tásának igazságában kételkedett Luther, hanem megbotránkozott a középkori egyház magatartásán és életfolytatásán is. »AZ IGAZ EMBER HITBŐL ÉL« — ez az ige vezette tovább I.uthert a maga életútján, s ez az ige tartot­ta meg akkor is, amikor egyre in­kább rádöbbent a Szentírás és a kö­zépkori egyház közötti különbségre. Rómából hazatérve, egyre jobban lekötötték Luthert teológiai tanári teendői, s egyre világosabban kellett meg­látnia, hegy téved az, aki az igazságból tőkét kovácsol, s nem a jó kedvéért akar jól lenni, ha­nem önmagáért. »Igaz az, aki magát bűnösnek tud­ja« — mondja Luther. Luther sze­rint amikor az ember önmagát bű­nösnek ismeri fel, magáévá teszi Is­ten ítéletét. A bűnöket egyedül Is­ten bocsáthatja meg. Innen érthető, hogy miért kezdte Luther reformá­ciói munkáját a bűnbocsátó cédulák támadásával Isten bűnbocsátó ke­gyelmének védelmében. Isten bűn­bocsánata új életet teremtő erő is. Luther szerint Isten a bűnbocsánat által gon­doskodik a keresztyén ember to­vábbi életéről is. Isten hasonló az orvoshoz, aki beteget gyó­gyít. A hit által való megigazu- lásban tehát Isten munkája megkezdődik az ember lelkén, s azután egész életén keresztül tart. Az Istenben való bizodalom továbbra is kézenfogva vezeti a keresztyén embert a maga élet­útján. Ezek az alapvető hitbeli felisme­rések lassan forrottak ki Luther lel­kében, de már 1513-ban is, tehát jó­val az 1517-es év előtt nagyjából ki­alakultak reformátori tanításának alapvonalai, amelynek középponti felismerése Isten igéjének közép­ponti tanítása volt: »Az igaz ember hitből él!« Dr. Ottlyk Ernő A Déli Egyházkerület fóti Mandák Mária Intézetében november 15-én kezdődik a XII. alapfokú kántor­képző tanfolyam, melyre az illeté­kes lelkészi hivatalokon keresztül lehet jelentkezni. A SARBOCARDI gyülekezet kölcsönbe vagy megvételre keres kisebb orgonát, vagy hár­ul óniumot. 1955. október 9. — Szentháromság u. 18. vasárnap. »Járjunk elhivatásunkhoz méltóan: szerctetben!« Mik 6, 6—8. — Jn 15, 9—14. — 1. Jn 3, 18—24. Liturgikus szín: zöld. A BORSOD-HEVESI EGYHÁZ­MEGYE lelkészi munkaközössége szeptember 29-én tartotta ülését Miskolcon. Az ülésen ifj. Ma- gassy Sándor miskolci segédlel­kész tartotta a reggeli írásmagya­rázatot és Pintér Károlyné, Nagy Erzsébet tartotta a záró ige­hirdetést. Előadást tartott Morav- csik Sándor esperes és Pásztor Pál putnoki lelkész. Az ülésen részt vett D. Dr. Vető Lajos és D. Dezséry László püspök is, akik az ülésen több ízben felszólaltak. A lelkészi munkaközösség kifejezte köszönetét Moravcsik Sándor esperes szolgála­táért, mivel ő bejelentette, hogy es- peresi szolgálatának ideje lejárt, az esperesi tisztségből visszavonul. A lelkészi munkaközösség ezután meg­vitatta az új esperes megválasztásá­nak kérdését. Az új esperes megvá­lasztásáig Moravcsik Sándor látja el az esperesi tisztet. Az egyház­megye tanácsa ugyané napon gyű­lést tartott és előkészítette az espe­resválasztást. A CSONGRAD-SZOLNOKI egy­házmegye esperese: Szlovák Pál makói lelkész, miután esperesi tiszt­ségének ideje lejárt, visszavonult esperesi szolgálatából. Az egyház megyében Zalán Pál espereshelyet- tes végzi az esperesi szolgálatot az új esperes megválasztásáig. A DUNAHARASZTI egyházköz­ség tanácsa és érdeklődő hívei érte­kezletet tartottak, melyen megjelent D. Dezséry László püspök, Válint János esperes, és Benczúr László püspöki titkár. A püspököt Fogarasi Árpád dunaharaszti gyülekezeti lel­kész köszöntötte. A gyűlésen megvi­tatták az egyházközség viszonyait és feladatait. A gyülekezet az érte­kezlet után szeretetvendégséget adott a vendégeknek. A TISZAFÖLDVARI egyházköz­ségbe Kriszt Péter nyugdíjba vonu­lása után Zoltai Gyula vasasi lel­készt küldte ki helyetteslelkészül D. Dezséry László püspök. AZ ANGYALFÖLDI gyülekezet október 9-én, vasárnap délután 5 órakor tartja szokásos gyülekezeti estjét. A műsor egyik kiemelkedő szereplője Tiszay Magda, a Magyar Állami Operaház magánénekese. A gyülekezet tagjait és minden érdek­lődőt szeretettel hív és vár az egy­házközség. A BUDAFOKI egyházközség kerí­téssel vette körül templomát, a fel­ügyelő és a hívek áldozatos és buzgó hozzájárulásával. A közeljövőben ter­vezik a templomkert parkosítását. A DÉLBORSODI missziói gyüle­kezet gondnoka, Danhauser József elköltözés miatt lemondott, helyébe Harsányt Jenőt választották meg. Fodor Jánost a gyülekezet örökös tb. presbiterévé választották. VECSÉSEN október 9-én iktatja hivatalába Válint János esperes Marschalko Gyula eddigi mezőhe­gyest lelkészt, akit D. Dezséry László püspök lelkészküldési joga alapján helyezett Vecsésre gyüle­kezeti lelkészül. A PESTÚJHELYI gyülekezetben október 9-én, vasárnap délután 5 órakor műsoros gyülekezeti est lesz. Igét hirdet Friedrich Lajos, a Lel­késznevelő Intézet Igazgatója, mű­sorral a Teológiai Akadémia hallga­tói szolgálnak. A PUTNOKI gyülekezet nagy ál­dozatkészséggel belülről teljesen megújította templomát és művészi oltárképet vásárolt. Ebből az alka­lomból október 16-án délelőtt hála­adó ünnepi istentiszteletet tart, me­lyen a szolgálatokat Virág Gyula ózdi és dr. Gyimesy Károly ny. lel­kész végzi, úrvacsorát oszt Pásztor Pál. Este templomi ünnepély lesz, melyen megnyitó beszédet Krizsán Endre felügyelő mond, ünnepi elő­adást tart Duszik Lajos ny. lelkész.* — Október 17—22. között esti soro­zatos igehirdetések lesznek »Mit mond a Lélek a gyülekezetnek?« cí­men. A szolgálatokat Krizsán End­re felügyelő, Völgyes Pál ózdi, ifj. Magassy Sándor miskolci, Németh Ferenc rudabányai segédlelkészek, valamint Oláh István ref. lelkész és Beőr Barna putnoki ref. segédlelkész látják el. A FASORI evangélikus templom­ban október 9-én, vasárnap délután 7 órakor templomi hangverseny és áhítat lesz, a Pesti Evangélikus Egy­házközség fasori temploma felszen­telésének 50, és Peskó Zoltán orgo­naművész fasori kántori szolgálatá­nak 25. évfordulója alkalmából. Közreműködik a fasori evangélikus énekkar Peskó Zoltán vezetésével, orgonái Peskó György, az áhítatot tartja Gyöngyösi Vilmos lelkész. — Műsor: Mendelssohn: Ml Atyánk — szonáta — Peskó Zoltán: Ciacona — Peskó Zoltán: Fuga — Händel: Ö jöjj te áldott orvos — A trónon fent (énekkar) — Liszt: Weinen, klagen (or­gona) — Händel: Halleluja a Messiásból (énekkar) — Antalffy—Zsiross: Festa bucolica (Pásztorünnep). CSALÁDI HÍREK Gabányi Géza csépai lelkésznek és feleségének, Makrai Editnek kislá­nya született. Ifj. Szvoren János ambrózfálvaí harangozó október 8-án házasságot kötött Varga Juliannával a szentesi templomban. Dr. Gyóni Mátyás, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1955. szeptember 28-án d. u. 1 órakor 42 éves korában tra­gikus körülmények között elhúnyt. Október 5-én, szerdán délután 4 óra­kor temették a Farkasréti temető­ben. INI Ä S Z Ä JÄ INI D i ߀ Vfetek óta készült erre az útra. Talán ■*"* tíz éve is van, hogy nem látta az unokaöccsét. Akikor az ő esküvőjére jött föl, mint új gazda, tele reménnyel és tele gond­dal. Nem jött üres kézzel, egy nagy fehér cipót meg egy darab szalonnát hozott. Nagy kincs volt ez, szép nászajándék abban az időben, amikor jóformán nem is emlékeztek fehér kenyérre meg szalonnára. Akikoriban munkája se igen volt, ugyan kinek jutott volna eszébe pár héttel az ostrom után Bu­dapesten cipőt csináltatni! Ha nem is látta tíz éve, sókat gondolt az öccsére. Szerette nagyon, még abból az időből, mikor az pendelyes gyerek volt és libát őrzött, ő meg részes aratóként tengette éle­tét. Igaz nem sokáig. A városba vágyott. Néki is indult, szép terveikkel, amelyek aztán lassan szürkültek, zsugorodtak és végül olyan szerényék lettek, mint amilyen rövid az utca neve, ahol cipészműhelyét megnyit­hatta. Az O utcábam volt ez a műhely, de ő elvágyott onnét. Esténként, főleg vasár­nap fölvette az ünneplő ruháját és hosszú sétát tett benne a Belvárosban. Meg-meg- állt a Petőfi Sándor utcai kirakatok előtt és eltervezte, hogy egyszer talán neki is ott lesz üzlete azok mellett a szép fényes kirakatok mellett. A tervek lassanként álommá oldódtak. Az üzlet nem fejlődött, ő pedig meg volt róla győződve, hogy nagy dolgot visz véghez, ha kitart a magányos munka mellett. Az öccsét nagyon sajnálta. Évente kétszer- háromszor levelet is váltottak egymással s ezek a levelek elhozták az új gazda kezdő küszködésének a hírét. Az öccse nem volt olyan büszke a magányos munkára, mint ö, nem is tartott ki mellette. Ezt viszont ő nem tudta megérteni sehogysem: hogyan is ad­hatta fél a szabadságát? Meg volt róla győ­ződve, hogy a fiú rossz cserét Csinált és ami­kor rágondolt, mindig emberfeletti küzdel­met folytató, eredményt soha elérni nem tudó, megtört, szegény parasztként látta ma­ga előtt, amilyen Ó is lett volna, ha otthon marad, Amennyire örült annak, hogy újra láthatja a fiút, annyira főtt a feje a gondtól, hogy mit vigyen nászajándékul. Üres kézzel nem állíthat be, főleg ha az asszonyt is viszi ma­gával — márpedig a meghívás így szólt. Es­ténként hosszú vitákban próbáltáík megtalálni a legalkalmasabb ajándékot. Az asszony elő­ször azt tanácsolta, hogy készítsen az öcs- csének egy cipőt. A bőrt csak összeszedi va­lahogy a hulladékból. — Azt nem lehet, a parasztok csizmában járnák — világosította fel a mindig Pesten élt asszonyt. — Akkor csinálj csizmát. — Azt már elfelejtettem, de meg anyag se lenne hozzá. A problémát tehát nem sikerült megoldani. Valami berendezési tárgyra gondoltak, hogy a szűk kis lakószobácSkában el lehessen he­lyezni, de az is drága lett volna és ugyan ki cipelné azt Pestről? Az asszony erre a kony­hára akart valamit venni, de ebben sem tud­ták megegyezni. Egyik nap aztán ragyogó arccal jött meg az asszony a bevásárlásból. — Hogy is nem gondoltunk erre! — mond­ta köszönés helyett. Egy szép díszes abroszt kellene vennünk, azt mindig használhatják és biztosan örülnének neki. — Tényleg — bizonytalankodott ő. Aznap korábban zárta be a műhelyt és el­indulták kiválasztani a nászajándékot. Két- három üzleten is végigmentek, amíg végre olyat találtak, amivel meg voltak elégedve. Szép fehér abrosz volt, a szélén körbe arasznyi nagy színes virágokkal. A színek élénlkek voltaik, kicsit rikítónk, de az asz- szony szerint ez kell a falura. Ilyen nehézségekkel jött el a szombat reg­gel, amikor útnak eredtek. Sokat döcögték a vonattal, törődötten érkeztek. Ahogy a vo­nat a váltókon végibulkdácsolt, az ember fel­sóhajtott: — Most még egy fél órát gyalogolhatunk a porban. Sokan szállták le, ők a motyóikat kézben tartva komótosan, városiasán sétáltak, a ki­járat felé. Ott egy féketekalapos fiatal síhe- der szólt rájuk. — Nem a Kajtár Jankó lakodalmára jöt­tek? — Dehogy nem, feleltéff. csodálkozva. — Akikor jó, mert eljöttem magukért a ko­csival. S azzal fölsegítette őket, hátrarákta a cso­magot, felszállt 6 is és a lovak közé vágott. Egy-kettőre beértek a faluba, ott le kellett lassítaniuk, mert előttük andalgott a temp­lomból jövet a lakodalmas menet. A tengersók ember között alig találta meg az öccsét. Mellsite ragyogott az új asszony. Meg kell hagyni, nagyon csinos — gondolta magában, de még ennél is jobban meglepő­dött azon, hogy milyen fiatal és ragyogó arcú az unokaöccse. Mikor legyen ilyen, ha nem a lakodalmán, mentette magában a va­lóság által meghazudtolt elképzelését a Jankó fiúról. Igen nagy volt a sokadalom. A lakodalmat nem odahaza tartották, mégcsák nem is a flatalisszony szüleinél, hanem a szövetkezet kultúrtermében. Óriási bográcsokban hord­ták be a bitkapaprikást, hatalmas tálcákon a sült csirkét. A hosszú kecékelábú asztalo­kon már előre oda volt készítve néhány üveg bor. A legények a kiürült borosüvegeket váltogatták, a fiatal Ján-gók a tálakat cserél­gették. A helyzet valahogy nem volt a legalkal­masabb arra, hogy a kis kofferból előszedjék a nászajándékot, de előbb-utóbb sort kellett rá keríteni. Amikor egy-két köszöntő már el­hangzott és az öregek beszélgetése csendesed­ni, a fiadalak dudorászása pedig nótázássá izmosodni kezdett, félrehívta az Öccsét. Nagy zavarban valahogy előadta, hogy hát az örö­mükhöz ők is hozzá akarnak járulni egy kis csekélységgel és hogy odaadná néki a nász­ajándékot. — Mindjárt átmegyünk hozzánk, egy ki­csit tán én is el tudok szökni, mondta a fiú s azzal apósa karjába akasztotta a pesti vendég karját, hogy addig is menjenek előre. Pár percig tartott az út és takaros kis ház­ban végződött. Szeme-szája tátva maradt a vendégnek. A konyhába léptek be először s oda bizony aligha tudtak, volna még vala­mit hozni. A szoba, ami ezután következett, már inkább hasonlított ahhoz, amit ő elkép­zelt róla, mert nem volt nagy. A bútor vi­szont új volt, a szekrény tetején vagy 20—30 könyv és az ágyak mellett rádió. Amikor a fiú is átjött, kezébe nyomta a* abroszt. Kezdett ugyan kételkedni abban, hogy virító rózsái beleillenek ebbe a lakás­ba, de most már nem tehetett mást. A Jankó fiú köszönte nagyon az ajándé­kot, mondta is, hogy mennyire jó lesz, mert bizony a sok beszerzés közben ehhez még nem jutották hozzá. Aztán pár szóval kival­latta, hogy él, mint él s végül kivezette a konyhába. Egy nagy kosár állt az asztalon, arra mutatott. — Lajos bátyám — mondta —, egy Jet* útravalót készítettünk volna. Gondolom, el­fogyasszák majd az úton. Ami megmarad, jó lesz odahaza. A kosárban alighanem több útra is elegen­dő útraváló fért el. Azért köszönettel fo­gadta, csak a kosárral nem tudta mitévő legyen. — Majd visszahozzák, ha keresztelőre jön­nék — huncutkodott a fiú. Az ember pedig \kézbefogta a kosarat és lassú léptekkel visszaindult a lakodalomba, az öccse lakodalmába, amelyiken, úgy lát­szik inkább Ő kapott valami ajándékot. Szilárd Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom